A király visszatér-szindróma

Francis Lawrence: The Hunger Games: Mockingjay – Part 2 / Az éhezők viadala: A kiválasztott (befejező rész)

Azt még csak-csak meg lehet érteni (ha bocsátani nem is), hogy egy kettévágott könyvadaptáció első része csak egy gigantikus teaser a második félidőhöz, de ha a franchise fináléja sem jobb, azt már nehéz megmagyarázni.

A film ott folytatódik, ahol az előző epizód véget ért. Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) és csapata épp kiszabadította Peeta Mellarkot, aki viszont még mindig a Kapitólium agymosásának hatása alatt áll, és meg akarja ölni Katnisst. Alma Coin lázadóvezér (Julianne Moore) irányítása alatt a viadalgyőztesek a lázadók élén megindulnak a Kapitólium ellen, az oda vezető utat viszont Snow elnök (Donald Sutherland) csapdákkal szórja tele és bekamerázza, már-már egy újabb „éhezők viadalát” rendezve.

Az éhezők viadala franchise egyetlen erénye önreflexív médiakritikája. Snow elnök éppúgy megpróbál mindenből cirkuszt csinálni a pórnépnek, mint Hollywood alkotói. A trilógia (pontosabban kvadrológia) disztópikus és háborús sci-fiként a propagandafilmezés mindent felülíró erejéről is tudósít. Katniss sztárrá válik, és onnantól kezdve filmesek követik és fordítják tetteit a lázadóknak szánt propaganda nyelvére, amire a Kapitólium ellenpropagandával válaszol. Katniss a záró részben már kimondottan egy „sztárcsapat” (Star Squad) élére áll, ez a név pedig mind a film világában, mind a valóságban érvényes, az alkotók tehát a hírességek jelentette tekintélyről is mesélnek. Kár, hogy ez a médiakritika a legjobb esetben is (ön)ellentmondásos, mivel ha vannak az alkotóknak alteregói ebben a szériában, azok a gonosz és gazdag diktátorok meg a ceremóniamestereik.

Már a regények koncepciója sem volt ugyanis eredeti, kísértetiesen hasonlít például a küzdősportok ihlette japán Battle Royale-ra és még pár amerikai akciófilmre, amilyen a jéghoki erőszakosságát kritizáló Rollerball a kanadai Norman Jewisontól. És míg az első résznek még volt működő sztorija, a folytatások alkalmával az alkotók egyszerre próbálták meg tovább szőni és epikussá kiterjeszteni Katniss történetét, valamint reprodukálni a nyitó rész viadalát. A játéknarratívát kínosan erőltetik, de egyre inkább kivész a történetből, pedig – noha inkább a sport dramaturgiájára épül – ez volt az első rész szíve-lelke. A második részben a korábbi bajnokokat felvonultató all-star-viadal félbeszakadt a lázadás miatt, az előző fél epizódban semmiféle viadal nincs, a zárásba pedig csak egy akadálypálya jut, végül pedig beígérnek egy újabb all-star-viadalt, amiből viszont nem lesz semmi.

Már bebizonyosodott, hogy a kettévágott regényadaptációk első részeivel csak baj van, elég a Harry Potter-szériára gondolni. Annak a filmnek az alkotói minden jót a második félidőre tartogattak, ezúttal viszont az a gond, hogy itt nem volt mit átcsoportosítani. Mintha már a harmadik regény is csak a szálak elvarrásáról szólt volna, a három felvonásos struktúrának megfelelően (bevezető, tárgyalás, megoldás). A zárófilm nem több, mint pár fordulat és vagy fél óra akció: kevés egy több mint két órás filmbe.

Ami körülbelül másfél órán keresztül a nézhetetlenség határát súrolja. Nem sok történik, és még az is csúnyán: a jelenetek sötét belsőkben játszódnak, amik a 3D-szemüveg alatt csak még sötétebbek. A dialógokról annyit, hogy Katniss és Peeta úgy köszönnek el egymástól, hogy „Ne halj meg!” és „Akkor találkozunk egy szebb világban”. A nézőnek ráadásul jó eséllyel fogalma sincs, mi történik éppen, mivel ha látta is az előző részeket, nem biztos, hogy emlékszik is rájuk. Túlontúl magabiztos húzás, hogy a filmet nem előzi meg „az előző részek tartalmából”-blokk. Persze nem mintha lenne mire emlékezni, ez a sztori már valahol a második részben megszűnt érdekesnek lenni, jelen film cselekményének pedig az előzmények kontextusában sincs több súlya.

Az is gyenge pontja ennek a sagának, hogy sikerregényeken alapul, ami ugyan megdobja a bevételeket, de cserébe az adaptálóknak rettegniük kell a rajongóktól, akik megorrolhatnak a legkisebb változtatás miatt is. Márpedig ami epikus nagyregényben működik, nem feltétlenül működik moziban. Még az eredeti forgatókönyveket is túlontúl regényesre írják Hollywoodban: mintha egy csomó író úgy próbálna pénzt keresni, hogy magát olvastató, letehetetlenül fordulatos könyvet ír (page-turner), ami regényként halálosan izgalmas, csak épp filmként nem fog működni.

A regényeken alapuló trilógiák középső filmjeinek se eleje, se vége, így aztán súlya sincs, elég olyanokra gondolni, mint az egyaránt Az éhezők viadala-koppintás A beavatott (Divergent) és Az útvesztő (Maze Runner) széria nézhetetlen második installációi. Jelen film tanúsága szerint nincs több köszönet a finálékban sem. Az megvan még, amikor A Gyűrűk Ura: A király visszatér nem akart véget érni? Jackson beleszeretett a sztoriba, és mint valami aggódó, neurotikus anyuka, nem tudta elengedni a gyerekét. Jelen filmnek ráadásul nem csak az epilógusa unalmas és feleslegesen túlnyújtott, hanem az addigiak is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó