Szántai János

/ / /

· írta

Én vagyok Drakula, avagy Blaskó úr esete a világhírrel Lugosi Béla-portré Tanulmány

Lugosi Béla évtizedekre meghatározta a módot, ahogyan Drakulát alakítani lehetett a vásznon. És bár azóta több száz, ha nem több ezer színész bújt a vérgróf bőrébe, az etalon mégis a Lugosi-féle karakter maradt, amihez viszonyítani, amitől eltérni lehet, így vagy úgy. Pedig nem örült, hogy beskatulyázták az örök gonosz szerepébe.

Valamikor a kilencvenes években összefutottam Kolozsvár főterén egy amerikai emberrel. Nem emlékszem a nevére. Heringhalász volt: fél éven át a kanadai partok mentén húzta, belezte, vágta a kifogott halat, a maradék hat hónapot zenéléssel és (amatőr) filmkészítéssel töltötte. És persze utazgatott. Szó szót követett, és megkért, ajánljak neki egy jó kocsmát. Ajánlottam. Kérdezte, meddig van nyitva. Mondtam, későig. Illetve, koránig. Nevetett: az nem baj, nem félek éjszaka, nálam van ez. Azzal szétnyitotta ingét. A nyakában aranylánc lógott, kereszttel. Kérdeztem, hogy segít neki egy lánc az esetleg tolakodóan viselkedő helyi erőkkel szemben. Megint nevetett, most már rajtam. Aztán a zsebéből elővett egy fej fokhagymát. Akkor esett le, miről van szó. Megpróbáltam elmagyarázni neki, miről van szó. Vagyis, miről nincs. A fejét rázta: Drakula él. De ki az a Drakula, könyörgöm, kérdeztem rá kicsit mérgesen. Mr. Lugosi, of course. Most, olyan húsz évvel a vázolt sztori után döbbenek rá: neki volt igaza.

B. B. F. D. – Lugosi Béla – Olt Arisztid

Blaskó Béla Ferenc Dezső, a kimondhatatlanul vicces nevű bébi (mellesleg minden idők leghíresebb magyar színésze) egy lugosi cs. és k. (császári és királyi) bankárcsaládba (apukája Blaskó István, anyukája Vojnich Paula) született bele, 1882. október 20-án, negyedikként. Ő volt a legkisebb fiú. Később így emlékezett gyerekkorának ezen korai szakaszára: „Szilaj fiú voltam, akit nem lehetett kordában tartani. Mint Jekyll és Hyde, csak én a nemek szerint változtam át. Úgy értem, a fiúkkal kemény voltam és brutális. Amint azonban lányok, asszonyok társaságába kerültem, azonnal kézcsókra jelentkeztem… Mondom, a fiúkkal fenevad voltam. A lányokkal bárány.” Nem is hazudtolta meg nimbuszát, amennyiben 12 évesen kapta magát, kilépett a b. és cs. (bankári és családi) körből, és nyakába vette a világot. Egyes források szerint bányamunkásként kezdte a nagybetűs Életet, mégpedig Resicán. (Amely 57 kilométerre található Lugostól, vagyis a kis Béla rendesen kilépett, 12 évesen.) Elképzelhető, hogy a tárnákban érintették meg először azok a tellurikus erők, amelyek később a gyöngyvásznon naggyá tették. De az is elképzelhető, hogy az egész bányásztörténet humbug, és… nem tudni, mit csinált B. B. F. D. a szökés és a világot jelentő deszkákon való megjelenés között. Tény, hogy első ismert színpadi szerepei az 1903–1904-es évadból származnak, amikor is kisebb szerepekben tűnt fel, a szabadkai színházban. Ekkor vette fel a Lugosi művésznevet, és szabadult meg a B. F. D. polgári koloncától. Aztán megfordult Temesváron, Debrecenben, és 1910-ben már a Szegedi Nemzeti Színház Társulatának tagjaként jegyezték. A Jekyll-Hyde karakter jól beválhatott, ugyanis 1913-ban már a budapesti Nemzeti Színház művészeként lépett a nagyérdemű elé.

Lugosi Béla

Sajnos nem örvendezhetett túl sokáig a sikernek, ugyanis alig egy évvel később kitört az I. világháború, és Lugosi – aki mellesleg nagy hazafi is volt – azonnal jelentkezett katonai szolgálatra. Gyalogosként harcolt az osztrák-magyar hadseregben, 1914 és 1916 között. Egyes források szerint a hadnagyi rangig vitte, mások azt állítják, hogy a síléces járőrök kapitánya volt. (Na, ez kicsit meredek: magyar síléces járőrök.) Az orosz fronton többször is megsebesült, így aztán hazaküldték, és megkapta a Sebesültek Érmét. A leszerelés után tovább folytatta színházi karrierjét, amíg érte nem jött a magyar némafilm, és daliás alakja feltűnt a filmvásznon is. Első jelentős(ebb)nek nevezhető filmje Kertész Mihály 1917-es Az ezredes című dolgozata volt, amiről, nos, nem mondhatunk túl sokat, azon kívül, hogy mind ebben, mind a Magyarországon forgatott többi 12 alkotásban Lugosi az (ismét) elég vicces Olt Arisztid néven futott. Úgy látszik, kicsit cikinek tűnt neki – aki, ugyebár, Shakesperare-drámákban villogott a Nemzeti színpadán – ehhez az új, ripacs műfajhoz az igazi művésznevét adni. Pedig ha tudta volna…  

Sztárból üldözött

Minden jól ment, amíg be nem ütött a tanácsköztársaság Magyarországon. Lugosi Béla a jelek szerint nem csak hazafi volt, hanem kicsit balos is, bár lehet, hogy csak naiv, mint jó néhányan. A lényeg, hogy nagy lelkesedéssel belevetette magát a színészek szakszervezetének megalapításába. (Amit, mellesleg, egyesek a filmtörténet első filmszínész-szakszervezetének tekintenek.) Ez persze nem mentette meg Lugosit a bukástól: a tanácsköztársasággal együtt ő is lekerült a színpadról. „A háború után részt vettem a forradalomban. Később rájöttem, hogy a rossz oldalon álltam”, nyilatkozta később. 

Lugosi Béla mint a Bőrharisnya-filmek Csingacsgukja

Sürgősen emigrált tehát, és egy bécsi interludust követően Németországban telepedett le, ahol ismét magához ölelte a filmipar. A németországi termés összesen 18 filmet tesz ki, melyekben Lugosi a legkülönbözőbb szerepeket alakította, többek közt ő volt Arthur Wellin Bőrharisnya-filmjeinek Csingacsgukja. (Érdemes belenézni, igen bájos.) A legfontosabb film, amelyben német földön gyöngyvászonra „lépett”, F. W. Murnau 1920-as Janusfej című opusza volt, amely, naná, hogy Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetét dolgozta fel. Igaz, Lugosinak csak az inas szerepe jutott, ugyanis Conrad Veidttel akkoriban nemigen lehetett versenyezni. Elege is lett Lugosinak az örökös „jóbarát”, „segítő”, „szolga” szerepből. 1920-ban tovább áll, és rövid olaszországi megálló után felült egy Amerikába tartó hajóra, és irány a Celluloid Ígéret Földje.  

A Gróf

1920 decemberében Lugosi partra szállt az Egyesült Államokban, de nem ám, ahogy illik, törvényesen, hanem New Orleans-ben. (Kicsit úgy, ahogy Nosferatu megérkezik angol földre Murnau filmjében, egy évvel később.) Azért nyilván komolyan gondolta a dolgot, ugyanis visszament az amerikai bevándorlók nulla pontjára, az Ellis-szigetre, és annak rendje-módja szerint bekopogott az ajtón. Beengedni beengedték, hiszen nem volt akárki, viszont angolul nem tudott. Ezért aztán a New York-i magyar közösségbe tagolódott be, ahol hamarosan saját társulatot verbuvált az emigráns színészek bevonásával, és többek közt színpadra vitte – amerikai földön elsőként – Az ember tragédiáját. Viszont ebből csak úgy nem lehetett megélni: turnézni kellett. Ahhoz viszont angolul kellett mondani a szöveget. Lugosi számára azonban nem létezett akadály: fonetikusan tanulta be az angol szövegeket. Magyarán, nem tanult meg angolul. Ezért beszél olyan furcsán az 1931-es Drakulában (is). Ami abban a sajátos esetben a javára vált, később egyre inkább hátráltatta. Hiába, Amerikában amerikai filmeket készítettek már akkor is, és az amerikai filmek lehengerlő többsége angolul beszélt. Pont.

Lugosi, Lorre és Karloff a You'll Find Out című filmben

A Lugosi-féle trupp turnéi sikeresek voltak. És, ahogy ez már lenni szokott, aki sokat van szem előtt, azt észreveszik. 1922-ben felkérték Lugosit egy Broadway-szerepre, A pipacsok című drámában. És a Broadwaytől csupán egy bakugrás a filmvászon. A felkérés meg is érkezett: Lugosi játszotta J. Edward Gordon 1923-as A néma parancs című filmjének egyik gonoszát. Bizony, már első amerikai filmjében rossz fiút játszott. Bár ekkor még egyáltalán nem bánta, sőt. Némafilm lévén, beszélni nem kellett, és hát tapasztalata volt elég. Az igazán nagy dobás azonban 1927-ig váratott magára. Ekkor történt ugyanis, hogy a Broadway-n adni kezdték Bram Stoker Drakulájának színpadi változatát, Lugosi Bélával a főszerepben. Az előadás óriási siker lett, összesen 261-szer ment fel meg le a függöny, a turnékat nem számítva. „Csodálatos ez a darab”, mesélte Lugosi. „Esténként rendszeresen ápolónőket és orvosokat foglalkoztatunk a színházban, hogy kezelni tudják az elájuló nézőket.” És Hollywood hívó szava nem is váratott soká magára. Drakula gróf pedig ment.  

A filmtörténeti mérföldkő

Az Universal Pictures stúdió 1930-ban döntött: filmre viszi a vérszopó erdélyi gróf történetét. Ebben nyilván szerepe volt a Broadway-i színházi produkció sikerének is. Viszont – legalábbis a hollywoodi pletykák szerint – nem Lugosi volt az első választás. Érdekes amúgy, hogy a mítoszok mennyi halált emlegetnek a produkció körül. Tod Browning rendező először régi „bajtársát”, Lon Chaneyt szemelte ki a szerepre, és Lugosi Béla csak a színész halála miatt került a képbe. De maga Tod Browning sem volt listavezető, ami a rendezést illeti. Eredetileg a stúdió Paul Leninek ajánlotta fel a direktori széket, ám… ő is meghalt. Talán a bányamélyben rejlő tellurikus erők léptek akcióba, talán nem. Na de, mítosz ide, pletyka oda, a film 1931-re elkészült, és Lugosi Béla egy csapásra világhírű lett, Drakula gróffal egyetemben. Lugosi alakítása gyakorlatilag felülírt minden korábbi Drakulát. Elegáns volt, titokzatos, vérfagyasztóan vonzó: a másság archetípusa. És ebben az esetben hiányos, mesterkélt angoltudása is kapóra jött. Amikor kimondja a film egyik legszebb mondatát: „Listen to them… children of the night” („Hallgassa őket… az éj gyermekei”) – a néző azonnal hatalmas vágyat érez, hogy belemerüljön abba az éjszakába, amelytől racionális énje ugyanakkor iszonyodik. Lugosi évtizedekre meghatározta a módot, ahogyan Drakulát alakítani lehetett a vásznon. És bár azóta több száz, ha nem több ezer színész bújt a vérgróf bőrébe, az etalon mégis Lugosi Drakulája maradt, amihez viszonyítani, amitől eltérni lehet, így vagy úgy. 

Drakula (Dracula, 1931, r. Todd Browning)

Lugosi Béla gyakorlatilag megasztár lett, egyik napról a másikra. Több rajongói levelet kapott, mint az amerikai nemzet bálványa, Clark Gable. Ami érthető is, hiszen Gable-lel ellentétben Lugosi úgy égett bele a – többnyire női – szívekbe, mint a csábító rosszfiú. Akivel egy jól fésült gentleman se versenyezhetett. A harmincas években Lugosi neve egyet jelentett a horror műfajával. Hollywoodban csak Boris Karloff és Peter Lorre rúghatott labdába mellette. És mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy „Drakula” remélte.  

Beskatulyázva

Ott állt tehát Hollywood egyik legnagyobb sztárja. És kapkodták is, mint a cukrot. 1932-ben jött A Morgue utcai gyilkosságok (r. Robert Florey), igaz, afféle kompenzációként, ugyanis mind Lugosi, mind Florey „kiesett” az 1931-es Frankenstein csapatából. Lugosi Dr. Frankenstein szerepére áhítozott, viszont Carl Laemmle Jr., a film producere a Szörny szerepét osztotta rá, aki, ugye, nem beszél. Vagyis már innen kiderül, hogy a filmipar elfogadta ugyan, sőt, kimondottan örült a Drakula sikerének, viszont egyáltalán nem szeretett bele Lugosi hiányos, furcsa angolságába. Másrészt a kor bevett szokása volt, hogy híres sztárokat csak azért dugnak be egy-egy blockbusternek szánt produkcióba, hogy, úgymond, elhúzzák a szekeret. Lugosi ímmel-ámmal vett részt a próbákon, és állítólag így panaszkodott: „A hazámban sztár voltam. Nem akarok ideát madárijesztő lenni!” Végül otthagyta a produkciót, sokak szerint élete egyik legrosszabb döntését hozva. Boris Karloff felöltötte a Szörny maszkját, és élre tört. (Igaz, hogy Karloff, született William Henry Pratt igazi londoni gyerek volt, magyarán, úgy beszélt angolul, ahogy akart.) Olyannyira, hogy például az 1935-ös A holló (r. Lew Landers) című filmben Karloff jelent meg a plakátokon első számú szupersztárként (ráadásul csak a művész-családnevét használva), holott gyakorlatilag Lugosié volt a főszerep. Bárki könnyen megértheti tehát a Lugosi Bélában növekvő frusztrációkat: „Teljesen be vagyok skatulyázva, a gonosz megtestesítőjének szerepére kárhoztattak. Pedig én szerethető szerepeket akarok eljátszani. Hogy a szülők azt mondhassák gyerekeiknek: egyétek meg a spenótot, hogy olyan szép, nagy ember legyen belőletek, mint Lugosi Béla. Jelenleg az a helyzet, hogy a szülők velem fenyegetik a gyerekeiket, mint a mumussal.”

A Morgue utcai gyilkosságok (Murders in the Rue Morgue, 1932, r. Robert Florey)

És a nagy szerep továbbra is késett. Ráadásul 1936-ban a horrorkedvelő Carl Laemmle Jr.-t kivásárolták az Universalból, és – habként a tortán – a britek embargót vezettek be az amerikai horrorfilmekre, ezért igazából minden horrorsztárnak rosszul ment a sora, ugyanis az Universal két éven át törölte a műfajt a prioritáslistákról. Aztán 1938-ban egy lepukkant mozi egy blokkban lenyomta a King Kongot, a Drakulát meg a Frankensteint, és váratlan kasszasiker volt az eredmény. Az Universal ekkor döntött úgy, hogy lefújja a Frankenstein-figuráról a port, mi több, ezúttal együtt jelenteti meg a vásznon a két megasztárt: Lugosit és Karloffot. 1939-ben mutatták be a Frankenstein fia című produckiót (r. Rowland V. Lee), amelyben Karloff ismét (és utoljára) magára öltötte a Szörny maszkját, Lugosinak pedig Igor, a lakáj szerepe jutott.

Fehér zombi (White Zombie, 1932, r. Victor Halperin)

Egy kis zárójeles kitérő a független film világába: 1932-ben, rögtön a Drakula sikerét követően Lugosi eljátssza a Fehér zombi (r. Victor és Edward Halperin) című film negatív főszerepét. Csak azért említem meg az opuszt, mert a szakirodalom szerint ez volt a filmtörténet első egész estés zombifilmje, és kultfilmnek számít máig is. Csakhogy az ilyen „elsők” a mítoszt dagasztják, a szakmai sikereket nem annyira. Igaz, hogy 1939-ben Lugosi váratlanul megkap egy kicsi, ám számára annál jelentősebb szerepet Ernst Lubitsch Ninocskájában. A mord Razinyin komisszár szerepében, Greta Garbo és Melvyn Douglas oldalán Lugosi végre úgy érezhette, komolyan veszik őt és művészetét. Ám a szerep csupán elszigetelt esetnek bizonyult. Lugosi hamarosan alámerült a B-horrorok világába.  

Ed Wood meets Lugosi

A szakmai és morális lejtmenetet az is elősegítette, hogy első világháborús sérülései következtében krónikus isiász (irtó fájdalmas betegség) lépett fel Lugosinál, amit a kor orvosai ópiumszármazékokkal kezeltek. És a kezelés fokozottan függőséget idézett elő: előbb a morfium, majd a metadon következett. A filmstúdiók persze észlelték a dolgok állását, és – noha továbbra is jól megfizették a színészt – egyáltalán nem árasztották el nagy szerepekkel. 1943-ban Lugosi odáig ment, hogy elfogadta a Szörny szerepét a Frankenstein találkozik a farkasemberrel (r. Roy William Neill) című filmben, amit 12 évvel korábban elutasított, azon a címen, hogy a szerep néma, és egyáltalán, degradáns. Amúgy megint egy „elsővel” állunk szemben: ez az opusz az első, úgynevezett „vegyes” szörnyhorror, ami azt jelenti, hogy a készítők különböző szériák szörnyeit szerepeltetik egy filmben. Mondani sem kell, hogy Lugosinak ebben a filmben sem jutott dialógus. 

Boris Karloffal A hollóban

1948-ban Lugosi ismét eljátssza Drakula szerepét, élete utolsó A-kategóriás filmjében: Abbott és Costello találkozik Frankensteinnal (r. Charles Barton). Ezzel a horrorkomédiával indult el a sorozat, melyben a komikusduó az Universal klasszikus szörnyeivel találkozgat. És ezzel a filmmel üzent a stúdió, hogy egy korszaknak vége: a klasszikus szörnyeket már nem lehet, és nem is kell feltétlenül komolyan venni. Mindenesetre Lugosi eljátszotta Drakulát, ahogy kell. Innen azonban az út egyenesen visszavezetett az obskúrus B-kategóriás horrorfilmek, ijesztgetős fellépések és elszórt tévészereplések terepére. Ekkor jelent meg a színen egy bizonyos Ed Wood, akit, némi malíciával, a világ legrosszabb rendezőjének is szokás nevezni, nem minden alap nélkül. Bár az a campes trash, amit Wood filmjeiben elkövetett, több esztétikai elmélet szerint is megállja a helyét, még akkor is, jegyzem meg csendben, ha nem annyira tudatosan törekedett éppen erre a rendező. Wood nagy Lugosi-imádó volt, és gyakorlatilag kihúzta a már-már tengődő színészt a kátyúból. Komoly összegeket fizetett Lugosinak egy-egy, nos, nem kimondottan A-kategóriás szerepért (Glen és Glenda – 1953, A szörny menyasszonya – 1955). A Wood-féle pezsgés jól jött Lugosinak, olyannyira, hogy elvonókúrára jelentkezett, aminek meg is lett az eredménye. 1955-ben Lugosi eljátszotta földi élete utolsó „igazi” filmes szerepét, Reginald LeBorg Fekete álom című filmjében. Igaz, a Lugosi által alakított Kazimir… nem beszélt. És az is igaz, hogy a mellékszereplők sorában ott volt… Ed Wood is. Aki végül is – időrendben legalábbis – „lezárja” a Lugosi-életművet. A híres-hírhedt 9-es terv az űrből című, 1959-es opuszban ugyanis Lugosi Béla benne van, még ha egy másik Wood-opuszhoz készített próbafelvételekről, és még ha Drakula alakját tulajdonképpen egy Tom Mason nevű férfi, Wood feleségének csontkovácsa játssza a film nagy részében.

9-es terv az űrből (Plan 9 from Outer Space, 1959, r. Ed Wood)

Lugosi Béla 1956 augusztus 16-án, 73 éves korában, szívroham következtében elhunyt. Los Angeles-i otthonában érte a halál, egy székben ülve. Biztos nem így szerette volna. Biztos nem pont ezt szerette volna. Viszont annak, gondolom, örülne, és talán örül is, hogy 133 éves szülinapja környékén pont akkora film- és egyéb történeti referencia, mint fénykorában. És él. Mindannyiunkban.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , cikk