Túlságosan zajos magány

Charlie Kaufman, Duke Johnson: Anomalisa

Felfoghatatlan, hogy Kaufmannak hogyan sikerült egy bábanimációba rejteni a világ leghumánusabb történetét.

Az Oscar-díjas amerikai rendező-forgatókönyvíró 2012-ben indította el a Kickstarteren az Anomalisa projektjét, melyet közösségi finanszírozással tervezett megvalósítani, mert a hollywoodi stúdióktól függetlenül akart dolgozni. A kiírt minimum összeg egy hét alatt összegyűlt, innentől kezdve biztos volt, hogy elkészülhet az animáció. A film főszereplőjéről eleinte csak annyit lehetett tudni, hogy megbénítja az élet „földisége". És így is történik: Michael elutazik Cincinnati városába, kikerül a hétköznapok rutinjából és bár néhány órára úgy tűnik, hogy kiszabadulhat saját és a világ ketrecéből, végül szembesülnie kell ennek lehetetlenségével.

A történet legfontosabb helyszíne a Fregoli Hotel, itt száll meg Michael és itt találkozik a címadó Lisával is. A hotel neve egy ismert pszichés betegségre utal, a Fregoli-szindrómára, amely során a beteg azt hiszi, hogy rokonait, ismerőseit egyetlen, folyamatosan átváltozó személy helyettesíti. Áttételesen ez hang formájában jelenik meg az animációban, ugyanis Lisát kivéve mindenkinek ugyanaz a férfihangja van: Michael feleségének és gyerekének, Lisa barátnőjének, a hotel dolgozóinak stb. A főszereplő és az összes többi szereplő hangját Tom Noonan „alakítja”, Lisáét pedig Jennifer Jason Leigh. Noonan minden egyes bábfigurát egyedivé tesz a hangjával, ugyanakkor érzékelteti, hogy ezek valahogyan egyformák, Jennifer Jason Leigh pedig finoman, lágyan, szégyenlősen beszél, jól esik hallgatni.

Az Anomalisát nehéz egyszerűen meghatározni: egyszerre szívszorongató egzisztenciális komédia, ugyanakkor bábanimációs kamaradráma és édes-keserű románc is. Michael átlagos családapa, egy vevőszolgálat kitűnő munkatársa, aki már könyvet is írt a szakma rejtelmeiről. Elutazik Cincinnatiba, hogy előadást tartson egy konferencián, a hotelben azonban valami kizökkenti: találkozik Lisával, akinek gyönyörű női hangja van. Ami ezután következik, az megfoghatatlan: Lisa és Michael között elkezd szövődni egy nagyon érzékeny kapcsolat, aminek az eredménye egy olyan esetlen és valódi szeretkezés, amilyent talán még élőszereplős filmben sem láthattunk soha.

Technikailag kifogástalan a stop motion bábanimáció, ami nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a stáb majdnem három éven keresztül napi 2 másodpercet vett fel. A bábok valószerűek, de mégsem tűnnek teljesen valódinak: az arcuk és a bőrük finoman szemcsésre van csiszolva, a ruháik átlagosak, a szemük magasságában az acukat vékony csík osztja ketté vízszintesen, ami folyamatosan mozog, ha ők is mozognak. Ezt a csíkot akár el is tüntethették volna digitális utómunkában, ugyanis a csík a szájmozgás és mimika következtében válik láthatóvá, a különböző szájtartásokhoz és arckifejezésekhez állandóan cserélték a bábok alsó és felső arcrészét. Ám ha eltüntetik, akkor nincs ez a furcsa érzésünk, hogy olyan, mintha mindenki maszkot viselne, miközben a történet teljesen életszagú.

Mélyen emberi történet az Anomalisa, amelyben a fájdalom, a szomorúság, a magány, a boldogság, az esetlenség és értelmetlenség érzéseit egyszerre tapasztalhatjuk meg, és mégsem érezzük túlzásnak, hanem sokkal inkább valószerűnek.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó