Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Huszonhárom évem hatalom

23. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, Marosvásárhely, 2015. november 4–8.

Beszámoló

Huszonhárom év nem semmi. Egy ember életében sem, pláne egy fesztivál életében.

Ez így, hogy egy fesztiválnak vannak nála fiatalabb nézői is, valahogy még jobban felértékelődik. Főleg, hogy nagyon sok nagyszerű, jóindulatú kultúrkezdeményezés, ami a marosvásárhelyi Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivállal egyidőben, a kilencvenes évek forrongó miliőjében kezdte, alig ért meg pár kiadást, már a kutya sem emlészik rájuk. Egy-egy képkocka, egy-egy hajnalig tartó buli, egy-egy Hobo-koncertfoszlány viszont mindenkinek megvan valamelyik régi Alter-Native-ről, de a marosvásárhelyi Kultúrpalota belseje biztosan beégett a retinánkba az évek alatt, a maga finom fesztiválközbeni morajával – van akivel évente egyszer, csak itt lehet találkozni. Meg azok a ködbe burkolózó, morcos marosvásárhelyi reggelek, amikor az ember az órájára pillant, hogy vajon beosonjon-e az első versenyblokkra, aminek lekéste a kezdését, vagy inkább igyon még egyet abból a hígacska kávéból, amit a Bernády által megálmodott nagyszerű épület folyosóján lehet kapni. Mindenkinek van valamilyen Alter-Native-os emléke, az öregeknek valami régiebbi (a még öregebbekkel), a mostani fiataloknak meg a mostani öregekkel lesz.

Dmitry Semyonov: Same Blood / Ugyanaz a vér

Persze, folyamatosan éri a vád a fesztivált, hogy nem tud megújulni, s ez főleg a technikai felkészültségben érződik: akadnak kínos dolgok vászon-, vetítő-kategóriákban. A szellemi frissességre viszont nem lehet panasz, hiszen egy fesztivál csak annyira jó, amennyire a versenyező filmek jók, és végülis ezek tartják életben az Alter-Native-et: az évente hatalmas tömegben érkező kisjátékfilmek, animációk, rövid doksik, az egész világból. És ez az, ami számít. Egy nagyon szép keresztmetszetet lehet kapni bolygónk kisfilmes trendjeiből itt, sőt, aki ilyen régóta fesztiválozik, annak már-már statisztikailag is érdekes feltárni a kortárs mozgóképes gondolkozást. Lehet panaszkodni, hogy ez egy mellőzött műfaj, és ez valószínűleg így is van (pofátlanság, hogy milyen zseniális ötletek nem kapnak megfelelő PR-t és forgalmazási figyelmet!) – ám mégiscsak itt kezdődik minden, a kisjátékfilmmél. S az idei felhozatalt (is) nézve, nem lesz akkora baj, ha ezekből a fiatalokból lesznek a jövő Tarantinói – de még egy-két öreg is tisztjét tette a versenyben, aki a saját szellemi frissességét őrzi azzal, hogy rövidet is készít még, nem restellve, hogy ez – úgymond – diákfilmes zsáner.

A fesztivál díjai:
  • Simó Sándor Emlékdíj a legjobb elsőfilmért és az Aáry Tamás Lajos oktatási ombudsman által felajánlott töltőtoll: Dmitry Semyonov: Ugyanaz a vér / The Same Blood / ОДНОЙ КРОВИ (Fehéroroszország)
  • A kulturális minisztérium díja: Szemző Tibor: Vágy, hogy indiánok lehessünk – Franz Kafka utolsó szerelme (Magyarország)
  • A Maros Megyei Tanács díja: Måns Berthas: Bajnok / Champion (Svédország)
  • A Nemzeti Kulturális Alap díja: Mihai Grécu: A hatalom tükörképe / The Reflection Of Power (Franciaország)
  • A 23. Alter-Native nagydíja: Clément Tréhin-Lalanne: Aïssa (Franciaország)

Az Alter-Native-on járulékos programként vetített nagyjátékfilmek szinte mindegyikéről volt már szó a Filmtetten valamilyen formában, legyen az román (De ce eu? / Miért én?; Un etaj mai jos / Egy emelettel lennebb; Aferim!), magyar (Liza, a rókatündér; Fehér isten; Senki szigete; Swing; Parkoló; Mancs), klasszikus néma (Tolonc) vagy akár nemzetközi (Force Majeure / Lavina), s ezenkívül az idén is megvoltak az obligát koncertek és egy többhelyszínes, nagyszerű képzőművészeti kiállítás (Eight Present Artists) – de a lényeg úgyis a (nyertes) filmeken van. Milyen érvényes témákat dolgoznak fel? Hogyan reflektálnak a világra, vagy akár a saját műfajukra? Mennyi pénz és mennyi ötlet van egy-egy filmben, a kettő hogy erősíti vagy oltja ki egymást? Miket lehet megoldani 2015-ben egy kamerával? Elnézegetnénk-e száz percben ugyanezt a világot? – ezekre és hasonlókra próbáltunk figyelni a versenybe került ötvenegy film kapcsán, kíváncsian várva, hogy az idei zsűri ugyanazokat értékeli-e vajon, amiket mi nagyra tartottunk a sötétben. Érdekes, hogy több vetített (és díjazott) film is erősen reflektál ember és hatalom viszonyára, bármilyen különbözőképpen is ábrázolnák azt a hatalmat.

A Simó Sándor debütfilmes emlékdíj az idén Fehéroroszországba ment egy olyan filmnek, aminél aktuálisabb – sajnos – kevés van. Az enyhén szóval gyanús demokrácia országából érkezve meglehetősen merésznek tűnik az elsőfilmes Dmitry Semyonov választása, hogy egy fiatal, rendszerkritikus, protestekre és tüntetésekre Molotov-koktéllal járó srácot tegyen meg protagonistának. Az Ugyanaz a vér igazi diákfilm, ám javarészt annak buktatói nélkül: a rendező egyszerűen és pontosan fogalmaz, szinte egy propagandafilm lényegretörésével, mindent az üzenet szolgálatába állítva. S talán ez is az egyetlen baja: túlságosan kevés felvezetővel kell beérnie a katartikus pillanatig. A nagyszerű a filmben az, hogy sok vizsgafilmtől eltérően nincs elsumákolva a látvány sem, a maga kategóriájában igen ügyesen találta ki, hogyan lehet kevesebből többet kihozni.

Szemző Tibor: Vágy, hogy indiánok lehessünk

A Kulturális Minisztérium díját Szemző Tibor kapta meg Vágy, hogy indiánok lehessünk – Franz Kafka utolsó szerelme című filmjéért. Azt a formanyelvi bravúrt valósítja meg, hogy kétszázötven perces alkotásnak tűnik, holott csak huszonöt perces. Az öt nyertes rövidfilm közül (de talán az ötvenegy versenyző film közül is) ez az egyik, ha nem A legkísérletibb. Témája az, ami az alcíme: Kafka utolsó szerelméről, pontosabban életének utolsó, szanatóriumban eltöltött évéről szól, ahol egy fiatal magyar orvossal is összebarátkozott – többek között az ő visszaemlékezései elevenednének meg a vásznon, ha ez a megelevenedés nem csak aleatorikusnak tűnő super8-as totálokat és egymásra mosott filmképeket jelentene, különböző színészek dezinspirált szövegolvasásával tarkítva, a kísérletibbnek tűnés vágyával vezérelve nemcsak magyarul, hanem más nyelveken is. A zene legalább jó, és erőteljesen hozzá tud járulni a hangulat fenntartásához. A legtöbb esetben ki tudom magyarázni magam előtt, hogy miért értek egyet végsősoron a zsűri döntésével, ezúttal nem sikerült.

Måns Berthas: Champion / Bajnok

Felüdülésként hatott a Maros Megyei Tanács díja, ami egy nagyszerű svéd műfajparódia alkotóihoz került az idén. Måns Berthas Bajnok című filmje egy igazi geronto-akció-vígjáték párbeszéd nélkül. Premisszája kicsit gyenge és megcsináltnak hat, de miután elfogadjuk, hogy egy isten háta mögötti házikóban, és az amelletti erdőszélen két öreg bácsi párbajozik egy öreg néni kegyeiért (mintha minimum 1800-at írnánk), kitűnően fogunk szórakozni az idős színészek mimikáján, és a lakonikusan, de mégis egyértelműen felskiccelt szituáció humorán, ami aztán női főhőséhez hasonlóan egyfajta poszt-feminista, kortárs akció- és westernfilmes manírokat karikírozó pózba merevedik.

Ironikusan, de nem feltétlenül viccesen rímel a debütfilmes nyertesre, de főleg a különböző hatalmi szimbólumokat újragondoló, már említett kiállításra a Nemzeti Kulturális Alap díja, ami Mihai Grécu francia-román filmeshez vándorolt. A hatalom tükörképe című szösszenet egyfajta anti-disztópia: mi lenne, ha Észak-Korea árvíz alá kerülne? A digitális animációval megoldott ábránd egy ironikus összefoglalója mindannak az önkénynek, illetve az önkény által létrehozott képi-tárgyi világnak, amit az idősebbek (akik az Alter-Native első kiadásain voltak fiatalok, ugyebár) sajnos igencsak jól ismerhetnek, csak a Kim család helyett Ceausescu-ízesítésben. Jómunkásemberek és vezetőik óriásszobrai merülnek, miközben zajlik a Megéneklünk Romá Korea Fesztivál – amikor az efféle rendszerek nagyrésze összedőlt Kelet-Európában, a CGI még messze nem tartott itt, de nem is ezen gondolkoztak az emberek, hanem hogy miként lehet hozzáférni egy kis húshoz vagy cukorhoz az óriásszobrok alatt, a sötétben és a hidegben.

Mihai Grécu: The Reflections of Power / A hatalom tükörképe

A nagydíj pedig – mintha csak a Berlinálén lennénk – egy erőteljes aktuálpolitikai töltetű francia filmhez ment. Clément Tréhin-Lalanne Aïssa című filmje az egész Európát sakkban tartó menekültváltság egyik lehetséges olvasata (mondjuk a címszereplő lány volt francia gyarmatról érkezett, nem a Közel-keletről, de az üzenet ettől még pont olyan érvényes). Ő maga nem szólal meg a film alatt, helyette egy orvos hangját halljuk, amint körülírja a lányt: csontozat, fejlődés, szőrzet, mellbimbók – a bevándorlási hivatal számára. A hatóságokkal együttműködő szenvtelen doktor figurája ismerős lehet a nácis filmekből, de a szekusvilágból is – súlyos, hogy a nyugati civilizációban, ma is így működik ez. Nem tudni, mennyire valós történet vagy mennyire ihletődött valamiféle lehetségességből, de a narráció szikársága erre enged következtetni. A címszereplő így aztán egy kartotékbejegyzés lesz, akinek a vallomását (pl. életkorára vonatkozóan) nem feltétlenül fogadják el forráskritika nélkül a hatóságok.

Clément Tréhin-Lalanne: Aïssa

Rengeteg ötlet, poén, munka és izzadtság pörgött le kultúrpalota nagytermében öt nap alatt, a díjazott filmek csak egy apró szeletét jelentik annak a sokszínű, távolról akár katyvasznak tűnő tumultusnak, ami a világ egyfajta kisfilmes keresztmetszete. És erre szükség van, legalább évente egyszer, akár a nagyjátékfilmek vagy a mozik árnyékában. Találkozunk tehát a huszonnegyediken.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk