Papp Attila Zsolt

/ / /

· írta

Szörnyek sokadik keringője

Paul McGuigan: Victor Frankenstein

Kritika

Ha a filmipar egy olyan, ezerszer feldolgozott témához nyúl, mint Frankenstein doktor különös esete, illene valami nóvummal gazdagítania a mítoszt. A Victor Frankenstein láthatóan törekszik is erre, az eredmény azonban legalábbis kétséges.

A Frankenstein-sztori a filmtörténet legtöbbször feldolgozott témái közé tartozik, amelyet a legkülönfélébb műfajban és minőségben adaptáltak 1910 óta – ekkor készült ugyanis az első (néma)filmes feldolgozása Mary Shelley klasszikus gótikus rémregényének. Bámulatos, hányféle variációja létezik az alaptörténetnek, a szöveghű(bb) adaptációk mellett egészen eszement forgatókönyvek is megvalósíttattak: készült film Frankenstein fiáról, ő maga is volt fiatal a vásznon, Frankenstein találkozott Drakulával, a Múmiával, sőt az űrszörnnyel, horror exploitationtől tévésorozaton és szoftpornón át paródiáig és hardcore művészfilmig számtalan kifejezési formát nyert. „Ismerik a történetet” – nem véletlen, hogy ezzel az elbeszélői fordulattal indít Paul McGuigan filmje, amely rögtön az elején közli ambiciózus célját: közel hozni Victor Frankensteint, „az embert”. Merthogy ugye sokakban mai napig az a képzet él, miszerint Frankenstein a szörny neve, pedig dehogy. Ez egyébként valószínűleg igaz, sőt némely filmváltozat rá is játszik erre a nézői előfeltevésre; és tegyük szívünkre a kezünket, ha azt halljuk, hogy „Frankenstein”, elsőre valószínűleg Boris Karloff robotszerűen mozgó óriásalakja jut eszünkbe.

Paul McGuigan: Victor Frankenstein

És ez – anélkül, hogy elvitatnánk a Karloff-legenda filmtörténeti hatását – nem biztos, hogy jó. Döntő szerepe van ugyanis abban, hogy a Szörnyre – mert maga Frankenstein természetesen a doktor, a megszállott feltaláló, akit gyakorta kevernek a kreatúrájával – mint afféle gépies, agresszív, agyatlan zombira gondolnak a tömegkultúra-fogyasztók tömegei. Kenneth Branagh 1994-es filmjében – amelynek már a címével is jelzi, hogy szöveghű adaptációt alkotott: Mary Shelley's Frankenstein – egy merész húzással Robert De Niróra osztotta a Szörny szerepét, ami világossá teszi, hogy itt nem egy arctalan élőhalottal állunk szemben, hanem egy olyan karakterrel, amely művészi alakítást kíván. Frankenstein szörnye a teljes társadalmon kívüliség, az esszenciális idegenségélmény megtestesítője. A Victor Frankensteinon érződik, hogy alkotói ismerik Branagh filmjét, de jobbnak látták „visszatérni” az érzelmek és gondolatok nélküli zombikarakterhez – szerepe arra korlátozódik, hogy amikor életre kel, lekaszaboljon mindenkit, aki útjába kerül, de nem nagyon értjük, miért. Vagyis dehogynem: mert ez jobban illusztrálja a film nem túl bonyolult mondanivalóját, ami valami olyasmi, hogy a biológiai létet az elektromossággal kapcsolatos hókuszpókuszok révén ugyan reprodukálni lehet, de a lélek, az bizony megismételhetetlen. És néha maga az ember a szörny.

Paul McGuigan: Victor Frankenstein (2)

A kései felvilágosodás (vagy korai romantika) rizsporos parókás figurái, alpesi tája – a doktor eredetileg svájci – pedig egyfajta viktoriánus-steampunk Londonná változik, az összes kötelező díszletelemmel (ami mellesleg a recenzens szívének igencsak kedves), és az elbeszélés egy hagyományos nyomozástörténet szerkezetébe illeszkedik. Ez a hallatlan történet, a romantika (és általában a modernitás) egyik népszerű önmítosza – a halhatatlanság titkát kereső őrült zseniről, aki végzetes elbizakodottságában a Teremtő helyébe lép – ezúttal egy mellékszereplő, a doktor Igor nevű famulusának perspektívájából van elmesélve, akit a tudós bestiális körülmények közül, egy cirkusz ketrecéből szabadít meg. (Ez a figura a '31-es, James Whale-féle klasszikusban még Fritz néven szerepelt, Shelley regényében pedig nincs is ilyen karakter, Igorként viszont többek közt Lugosi Béla is eljátszotta, ráadásul kétszer.)  Így aztán megint lehetőség adódik egy jó kis filmtörténeti kereszteződésre: Igor, púpos létére, Quasimodót, a Notre Dame-i toronyőrt juttathatja eszünkbe, románca a gyönyörű artistalánnyal pedig egyértelműen a „szépség és a szörnyeteg”-toposzra hajaz (aki mellesleg, Daniel Radcliffe alakításában, pillanatok alatt fess fiatalemberré válik a szerelmi szál kedvéért).

Paul McGuigan: Victor Frankenstein (3)

Az ő perspektívájából látjuk Viktor Frankensteint, a gyötrődő, vívódó, de igazában az utolsó utáni pillanatig megingathatatlan géniuszt, aki először valami majomszerű lényt (ennek a mozzanatnak az értelmét konkrétan nem értem), aztán egy emberszerű, hullákból összefércelt terminátort „teremt”. De nem ám csak azért, hogy legyőzze a halált és az emberi tudás határait a végletekig tágítsa, muszáj volt kitalálni egy ennél megfoghatóbb motivációt, valami újszerű, bombasztikus „indítékot” a (para)tudományos ámokfutáshoz, elvégre nincs rendes rémtörténet gyerekkori trauma nélkül. A szándék akár jó is lehet, de a film túlzottan felsrófolja az elvárásokat és növeli a feszültséget ahhoz, amit a végére kapunk – és ezt, az igazi ötletek hiányát nem feledteti a bőséggel adagolt számítógépes grafika, a pazar látványvilág sem.

Nem baj, jöhet a Victor Frankenstein Reloaded.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Victor Frankenstein

Victor Frankenstein

Amerikai filmdráma, horror, sci-fi, 2015. Rendező: Paul McGuigan. Szereplők: Daniel Radcliffe, Jessica Brown Findlay, Bronson Webb, James McAvoy, Andrew Scott, Alistair Petrie, Charles Dance.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    10/10 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film