„Koreai maffiával izgalmasabb”

Interjú Thomas Bidegain forgatókönyvíróval

Olyan történetet kell írni, amilyet korábban még senki sem látott, vallja Thomas Bidegain, és úgy gondolja, bár zsánerfilmekkel játszanak, fontos, hogy mindig mondjanak valamit a világról. Legutóbb ez az Arany Pálma-díjas Dheepannal, és a szintén Cannes-ban díjazott börtönfilmmel, A prófétával is sikerült. A francia Scorsesének tartott Jacques Audiard forgatókönyvíró-társával beszélgettünk.

Thomas Bidegain későn került a szakmába, az egyetemen gazdaságtant és menedzsmentet tanult, majd a szállítmányozással foglalkozó családi vállalkozásban dolgozott. Ám világéletében rajongott a filmekért, kiskorában a párizsi Action Christine moziban falta az amerikai klasszikusokat. Amiknek köztudottan Audiard is nagy szerelmese, így törvényszerű volt, hogy James Toback alulértékelt kultfilmjének, a scorsesei ihletésű Ujjaknak a remakeje kapcsán ismerkedjenek meg. Audiard először 2001-ben, A számat figyeld!-del irányította magára a figyelmet, melyben a szabadlábra helyezett Vincent Cassel segítette levetni a zárkózott és nagyothalló titkárnő (Emmanuelle Devos) gátlásait. Négy évvel később készült el a Halálos szívdobbanás, amelynek musztereit az akkor már a filmforgalmazásban dolgozó és a Toback-remake jogait birtokló Bidegain nézte át, hogy kisegítse az elakadt rendezőt. Innen egyenes út vezetett A prófétáig, mellyel Thomas egy csapásra elismert forgatókönyvíró lett, és megnyerte első César-díját (a másodikat a Rozsda és csontért kapta). Azóta Franciaország egyik legkeresettebb forgatókönyvírója, ő írta például a legutóbbi francia sikerfilmet, A Bélier családot. Nevét leggyakrabban Audiarddal együtt emlegetik, akinek A próféta óta állandó írótársa. Filmjeiket sajátos munkamódszerrel készítik, délelőtt beszélgetnek, átrágják magukat a történeten, majd délután külön írnak, és másnap megvitatják, mire jutottak. Először mindig a film formáját beszélik át, aztán térnek csak rá a sztorira. Bidegain sok íróval szemben a forgatáson is részt vesz, és az sem ritka, hogy a filmet menetközben is alakítják, újraírják. A módszer működik, műveik a közönség és a kritikusok körében is népszerűek. Bidegain a sikeren felbuzdulva tavaly első filmjét is megrendezte: a magyar mozikba december 3-án kerülő Cowboyok westernköntösben beszél a dzsihádról és egy család széthullásáról. A forgatókönyvíróval a Mozinet Filmnapokon interjúztunk.

Milyen a forgatókönyvírók helyzete manapság Franciaországban, a rendezőt éltető szerzői elmélet hazájában? Megbecsültebb szakma már, mint Truffaut vagy Godard fénykorában?

Tíz éve vagyok forgatókönyvíró, és az alatt sokat változott a helyzet. A rendezők és producerek egyre jobban támaszkodnak ránk, forgatókönyvírókra, de Franciaországban még mindig igaz, hogy a nagy szerzők maguk vagy valakivel együtt írják a forgatókönyveiket. Forgatókönyvíróként nehéz egyedül, rendező nélkül írni. Ilyenkor általában a producer kér fel, és ezek a projektek nem is szoktak jól sikerülni, mert még ha jó is lesz a szkript, nehéz hozzá megfelelő rendezőt találni. Igaz, ami igaz: így több pénzt lehet keresni. De az igazi kihívás az, hogy megtaláld az egyensúlyt: pénzt is keress, de érdekes filmeket csinálj. Olyanokat, amiket még nem láttál korábban. Ha munkát ajánlanak, három kérdést szoktam feltenni magamnak: (1) Ki a rendező és van-e valamilyen víziója? (2) Láttam-e már azt korábban? Mert ha igen, akkor valami mást csinálok. És a harmadik: Mit mond számomra a világról? Ez utóbbi különösen fontos: szerintem az a jó, ha egy filmnek van mondanivalója a világról, ami körülvesz minket.

Zavar, hogy a Jacques Audiard-ral közösen írt történeteitek végül úgyis „Audiard-filmként” vonulnak be a köztudatba?

Ez elkerülhetetlen. Végül úgyis Jacques Audiard forgatókönyvírójaként fognak emlegetni. De én örülök ennek. Szeretem Jacques-ot, nagyszerű rendező, íróként pedig nagyon visszafogott, ezért jó vele dolgozni. Ahogy Bertrand Bonellóval vagy Eric Lartigauval is. Nem vagyok csalódott vagy frusztrált, mert eddig nagyon jó rendezőkkel dolgozhattam, és amit ők visszaadnak a filmben, az mindig jobb, mint amit én adtam nekik papíron. Fontos, hogy forgatókönyvíróként nem történetet, hanem filmet írunk. Az írás során azon is gondolkodnunk kell, hogyan fog az kinézni filmen, és a forgatás során, ha szükséges, újra is írunk részeket. Én nem hiszek abban, hogy a forgatókönyvíró megírja a sztorit, és átadja azt a rendezőnek, hogy menjen, csináljon belőle filmet. Én azt szeretem, ha együtt gondolkodunk arról, milyen legyen a film, sok rendezői döntés ezért már megvan a könyvben is. De van, amit nem tudsz beleírni a forgatókönyvbe, például a rendező és a színész viszonyát, a köztük lévő interakciót. Ezért is kezdtem el rendezni. Azt nem lehet megírni, amit egy színész hozzá fog adni a karakterhez, a történethez.

Interjúkban gyakran mondod: mindig, amikor elmesélsz egy történetet, magadról árulsz el valamit. Az Audiard-ral készült filmjeid mit árulnak el rólad?

[Mosolyog.] Azt hiszem, egy film végül inkább a rendezőjéről árul el valamit. Bár akkor is nagyon személyes dolgokat írok bele a filmbe, ha másnak készül a történet, de elrejtem azokat. Ha egy rendezővel dolgozok a filmen, mindig azt kérdezem magamtól, mit fog ez a film elmondani róla, az életéről, a helyzetéről? A Cowboyok esetében, amit én rendeztem, csak a folyamat végén tettem fel ezt a kérdést magamnak. Akkor jöttem rá, hogy a fiam annyi idős volt akkoriban, mint a filmben az elveszett lány. Szülőként szeretnéd, hogy a gyereked a te szemeden keresztül lássa a világot, ezért könyveket, filmeket mutatsz neki, de aztán egy napon bezárkózik, nem akar semmit tőled és nem mond el semmit magáról. Olyan, mintha elveszne. Ez egy fájdalmas pillanat, és bár minden szülő átesik rajta, mégis kevés film született róla. A dzsihád, az indiánok és a cowboyok mögött a film valójában erről szól: mit teszel, ha eltűnik a gyereked? Ragaszkodsz hozzá, és megkockáztatod, hogy mindent elveszítesz, vagy megbízol benne és elengeded?

Ha jól tudom, nem te írtad a Cowboyokat.

De, az IMDb-n téves infó szerepel. Noé Debrével írtam, akivel a Dheepanon is együtt dolgoztunk. Ő az én padavanom, még húszéves korában figyeltem fel rá, és azóta nagyon jó forgatókönyvíró vált belőle. A következő filmünket is együtt írjuk.

Michaël R. Roskam új filmjét, a Les fidélest?

Igen. Azt hárman írtuk Roskammal, és azóta egy újabb projektünk is van, de arról még nem beszélhetek.

Az Audiarddal írt filmjeidben, A prófétában, a Rozsda és csontban és a Dheepanban van egy közös pont: mindhárom film olyan emberről szól, akinek újra kell kezdenie az életét, miután szinte mindenét elvesztette, és alkalmazkodnia kell az új életkörülményekhez. A téma kifejezetten érdekel téged, vagy ez inkább írói fogás, hogy beindítsd a sztorit?

Jacques-kal mindketten szeretjük a zsánerfilmeket, és ez a három mind zsánerfilm bizonyos szempontból. A próféta börtönfilm, a Rozsda és csont szerelmi történet, a Dheepan pedig vigilante film. Egy műfaji filmbe pedig hős kell, és hős olyasvalakiből lesz, aki a lehető legmesszebb elmegy a céljáért. Sok akadályt kell legyőznie, és ha célba ér, hőssé válik. Ezért a történet elején a lehető legtávolabbról kell indulnia a sikert jelentő helyzettől. Az is érdekes, kit teszünk meg hősnek, és az az ember kit képvisel. A mi hőseink általában azokat, akiknek nincsen hangjuk. A prófétában a srác analfabéta és hajléktalan, a Rozsda és csontban pedig egy csavargó a főszereplő, akinek lopnia kell a pénzt, hogy enni adjon a fiának. A Dheepan esetén az az ember érdekelt minket, aki rózsát árul az utcán, és akit mindenki semmibe vesz – mi viszont adtunk neki egy arcot, egy nevet, egy történetet.

A hősnek mindig két célja van. Az első már ott van az első képben, csak a néző még nem tud róla. A Rozsda és csont elején például egy apát látunk és a fiát, rossz az idő, a gyereknek rongyos a cipője, az apja pedig úgy fütyül neki, mint egy kutyának. Ebben a képben ott a cél: jó apává válni. Nincs kimondva, de a néző mégis érzi. Aztán bejön a másodlagos cél, a pénzkeresés, a párkapcsolat, ami kiadja a sztorit – de a karakter valódi célja az, amit az első képben összefoglaltunk. A prófétában egy hajléktalan srácot látunk, aki nem tud írni-olvasni, a cél pedig az, hogy otthonra találjon – emellett csak másodlagos az, hogy ő legyen a börtön királya. A Dheepanban szintén: látunk egy embert, aki elvesztette a családját, és útra kel egy nővel és egy kislánnyal. A cél az, hogy a végén legyen egy új családja, hogy ne legyen többé magányos. Egy filmben két nagyon fontos pillanat van: az egyik, amikor felismered a karaktert, és egy, amikor felismered a sztorit – és a kettő nem ugyanaz.

A Dheepan esetében nem tartottátok problémásnak vigilante történetszálat fűzni egy olyan, politikailag túlterhelt témába, mint a bevándorlás?

Nem gondoltunk rá, de ettől még nehéz volt megcsinálni a Dheepant. Úgy kezdődik, mint egy szociális dokudráma, ami alapjáraton eléggé balos, és úgy végződik, mint egy vigilante film, ami pedig elég jobbos irányultságú. De épp ez volt benne az érdekes, hogy a film formája alakul, fejlődik menetközben. Van, aki utálta ezt, másnak viszont tetszett. Én azokat a filmeket szeretem, amikről nem tudom, hova fognak kilyukadni. Ha jól működik egy jelenet, akkor nem tudod kitalálni, pontosan merre tart. Az amerikai filmekben zavaróan sablonosak a sztorik. Mindig ugyanaz történik: az ellenségből barát lesz, aki meghal a film kétharmadánál, majd jön a megváltás. Az elején még rengeteg lehetőség van a történetekben, de aztán beszűkítik a saját játékterüket. A televíziós sorozatok ezzel szemben folyton váratlanokat húznak. A Cowboyokban sem volt egyszerű főszereplőt cserélni, ahogy a Dheepanban sem volt az műfajt váltani. De ahogy Toni Morrison mondta: „Csak egy történet van: a dolgok nem azok, amiknek látszanak.” Én ezt az egész filmre érvényesnek gondolom: a film nem az, aminek látszik. A Cowboyok egyik jelenetében invitálják az apát, hogy jöjjön, igyon egy kávét, ismerje meg a közösségüket. Az apa viszont lepattintja őket: hagyják békén, hát nem látják, hogy ő egy westernben van és a lányát keresi? Az elején azt hiszed, társadalmi drámát látsz, aztán kiderül, hogy mégsem. A műfajokban az a jó, hogy meg lehet vele lepni az embereket, és azt is megengedik, hogy politikai témákról ejtsünk szót, de nem nyíltan, hanem elbújtatva a történetben. Mindig tartok tőle, hogy a túl politikus filmekre nem ülnek be az emberek, egy zsánerfilmben viszont nagyon rizikós dolgokról is lehet beszélni, például a dzsihádról egy westernben, vagy a bevándorlásról egy vigilante filmben. Számomra ez érdekes, mert még nem láttam ilyen filmet.

A kedvenc rendezőid – Michael Curtiz, Raoul Walsh, John Huston – között több amerikai is van.

Imádom például A Sierra Madre kincsét, vagy az Aki király akart lenni-t. Ami azt illeti, a Cowboyokat nem messze forgattuk attól a helytől, ahol az Aki király akart lenni készült. Volt egy kis mobil videotékám a forgatás alatt, hogy tudjak filmeket mutatni a stábnak, és elvittem a Bunyósokat is. Imádom azt a filmet, jól visszaadja, hogyan küszködnek a fiatalok a saját problémáikkal, miközben azt gondolják, nem kell törődniük az idősekkel. Volt nálam egy remek Raoul Walsh-film is, a The Naked and the Dead, egy nagyszerű film a háborúról. Terrence Malick is látta, és rendezett belőle egy nagyszerű filmet, Az őrület határán-t, ami a második világháborúnak ugyanarról a szakaszáról szól. Michael Curtizt pedig a melodráma miatt szeretem. A Cowboyokban van egy jelenet, amikor a pakisztáni lány kéri a fiút, hogy ne hagyja el, ne menjen el keresni a húgát – na, az egy az egyben Michael Curtiz.

Mit szóltál ahhoz, hogy Hollywood megvásárolta A próféta remake-jogait?

Az amerikai forgatókönyv már ott van egy ideje az asztalomon, de még nem olvastam el. Ha jól tudom, az olasz maffia világába helyezték át a sztorit, ami miatt kicsit csalódott voltam. Miért nem csinálják meg például a koreai maffiával? Ha a srácnak meg kell tanulnia koreaiul, máris izgalmasabb a történet. Szerencsések vagyunk, hogy Európában dolgozhatunk, mert Európát még nem használták el a filmekben. Épp erről beszélgettem nemrég Michaël Roskammal. Legutóbb a Piszkos pénzt csinálta meg Amerikában, és bár tetszett a film, azt gondolom, már túl sokszor láttuk Brooklynt. Kinyitsz egy bárajtót, és tudod, mi vár mögötte. De ha Belgiumban forgatod le ugyanazt a sztorit, sokkal érdekesebb lesz, mert nem tudod, milyen ott a maffia, milyen nyelven beszélnek, és mit fognak csinálni az emberek.

Mint Roskam első filmjében, a bikahormon-maffia világában játszódó Bikanyakban.

Pontosan. Gyönyörű az a film. Vagy hogy saját példát mondjak: rengeteg amerikai bokszolót és edzőtermet láttunk már, de a Rozsda és csontban mindezt a Riviérára helyeztük át, és ettől kevésbé kiszámítható lett a történet. Európában alkalmazkodni kell a környezethez, és ebből érdekes és új dolgok sülhetnek ki.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó