Rémálmok rendezője

Wes Craven-portré

Aligha túlzás kijelenteni, hogy a 76 évesen elhunyt Wes Craven személyében a valaha élt legjelentősebb horrordirektort veszítettük el. Az író-rendező legjobb filmjei mind tartalmuk, mind stílusuk terén kiemelkedőek.

Szigorú baptista családban nőtt fel, ahol csak Disney-filmeket engedtek neki nézni. Ez a neveltetés és a puritán gyerekkori környezet magyarázatul szolgálhat arra is, hogy miért lett belőle felnőtt fejjel féktelen és húsbavágó horrorfilmek alkotója. Gyerekként sokat olvasott, később írónak készült (napjainkra két regénye jelent meg). Olvasottságának filmesként is hasznát vette, mivel legjobb munkáinak történetét ő találta ki és írta meg (a nagy kivétel a Scream/Sikoly, mely Kevin Williamson forgatókönyvíró gyermeke). Angol irodalmat, pszichológiát és filozófiát tanult, majd tanított is, aminek ugyancsak hasznát vette később. Mindig is intellektuálisan, már-már akadémikusan viszonyult a horror műfajához, jobb filmjei alkalmával annak lényegére tapintott rá. Mindhárom tudományág inspirációja felfedezhető munkáiban, melyek közül a legjobbak irodalmi igényűek (például görög drámákat vagy klasszikus tündérmeséket idéznek), egzisztencialisták, valamint ösztönös, kollektív félelmeinket fordítják ellenünk. Miután egyetemistaként beleszeretett a filmművészetbe, otthagyta az akadémiát, és független, kis büdzsés projekteken dolgozta be magát a szakmába. Kevés információ áll rendelkezésre munkássága ezen korszakából, Craven is ritkán beszélt erről: főleg pornográfiában és szexploitationben utazott ekkoriban, kívülállóként csak így volt esélye betörni a filmiparba.

Hardcore Szűzforrás

Első mozifilmje a The Last House on the Left/Az utolsó ház balra, amelyet akkori visszatérő alkotótársa, a főleg exploitationt készítő Sean S. Cunningham jegyzett producerként. Az alacsony büdzséjű filmben két tinilányt kínoz meg egy szökött börtöntöltelékekből álló banda, akiknek aztán van képük az egyik áldozat szüleinek házában menedéket kérni, az ősök viszont rájönnek a rémtettre, és – fordul a kocka – bosszút állnak. A film rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) műfajú darabként is besorolható, amelyben viszont mások állnak bosszút a megerőszakolásért, mivel a két főhős nem képes erre – hasonlóan merész és szokatlan húzás ez Craven részéről, mint amit Hitchcock csinált a Psycho alkalmával. A film a Bergman-féle Szűzforrás nem hivatalos amerikai remake-je, pontosabban ripoffja, koppintása. Ekként tipikus exploitation: egy elismert művészfilm gátlástalan megerőszakolása, ellentétébe fordítása, a benne lévő szex és erőszak eltúlzása. Ahogy számos exploitation és horror, a felszínen ez is konzervatív tanmese, karmikus bűnhődéstörténet: a lányok marihuánát igyekeznek szerezni, ám bűnükért gyorsan és csúnyán lakolnak meg, mivel balszerencséjükre épp vérszomjas bűnözőkhöz fordulnak. Sőt, később a tettesek is gyorsan megkapják a magukét.

A film egyszerre példás exploitation és horror. Tartalmilag rögrealista: Craven naprakészen lovagolta meg a hippikorszak halálának témáját, mivel a filmbeli bűnözők pont úgy festenek, mint a Manson-banda. Ez a film már egy erőszakosabb éráról tudósít, és az önreflexió sem hiányzik belőle: a lányok a nyitányban egy Vérszomj nevű banda koncertjére indulnak, akik arról híresek, hogy csirkéket fejeznek le a színpadon, a szülők pedig megjegyzik, hogy lám, ez lett a „love” generációból. A Vérszomj banda horror-esztétikája aztán hamar valóra válik, megelevenedik. Ez volt az első modern horror: nincs benne se természetfeletti fantasy, se sci-fi (nem úgy, mint a zombifilmes Romerónál), Craven tehát a legnagyobb pionír volt a horror, a rögbrutál exploitation és a modern művészfilm ötvözésében.

A film erőszakábrázolása egyszerre dokumentarista (az exploitation után szabadon) és kegyetlenül naturalista (azaz horrorként is hatásos). A direktor szex- és erőszak-ábrázolás terén olyasmiket mutatott, amiket addig még senki, elég arra a jelenetre gondolni, amelyben orális szex végződik halálos kasztrálással. Craven kihasználta, hogy az amerikai cenzúra épp akkoriban alakult át és így könnyű volt utat törni erőszak-ábrázolásban és az íratlan hollywoodi történetmesélői szabályok megszegésében.

Munkája szokatlanul meggyőző debütfilm volt, túlságosan is. Botrányt kavart, felbőszítette a cenzorokat, és a mai napig ilyen reakciókat vált ki, egy percet sem öregedett. A maga idejében nevetségessé tette a Roger Corman rendezte, Vincent Price főszereplésével készült míves gótikus horrorokat, és véget is vetett azok hullámának. E film a rögrealista exploitation diadala volt a klasszikus természetfeletti horror felett, még ha csak ideiglenesen is, hisz manapság újra arathat sikert horrorfilm mindenféle bulvárosság és blikkfang nélkül (pl. The Conjuring). A ’70-es évek azóta klasszikussá vált horrorfilmjei közül ez volt az első, olyanoknak tört utat, mint a The Texas Chainsaw Massacre/A texasi láncfűrészes mészárlás, a Halloween vagy a The Exorcist/Az ördögűző. (Egyetlen elődjének az 1968-as The Night of the Living Dead/Az élőhalottak éjszakája tekinthető.) Kínzós jelenetei az ezredforduló „kínpornó” trendjét is megelőlegezik.

Craven mindezek alapján egy roppantul gátlástalan opportunistának tűnhet, de ez a személyleírás inkább Cunninghamre illik, aki már csak azzal vonult be a filmtörténetbe, hogy lenyúlta Mario Bava Bay of Blood című filmjét, bár legalább ügyesen csinálta, mivel ebből lett a Friday the 13th/Péntek 13 széria (bár meg kell hagyni, Craven későbbi munkássága is mutat lehetséges italohorror hatásokat). Craven, megérezve a korszellemet, maga is a szex felől az erőszak felé fordult, azonban később már kizsákmányolástól mentes, vérbeli horrorokat készített, melyeket ráadásul a műfaj legötletesebb és legnagyobb hatású darabjai között jegyeznek. A debüt sem lehetett volna olyan hatásos, ha dilettáns módon van leforgatva, mint a legtöbb exploitation film, nem pedig őstehetséget sejtető stílusban. A rendezőt egyébként éppúgy elkezdték utánozni, mint ahogy ő lenyúlta Bergmant: Ruggero Deodato Az utolsó ház balra Manson-figuráját alakító David Hess főszereplésével készítette el annak koppintását (The House on the Edge of the Park). Deodato nem kis név: a Cannibal Holocaust a found footage áldoku-horror alműfaj fő őse.

Véres viszonyok

A sokat cenzúrázott és betiltott Az utolsó ház balra akkorát szólt, hogy Craven páriává vált, második mozifilmjére fél évtizedet kellett várni, ez volt a The Hills Have Eyes/Sziklák szeme (Deodato ezt is lenyúlta, ebből lett a szintén Michael Berryman főszereplésével készült Cut and Run). Craven anyagkeresés során bukkant rá a Sawney Bean-família XVI. századi történetére, de ő a jelen Mojave-sivatagába helyezte a vérfertőző és kannibál famíliát. Ezúttal is halmozta a tabutémákat, filmje munkacíme például az incesztusra utaló Blood Relations volt. Gyökeres különbség a pornó és az exploitation között, hogy előbbiben kerülik, utóbbiban keresik a tabutémákat (lásd a sok pornót mostohaanyákkal és mostohatestvérekkel). E film akár a debüt nagyobb – bár azért még mindig minimális –  költségvetésű önremake-jének is beillik: a családi dráma ebből sem hiányzik, csak ezúttal két valódi família csap össze. A középosztálybeli család mindkét filmben egy kitaszítottakból álló barbár hordával kerül szembe, ám az amerikai mintapolgárok is hamar levetkőzik minden civilizáltságukat, és a bosszú éppoly brutális, mint a bűn. Craven tolmácsolásában ezek egzisztencialista horrorok, amelyekben a civilizáció máza gyorsan leolvad az emberről. Pacifista az üzenetük, mivel az agresszorokkal harcoló átlagemberek végül maguk is szörnyekké válnak. A Sziklák szeme sivatagi kannibáljai egy kőkorszaki törzsnek is beillenek, e film tehát az önelégült kertvárosi család – és a közönség – időutazása az emberiség hajnalára, visszatérése a természetbe, amit csak szerintük uralnak. A filmben végül már alig látható különbség a két patriarchális család között. Cravennél az ember a szörny.

A Sziklák szeme alkalmával sem kerülte az exploitációt, filmjében a gonosztevők akár az alkotók alteregóinak is beillenek, mivel hasonló vadsággal és kegyetlenséggel sokkolják az átlagpolgárt. Az exploitation filmesek is peremvidékiek, gerillák, a filmes társadalom selejtje, akik hátrányos helyzetüket gátlástalan agresszivitással kompenzálják. Második mozija alkalmával viszont Craven az exploitation felől a horror felé lépett, hiszen évszázados, azaz nem épp aktuális történetet adaptált. Az utolsó ház balra alkalmával egy kertvárosban történtek szörnyűségek, a Sziklák szeme sivatagon át utazó, a civilizációt merészen elhagyó családja viszont letér a járt útról, ősbűnük a kalandvágy. Ez már nem csupán egy „veled is megtörténhet” típusú tanmese, hanem vérbeli horror, noha ettől még antagonistái ugyancsak beillenek a horrorfilmesek alteregóinak, mivel azok – ellentmondásos, megvetett rétegműfaj művelőiként – a filmes szcéna ügyeletes szörnyei. A Sziklák szeme alkalmával a horrorrajongók a szörnyfamíliával is azonosulhatnak, nekik is szurkolhatnak.

„Minden városban van egy Elm utca”

A direktor első két filmje egyaránt kapott egy-egy remake-et az új évezredben, ám míg debütjének nem készült folytatása, utóbbinak ő maga rendezett egyet, ami jól példázza a másodéves produkció nagyobb sikerét (sőt, az Alexandre Aja rendezte remake-nek is készült sequele). Craven egy szörnyfilmként is kategorizálható, de alacsony korhatáros mainstream képregényfilmmel (Swamp Thing) és egy fundamentalista vallásos miliőben játszódó horrorral (Deadly Blessing)  folytatta. Ami utóbbit illeti, a rendező filmjeinek kegyetlen világa talán épp a neveltetéséből járó elfojtásból és a felnőttkori kiábrándultságából eredt: legjobb munkáiban nincs deus ex machina, és a hollywoodi happy end is ritka.

Mainstream áttörésévé azonban A Nigtmare on Elm Street/Rémálom az Elm utcában című filmje vált, mely a szintén sokatmondó című Az utolsó ház balra után ismét a banális és biztonságosnak hitt kertvárosba hozza a horrort. Ezúttal is egy exploitation filmes szemével kereste a témát: rábukkant több olyan újságcikkre is, amely sorozatos rémálmoktól szenvedő, az alvástól rettegő, majd végül álmukban meghalt gyerekekről szólt. A film viszont már távol áll egy exploitationtől, mivel antagonistája, Freddy Krueger bajszát pödrő régimódi gonosztevő. Eszes és karakteres figura, nem úgy, mint a többi arctalan slasher gyilkos, amilyen Michael Myers vagy Bőrpofa. Morbid humorú mókamester, ijesztő, gonosz bohóc. A többi slasher gyilkossal ellentétben nincs fallikus fegyvere, csak hatalmas karmai, amivel a rendező a Sziklák szeme után ismét prehisztorikus korokba repíti vissza a nézőt. Freddy a gótikus regények mellett tündérmesék gonosztevőjének is beillik – a rendező utóbbi műfajt nevezi meg a horror egyik elődjének. Craven azóta sem ötvözte ennyire gördülékenyen a horrort a humorral, pedig sokat próbálkozott vele. E film alkalmával kihasználta a mozi médiumának eredendő álomszerűségét, saját hiperaktív és kreatív elméjébe invitálta meg a közönséget, ezúttal már a horrortól is a fantasy felé mozdulva. Mindig is látványos és szuggesztív jelenetezéséről (örökmozgó kameramunkájáról és gyors vágásáról) volt híres, ezúttal pedig stílusát kiterjesztette egy olyan szürreális fantáziauniverzumra, amelynek ő a mindenható ura. Krueger is beillik az alteregójának: korábbi filmjeiben is a tudatalattinkat igyekezett megszólítani, ösztönös félelmeinkre játszva rá egyszerű, de mindenkire zsigerien ható történeteivel.

A film hat folytatást nemzett, melyek közül csak az utolsót írta és rendezte Craven. Újfent az elméjébe invitálta meg a közönséget, de ezúttal már a szó szorosabb értelmében: Az új rémálom: Freddy feltámadban ő és a franchise sztárjai magukat alakítják, a film pedig a kulisszák mögé enged betekintést. Arról szól, hogyan változtatta meg a széria sikere az életüket. Ismét dokumentarizmus, rögrealizmus, önreflexió, posztmodern önirónia jellemzi munkáját, szatírája célpontja pedig Hollywood. Craven itt már nem álom és valóság, hanem film és valóság határait mossa el.

E sequel előtt rendezett néhány felejthető bérmunkát (Deadly Friend, Vampire in Brooklyn), de pár szerzői vonásokat mutató horrort is: a The Serpent and the Rainbow/A kígyó és a szivárvány egy realista, posztmodern zombifilm, amiben a zombik nem esznek embert (ahogy az Romero óta elterjedt), hanem olyanok, mint a valóságos haiti kultúrában és a korai zombifilmekben, amilyen a White Zombie vagy az I Walked with a Zombie. Craven ezúttal is egy exploitation filmes találékonyságával mutatta meg a zombiműfaj valóságalapját, de e filmből sem hiányzik kreatív jelenetezése: a rendező ezúttal pszichedelikus szcénák formájában engedhette szárnyalni képzeletét. Mutat személyes kézjegyet a The People Under the Stairs/A rémségek háza (mely szinte a Sziklák szeme urbánus változata) és a Shocker is (amely pedig egy naprakészebb Rémálom az Elm utcában-klón), de a rendező pályája utolsó mesterművét egy forgatókönyvírónak köszönhette.

Az utolsó sikolyok

Elnézve Williamson pályáját, élen a briliáns Dawson’s Creek/Dawson és a haverokkal, egyértelműen kettős szerzőiségű film a Sikoly, azonban ha nem Craven rendezi az újonc forgatókönyvíró zseniális szkriptjét, az eredmény aligha lett volna ilyen meggyőző (elég Williamson gyors véget ért rendezői karrierjére gondolni). E film visszatérés volt Craven részéről Az utolsó ház balra cenzorbőszítő brutalitásához, leginkább alulreprezentált aspektusa viszont az, hogy posztmodern humora már a direktor korai munkáiban is jelen volt, médiakritikája pedig a Shocker óta építkezett és logikusan következik Az új rémálomból is.

Craven következő filmje meglehetősen távol állt egy horrortól és pláne egy exploitationtől: A szív dallamai alacsony korhatáros dráma egy zenetanárról. E mozi is bizonyítja, amit Craven sokat hangoztatott: ő sosem akart horror-specialistává avanzsálni, inspirációi sem rémfilmek voltak, hanem az európai művészmozi. Az utolsó ház balra alkalmával is Cunningham szabta meg neki a műfajt, bevallása szerint addig egy horrort sem látott, és később is csak azért tért vissza a műfajhoz, mert beskatulyázták. A műfaj azután kezdte el érdekelni, hogy már a mesterének tartották. A szív dallamai személyes projekt volt számára, mivel ő is dolgozott tanárként és bevallása szerint rajongott a komolyzenéért. E filmje is dokumentarista, hiszen igaz történeten alapuló biopic.

A Red Eye/Éjszakai járat egy horror- és slasher-elemeket is felvonultató, középszerű thriller, a Cursed/Vérfarkas alkalmával Williamsonnal sem tudták megismételni a Sikoly sikerét, a My Soul To Take/Vedd a lelkem! pedig – a Shocker után – egy újabb rossz Rémálom az Elm utcában-koppintás. Míg azonban sok nagyszerű horrorrendező az idő múlásával egyre rosszabb filmeket készített (pl. Argento), Craven utolsó mozifilmje, a Sikoly 4 méltó az életművéhez. Az első rész a tini slashereket, a második a horror sequeleket, a harmadik a trilógia-zárókat, a negyedik pedig a remake-eket és rebootokat, valamint az új évezred trendjeit figurázta ki.

Craven az exploitation opportunista műfaját csak ugródeszkának használta a horrorban való alkotáshoz, a rémfilm zsánerét viszont szintén többre használta a puszta szórakoztatásnál. Példás szerzői műfajfilmes, aki megtalálta a megfelelő zsánert személyes, de egyetemes érvényű témáinak boncolgatásához. Ugyanaz volt ő a horrorfilmnek, mint Stephen King a rémirodalomnak. A főleg horrorban alkotó filmesek közül ő volt a legsikeresebb, ő érte el a legtöbbet a műfajban: Carpenter más zsánerek iránt is érdeklődött, Hooper sosem tudta megismételni A texasi láncfűrészes mészárlás sikerét, Romero csak a zombifilm alműfajában volt kifizetődő, Cronenberg sci-fiben és irodalmi adaptációkban is utazott, az olaszok és a japánok pedig elmaradtak az amerikaiaktól. Craven volt a legidősebb az amerikai horrorrendezők nagy generációjából (amilyen még Landis, Gordon, Yuzna, Dante), és ő is távozott először.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó