/ / /

· írta

A profi, az amatőr és az ázsiai Szakácsok filmen Körkép

A téli ünnepek bűvkörébe kerülve valahogy mind kicsit hedonistábbakká válunk, hiszen „egy évben egyszer igazán megérdemeljük”, és ez – a gyakran teljesen indokolatlan kényszervásárlás mellett – a kulináris élvezetek kiteljesedésében is megnyilvánul. A gasztrofilmek mindenképp jól passzolnak tehát a karácsonyi-újévi időszakhoz, remek inspirációs forrásként szolgálhatnak: mindannyian megtalálhatjuk azt a filmes szakácsot, akivel a leginkább tudunk azonosulni, és akitől ötleteket meríthetünk. Akár több karakterből is összegyúrhatjuk a kedvencünket: lehet az egy kicsit francia, egy kicsit olasz, egy kicsit patkány, vagy egy kicsit Hannibál is akár. Lássuk hát az alapanyagok sorát!

A profi

Amikor filmbeli szakácsokról beszélünk, akkor elsősorban a hivatásos főzőmesterekre gondolunk. Mint bármely más szakmában, a szakácsok között is vannak munkamániások, karrieristák, és természetesen készülnek is róluk filmek, mint például a 2007-es Ízlések és pofonok (No reservations), vagy a 2015-ös Az ételművész (Burnt). Nehéz úgy beszélni az egyik filmről, hogy közben ne vázoljuk szinte teljes pontossággal a másik film sztoriját is, sőt, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az Ízlések és pofonok a Bella Martha remakeje, akkor máris megvan egy csapásra a háromfogásos vacsora: végy egy szeletnyi maximalista szakácsot – ízlés szerint női, vagy férfi kiadásban –, köretnek tálalj mellé egy kevés hamvas munkatársi szerelmet, végül pedig hintsd meg az elmaradhatatlan kisgyerek-aromával, és meg is van az átlagos romantikus gasztro-komédia receptje. Bár gasztropornónak nem utolsók ezek a filmek sem, de az ínycsiklandozó felszín alatt sajnos csak a megszokott klisék, az unalmas megoldások, és kiszámítható fordulatok vannak.

Az ételművész / Burnt

Az ételművész ambíciózus, vesébelátóan szép kék szemű főszereplőjéhez (Bradley Cooper) hasonlóan a 2014-es A séf (Chef) központi figuráját is a bizonyítási vágy motiválja, viszont míg előbbi a harmadik Michelin-csillagjára gyúr, addig az utóbbi főként saját magának és családjának akar bizonyítani. Jon Favreau-nak (A séf rendezőjének, írójának, producerének és egyben főszereplőjének) sikerül túllépnie a fent említett közhelyeken, jól ráérez arra, hogy mi az a két dolog, amivel biztosan meg lehet ragadni a huszonegyedik század emberét: közösségi média és fast food. Függetlenül attól, hogy szeretjük-e őket vagy sem, szinte kikerülhetetlen fogalmakká váltak, ezért teljes helyénvaló az, ha egy film valamilyen szinten párbeszédet kezdeményez ezekről. Szintén fontos kérdéseket vet fel Stanley Tucci és Campbell Scott filmje, az Olasz módra (Big Night), egy olasz testvérpáros történetén keresztül. Olaszországból az Egyesült Államokba érkező Primo és Secondo vendéglőt nyitnak, és elég hamar szembesülnek azzal az örökérvényű ténnyel, hogy a menedzser és az alkotó (jelen esetben a séf) nézetei esetenként összeegyeztethetetlenek. A film arról mesél, hogy a színtiszta önkifejezés nem minden esetben elég kifizetődő: egy, a mienktől eltérő társadalomba való beilleszkedéshez, az abban való érvényesüléshez lehet, hogy olyan kompromisszumokat is meg kell kötnünk, amelyek valamilyen szinten önmagunk feladását eredményezik.

Séf / Chef

Egy más világba kénytelen beilleszkedni a Babette lakomája (Babettes gaestebud) főhősnője is: a francia polgárháború miatt egy kis dán faluba menekülő szakácsnő az egykori lelkész két lányánál talál szállást és a házvezetőnőjükként elfoglaltságot magának. Babette kénytelen alkalmazkodni a puritán, vallásos közösség életmódjához, egészen addig a fordulópontig, amíkor arról értesül, hogy jelentős mennyiségű pénzt nyert, ekkor ugyanis elhatározza, hogy a teljes pénzösszeget egy grandiózus lakoma összeállítására fordítja. Így tulajdonképpen a főzés egy szokatlan megváltás eszközévé válik: az addig aszkéta, megkeseredett életet élő helyiek az ominózus vacsora alatt a kulináris remekműveken keresztül újra felfedezik az élet szépségét, egymás társaságának melegségét. Tehát a főzés nem csak az önmegvalósítás vagy önkifejezés eszköze lehet, hanem a másokon való segítésé is, ezt tanulhatjuk meg Lasse Hallström népszerű, meseszerű alkotásából, a Csokoládéból (Chocolat) is, amelyben az elbűvölő csokibolt-tulajdonos Vianne (Juliette Binoche), Babette-hez hasonlóan, a gyomrukon keresztül tereli egy felszabadultabb élet fele egy francia falucska lakóit.

Babette lakomája / Babettes gaestebud / Babette's feast

Az amatőr

A hivatásos szakácsokról szóló filmek gyakran azt közlik a nézővel – még ha burkoltan is –, hogy a főzéshez, mint bármely más művészethez, nem elég csupán a szenvedély és a befektetett munka, az igazi sikerhez elengedhetetlen az isteni áldás, a velünk született tehetség. Ezzel szemben léteznek olyan gasztrofilmek is, amelyek szelídebben bánnak a nézővel, egy átjárhatóbb, nyitottabb kulináris világról mesélnek, ahol bárkiből lehet kiemelkedő főzőmester. Ilyen film például a L'ecsó (Ratatouille) is, amely azzal húzza alá ezt a tételmondatot, hogy a lehető legirreálisabb felemelkedés-történetet meséli el: egy patkány bizonyítja be a filmbeli karaktereknek, és a nézőnek, hogy ő is képes főzni, sőt: jól főzni. Így ebben a szerethető karakterekkel operáló, kedves animációs filmben a főzés a nagybetűs Álom szimbólumává válik, és képes a film olyan jóízűen tálalni optimista üzenetét, hogy az egy percig sem válik túl cukormázassá.

L'ecsó / Ratatouille

Hasonló tanulságokkal szolgál a nők által rendezett és női karakterek által uralt Julie & Julia - Két nő, egy recept (Julie and Julia) és a 2007-es Pincérlány - Édesen is csípős (Waitress). Az utóbbi egy frappáns megoldásokkal megspékelt, üdítő romantikus komédia egy pincérnőről, akinek szenvedélye a pitekészítés, de túlságosan maszkulin és uralkodó férje mellett nem tudja a számára ideális életet élni. A főzés a főhősnő, Jenna számára egy bizonyos pontig egyfajta látszólagos menedékként szolgál: konfliktushelyzetekben, vagy amikor valamilyen problémával szembesül, egyszerűen elvonul saját kis fantáziavilágába, ahol új pite-receptekről ábrándozik. Ezeket a jópofa inzerteket hálás nyálcsorgatással fogadhatja a néző, viszont a karakter életében nem katalizálnak semmiféle valódi problémamegoldást, sőt, pont hogy késleltetik, vagy meggátolják azt. Egy adott ponton túl viszont, miután Jenna szembesül azzal, hogy már nem csak a saját sorsáért felelős, hanem a gyerekéért is, akkor a főzés többé már nem menedék, vagy kényszercselekvés: az álmok megvalósításának, a főszereplő határozott, független nővé válásának a jelképe és egyben az eszköze is lesz.

Pincérlány / Waitress

Ugyancsak a bárki tud főzni tematikát járja körül Nora Ephron filmje, a Julie & Julia – Két nő, egy recept, amely Julie Powell azonos című regénye alapján készült. A két címszereplőt valós személyek alapján mintázták: Julia Child és Julie Powell. A Meryl Streep által megformált Julia az amerikai konyhaművészet egyik forradalmára, legismertebb szakácskönyvének, a Mastering the Art of French Cooking keletkezésének körülményeit beszéli el a film egyik cselekményszála. Egy igazi sikertörténetet mutat be: egy amerikai, felsőbb társadalmi osztályból érkező nő, aki kezdetben alig beszél franciául, kiválóan elsajátítja a francia konyha fortélyait, és még másokkal is megosztja tudását. Julia azzal válik példaértékű karakterré, hogy nem hagyja magát belekényszeríteni az otthonülő, láblógató arisztokrata nő szerepébe, felvállalja szenvedélyét, a főzést, és kitartóan harcol az önmegvalósításért. Julie számára szintén szimbolikus gesztus a főzés, ugyancsak egyfajta kihívás: célként tűzi ki, hogy 365 nap alatt megfőzi a Julia Child könyvében fellelhető 524 receptet, ezzel akarja bebizonyítani (leginkább saját maga számára), hogy véghez tud vinni valamit. Ha nem is rohanunk azonnal párizsi repülőjegyet venni utána, egy valamire biztosan megtanít bennünket ez a film: több vajat kell használnunk a főzés során!

Julie & Julia – Két nő, egy recept

...és az ázsiai

A keleti ízvilág szerelmeseinek mindenképp látniuk kell a Tampopo (Dandelion) és az Étel, ital, férfi, nő (Eat drink man woman) című darabokat. Szinte lehetetlen úgy beszélni ezekről az alkotásokról, hogy ne keverjünk bele egy csepp, a keleti kultúráról szóló diskurzust. Ott van bennünk mindaz, ami az európai emberben élő Ázsia-kép fő jellemvonásait adja, és mindez nemcsak az ételkészítésen kívül bemutatott világban, cselekményben, karakterekben nyilvánul meg, hanem magának a főzésnek is szerves része. Ugyanúgy viszonyul a főzéshez az Étel, ital, férfi, nő kiöregedett szakácsa, mint a Tampopo főszereplői: tökéletes alázattal, perfekcionizmussal és precizitással. Bár az európai és amerikai gasztrofilmek szereplői is tudják, csak akkor lehet igazán nagyot alkotni, ha a tökéletesre törekszünk, és habozás nélkül újrakezdünk bármit, ami még nem elég jó, de valahogyan az ázsiai filmek jobban át tudják adni a főzés harmóniáját – a gasztronómia zenjét.

Ízlések és pofonok / No Reservations

Az Ang Lee által rendezett Étel, ital, férfi, nő egy özvegy tajvani szakács és három lánya mindennapjait festi meg. Mindhárom lány keresi a helyét, folyamatosan megkérdőjelezve a konzervatív tradíciókat, átértelmezve az egyes etikai kérdésekre a keleti társadalom által adott egyértelmű válaszokat. Ebben a folyamatosan változó, relativizálódó értékrendszerben az egyetlen biztos és közös pont a család számára a vasárnapi vacsora, amely megteremti az alkalmat a családi fórumra, elmesélhetik egymásnak, hogy az útkeresésnek éppen melyik fázisában tartanak, és mikor úgy érzik, valami stabilizálódott az életükben, akkor megtehetik a nagy bejelentést: elköltöznek, férjhez mennek, gyereket szülnek. Tehát az ételnek egyfajta összetartó szerepe van, de ugyanez a főzésről nem mondható el: az apa a konyha kizárólagos ura, szigorúan jelezve ezzel a hagyományos alá-fölé-rendeltségi viszonyt.

Étel, ital, férfi, nő / Eat drink man woman

A Tampopo önreflexív nyitójelenete – az egyik szereplő egy vetítőteremben ülve kiszól a nézőnek, egy „látom, te is moziban ülsz éppen”-szerű kijelentéssel, majd elmondja, mennyire gyűlöli moziban a chipses zacskók recsegését – humorosan azt üzeni, hogy igen, ez a film a főzés tudománya előtt tiszteleg, de azért ne feledkezzen meg senki a hetedik művészetnek is megadni a kellő alázatot. Tampopo egy nem túl jól működő noodle-éttermet vezet, és arra próbál választ találni egy véletlenül betévedő sofőrrel, meg néhány utólag hozzájuk csapódó segítőtárssal, hogy mi lehet a titka a tökéletes noodle-levesnek. Gasztrotúrájuk során maximális precizitással végzik kísérletezéseiket, olyan odaadással készítik és eszik a noodle-t, hogy legalább a főzőtanfolyamokon kötelező filmként kellene vetíteni ezt az alkotást, de bármely szakmában követendő példa lehet ez a hozzáállás.

Tampopo

Még hosszan folytathatnánk az ízletes gasztrofilmek tárgyalását, de a kedves kis filmes szakácsainktól megtanulhattuk, hogy mindennek a titka a mértéktartás (még a vajhasználatnak is, sajnálom. Julia), így most már nem maradt más hátra, mint egy fantasztikus ünnepi menü összeállítása, hajrá!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Julie & Julia - Két nő, egy recept (Julie & Julia)

Julie & Julia - Két nő, egy recept (Julie & Julia)

Amerikai életrajzi, filmdráma, romantikus, vígjáték, 2009. Rendező: Nora Ephron.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    8 · 14 értékelés
  • Szerinted?

L'ecsó (Ratatouille)

L'ecsó (Ratatouille)

Amerikai animációs film, családi, vígjáték, fantasy, 2007. Rendező: Brad Bird.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    8 · 14 értékelés
  • Szerinted?

Babette lakomája (Babette's Feast)

Babette lakomája (Babette's Feast)

Dán filmdráma, történelmi, romantikus, 1987. Rendező: Gabriel Axel.

  • A Filmtett szerint
    8
  • A látogatók szerint
    10 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Csokoládé (Chocolat)

Csokoládé (Chocolat)

Amerikai–brit filmdráma, vígjáték, romantikus, 2000. Rendező: Lasse Hallström.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    8 · 8 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , cikk