Amikor Jolie Antonioni akart lenni

Angelina Jolie Pitt: By The Sea / A tengernél

A tengernél „művészfilm” – ahogy azt Amerikában elképzelik.

Angelina Jolie tavaly az Oscar-bizniszbe kóstolt bele a Rendíthetetlennel, idén pedig az artmozikba kukucskál be az általa írt, rendezett és producerelt filmmel, amelyben férjével, Brad Pitt-tel játsszák a főszerepeket. A tengernél pont olyan, amilyennek az európai művészfilmeket Amerikában elképzelik: túlnyújtott, csendes és „fura”, van benne alkotói válság, elhidegült pár, sok kukkolás, és persze francia tengerpart, ahol bölcsre öregedett hoteltulajok okítják a náluk vörösborozó vendégeket.

Ilyen az, amikor Angelina Jolie Antonioni akar lenni, vagy még inkább Rossellini, mert Az éjszaka (La Notte) mellett egyértelműen az Utazás Itáliába (Viaggio in Italia) új filmjének fő előképe. A hetvenes években járunk, egy dúsgazdag amerikai házaspár érkezik a sziklás partra néző hotelbe, hogy az ihlethiányos Roland (Brad Pitt) ott írja meg legújabb regényét. Mint hamar kiderül, kimondatlan tragédia, feldolgozatlan fájdalom is lappang távolságtartó viselkedésük mögött: a férfi egész nap piál, az öreg hoteltulajjal (Niels Arestrup) diskurál, a nő pedig a hasát, a hátát, a lábát sütteti az erkélyen, titokban cigarettázik, és bámulja a semmit.

Ez a semmi persze nem Sartre vagy Antonioni semmije, hanem a félresikerült amerikai filmek unalma, a tenger, a színészek, a díszletek üres szépsége. Jolie-nál egyébként is minden csak díszlet és póz, még annak sincs funkciója, hogy a hetvenes évekbe helyezték a sztorit. Maximum annyi, hogy utaljanak a korra, amikor a francia újhullám elérte Amerika partjait, és Hollywood környékén még jó „európai” művészfilmeket tudtak csinálni, olyanokat, mint az Öt könnyű darab (Five Easy Pieces), a Nashville, vagy a Wanda.

Pittéknek azért van egy jó fél órája. Felbukkan ugyanis a szomszédban egy nászutas házaspár, Vanessa (Angelina Jolie) pedig felfedezi, hogy a falon lévő lyukon keresztül lesheti őket. Míg Jolie a film többi részében kifestett körmökkel kapirgálja a felszínt, itt végre fel is foszlik valami, mikor azt pedzegeti, hogyan lehet a voyeurizmus terapeutikus hatású, és hogyan vonatkoztatják az emberek a saját életükre azt, amit a másokéból látnak. Jolie, aki egyébként a vásznon másfél órán keresztül a fájdalom patetikus pózaiban szenveleg, némi humort talál abban, ahogy a pár elkezdi froclizni a naiv és ifjú házasokat, és kontraszt feszül a fiatalok idealizmusa és az idősebbek cinizmusa közé.

Polanski ebből fergeteges pszichoszexuális komédiát forgatott volna, Jolie-nál azonban menetrendszerűen savanyodik be a szőlő. Talán arra gondolt, a humor mégsem művészet, ő pedig bevallottan azért rendezte meg ezt a filmet, hogy újra (?) művésznek érezze magát. Ha csak ennyi volt a cél, sikerült, hiszen most nem az Oscar-érdemes rendező, hanem a saját forgatókönyvét jegyző auteur szerepében tetszeleghet. Ha viszont tényleg művészetet akart létrehozni, akkor bizony kudarcos lett a próbálkozás. Rendezőként folyton vizuális közhelyekhez nyúl, a férfi és nő közti távolságot újra és újra tükröződésekkel érzékelteti, íróként pedig ügyetlenül rajzolja meg karaktereit, megelégszik az első kínálkozó közhellyel, az alkoholista íróval, a némán szenvedő feleséggel, a naiv-cserfes szőkével. Csak a dialógusokkal sikerül hatást csiholnia, mert azok a legelső mondattól kezdve („Halszagot érzek!”) röhejesen kimódoltak, életidegenek.

Egy szempontból érdekes A tengernél, ha Angelina Jolie mint sztár önkitárulkozásaként nézzük. A színésznő állítólag édesanyja halálát akarta feldolgozni a filmmel, de azzal, hogy végül magára osztotta a főszerepet, inkább a maszektómiát vállaló, nőiességét visszanyerő sztár drámáját játssza el. A tengernél központi konfliktusa is ezen a szálon mozog. Vanessa bizonyára úgy érzi, elárulta a teste, tartózkodik a szexuális érintéstől, flörtöl a szomszéddal, és ha öntudatlanul is, de azt szeretné, hogy a férje és a környezete is újra teljes értékű nőnek lássa. Jolie pedig többet meztelenkedik ebben a filmjében, mint a korábbiakban összesen, ami egyrészről nem kis teljesítmény, másrészt a filmben viccesen perverznek titulált kukkolásnál sokkal furább hatást kelt, harmadrészt pedig újfent egy közhely, hiszen a neurotikus nő sérülékenységét ábrázolja egyszer, kétszer, háromszor, négyszer ily módon.

Hiába tehát a személyes áthallás és a bátortalan tanulság arról, hogy fájdalomból mekkora fájdalmat hajlamosak egymásnak okozni az emberek, A tengernél unalmas és több ponton önparódiába hajló film marad. Egyetlen pozitív hozadéka az lehetne, ha Jolie, miután kiművészkedte magát, visszatérne végre a főállású színészethez. Hiszen ahhoz tényleg van tehetsége, még ha ezt ebben a filmben jól is titkolja.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó