A Wachovski-fivérek ópusza, a Mátrix kétségtelenül kavart némi port, teremtett némi kultuszt 1999-ben. Ez nem kis mértékben annak tudható be, hogy a virtuális világok bonyolult kérdéskörét köznapi metaforikával tudták populárissá, a mindennapi számítógép-használó számára is érthetővé tenni, ami kasszasikert és hihetetlen népszerűséget hozott a Mátrixnak. A Mátrix úgy hatott, mint egy tempós, türelmes magyarázat a szimulációról azok számára, akik nem ismerik ki magukat az operációs rendszerek vagy hackerek nyelvezetében, sem a médiaelméleti kérdésekben, némi tapasztalatuk azonban van a számítógépek terén, és rábámultak már legalább egyszer az arcukat visszatükröző képernyőre.
1999-es világunk szimulált voltára kérdezett rá a Mátrix 1999-ben úgy, hogy közben a történet szintjén azt állította: ha van szimulált világ, van valós világ is, „valahol ott kinn” a tér és az idő biztos fogalmak, és ott folyik a felszabadító harc, Neo, a kiválasztott harca azért, hogy a gép és a Program foglyaként élő emberiség természetes tudatára ébredjen. Nos, ezen a bizonyosságon fordít egyet a Mátrix: újratöltve, amikor a legutolsó jelenetben Neo ugyanúgy, egyetlen kézmozdulattal meg tudja állítani a valós világban is az ellenséget, mint a Mátrix ügynökeinek golyózáporát.
Hogy bele ne borzongjunk túlságosan, az egész film erre az egy mozdulatra készít fel bennünket. Mert míg az akciójelenetek és a digitális trükkök a Mátrix 2-ben még a Mátrix 1-hez képest is összehasonlíthatatlanul felpörögtek, a történet igencsak lelassult. A film idejének elenyésző százalékát teszik ki a cselekményt előre vivő jelenetek, a többi késleltető effektus: a zioni bulit, Neo harcát a száz Smith ügynökkel, a megszámlálhatatlan autót felaprító autosztrádai összecsapást túl sokáig látjuk, és ezeknek a képileg egyébként ragyogóan felépített jelenteknek ritkán van funkciójuk a történetben, hiszen mindezt (Zion érzéki-egyszerű világát leszámítva) már ismerjük három éve.
A cybermitológiát feldúsították a Wachovski-fivérek, a vámpírok, kísértetek és ufók rejtélyeire egészen kézenfekvő magyarázat születik: minden, ami furcsa, a számítógépes rendszer anomáliája, ezzel egy csapásra a fantasy világából is be tudtak emelni néhány kreatúrát, ha akadt volna valaki, aki az amúgy elbonyolított számítógépes megszemélyesítősdit unta volna. A mátrixon belül mindenféle kalózprogramok, vírusok és vírusölők kergetik egymást, mi több, vannak, akik házasságban élnek, ez egészen poénos része a filmnek: két program, a Merovingiai és a felesége, akik féltékenységi jelenetet rendeznek, miközben ismerik saját érzékelésük látszat-voltát. És vannak beépített ellenőrző programok, melyek a rendszer anomáliáit gyűjtenék össze, Neo-nak pedig a szemébe mondják, hogy a kiválasztottság ennyi: éppen annak a rendszernek az ellenőrzése, mely ellen minden mátrixfeletti erejét bevetve küzd.
Igazából ennyi az a pluszinformáció, a hozzáadás a történethez, amit a néző a két órás film alatt megkap, a többi: késleltetés, jó esetben a Mátrix 1-ben felvetett gondolatok részleteinek a kidolgozása. Amikor a feszültség szempontjából az egyik legjobb pillanatban felírják, hogy to be concluded, vagyis hogy emberek, jön a Mátrix 3, már csak néhány hónap, amíg befejeződik a jelenet, csalódik a néző.
A profi effektusok, akciójelenetek és szájbarágós egzisztencializmus mögül itt nagyon kilátszik az üzlet: egy, maximum két menetre elegendő történetből három filmet forgattak a Wachovski-fivérek. Ez azonban csak a Mátrix varázsát rontja, kasszasikerét nem, hiszen minden idők legnagyobb első heti jegybevételét, 158 millió dollárt hozott. A kasszasikerrel együtt az Újratöltve egészen komoly próbaköve a Mátrix-kultusznak, amit, ha el is bír ekkora átejtést, a harmadik résznek valami óriási újdonsággal kell táplálnia, hogy a rajongók le ne tegyék a hosszú kabátot és a napszemüveget.
