/ / /

· írta

Az a titkos összetevő...

Bryan Fuller: Hannibal

Publicisztika

Egész héten kajáról, mozifilmekről és tévésorozatokról beszéltünk. Kimaradt egy három évadot megért sorozat, amelynek hatása egyértelműen az étel milyenségében rejlik. A Hannibal egyenlőségjelet tesz az étel, a bűn és a művészet fogalma közé.

A Hannibal ihletforrása vállaltan Jonathan Demme 1991-ben rendezett, öt Oscar-díjjal jutalmazott thrillere, A bárányok hallgatnak. A filmet később újraszabták, készült hozzá prequel és sequel is, és az alapok alapját se felejtsük: az FBI-ügynök és a Hannibal Lecter nevű zseniális pszichopata közös játékát Michael Mann adaptálta meg először 1986-ban Embervadász (Manhunter) címmel. A Hannibal című tévésorozat egy azok közül, amelyek az utóbbi években egy-egy legendás mozit melegítettek újra, több-kevesebb sikerrel – gondoljunk csak a Psychóból lett Bates Motelre, a zseniális Fargóra, a Batman-filmeket újramelegítő Gothamra, de folytathatnánk a sort az Alkonyattól pirkadatiggal (From Dusk Till Dawn) vagy az Gonosz halottak (Evil Dead)-szériát folytató Ash vs. Evil Deaddel.

Hannibal 1986-ban és 1991-ben (Brian Cox és Anthony Hopkins)
Bryan Fuller: Hannibal

Érdekes játék lenne összevetni a 2013 és 2015 között három évadot megért Hannibált az előzményfilm(ek)kel, hiszen rengeteg benne a hű idézet és az újragondolt is – pl. A bárányok hallgatnak legemlékezetesebb jelenetei, a pszichológusnő (Jodie Foster) ül az „intelligens pszichopata” (Anthony Hopkins) ketrece előtt felállításban több szereplő is megfordul, különböző motivációktól vezérelve, a rácsok különböző oldalain –, és mert két iszonyú erős Hannibál-figurát látunk: bizton állíthatjuk, hogy ha Anthony Hopkinsszal azért szakított Martha Stewart, mert Hannibal Lectert látta benne, a nem kevésbé hátborzongatóan erős Mads Mikkelsen is számíthat valami hasonló meglepetésre. Most viszont összpontosítsunk az elmúlt egy hét szellemében a kajára: a mi új Hannibálunk is igazi ínyenc mesterszakács, aki látványosnál látványosabb fogásokat tálal vacsoravendégei elé – mindig azzal a bizonyos titkos összetevővel.

A Hannibal kétségtelenül az erős gyomrúak tévésorozata, talán még inkább az, mint a szintén sorozatgyilkost középpontba állító Dexter. Ha vannak pillanatok, amelyekben a nejlonlepedőit gondosan teregető Dexterrel, horribile dictu, azonosulni is tud a néző, Hannibal doktorral garantáltan nem fog, ennek pedig az a magyarázata, hogy az alkotóknak sikerül két alapvetően pozitív, hétköznapi értéket – a művészetet és az ételt – a visszajára fordítaniuk, és hatalmas negatív előjelet betonozniuk elé.

Pillangókönnyű vacsora barátok közt – Will és Hannibal a tévésorozatban

A széria első pillanataitól kezdve kényelmetlen és rendkívül nyugtalanító, a különös gyilkossági ügyekben az FBI-t segítő két pszichológus közös játszmáját figyelni. Egyrészt ott a mindig kialvatlan szemű, autizmus és Asperger-szindróma jeleit mutató Will Graham (Hugh Dancy), akinek remegő lelkéhez szuperképesség tapad: médiumként képes visszapörgetni az eseményeket a gyilkosságok helyszínén, belehelyezkedni az elkövetőjük szemszögébe és belelátni annak motivációiba (ám az életmentő látomások ára az örökös gyötrelem és félelem). Másrészt ott a zseniális Mads Mikkelsen figurája, a rideg, kimért pszichiáter, az emberi lélekkel titokban gerinctelen módon kísérletező agyturkász, akit igen beszédes módon Hannibal Lecternek hívnak. Már a pilot meggyőz arról, hogy a névről alakotott asszociációink tökéletesen helyesek, és övé lesz a legnagyobb titok a filmben: gourmand vacsoráihoz emberhúst és zsigereket készít meg, s azokat pazar eleganciával tálalja. A két első „finom fogás” döbbenete után a néző már egy szimpla tojásrántottára is gyanakodva néz, úgyhogy hiába próbál tudatos és távolságtartó maradni: a film egyszerűen beszippantja és gyötri tovább, nem engedi szabadulni attól a bizonyos kényelmetlenségérzéstől, amit a kannibalizmus tudata provokál.

A művész, az alkotás és a rajongó közönség

Ne felejtsük: nem csak egy kannibál van a Hannibalban. Az egyik – elég hamar kinyírt – sorozatgyilkos megfogalmazza a széria egyik „alapigazságát”: ha a vadász a vad minden részét megtiszteli (= elfogyasztja vagy/és feldolgozza), akkor a tette nem számít gyilkosságnak, amit pedig nem lehet elfogyasztani, mert „romlott”, azt szépen vissza kell tenni a helyére (ld. a rákos máj esete…). Így fordul visszájára nagyanyáink tanítása – „ne csúfolkodj, fiam, azzal az étellel!” –, és így kerül ki egy láthatatlan egyenlőségjel a kaja és az elementáris bűn közé. Aki pedig Hannibalnál vacsorázik, az előbb-utóbb az „orvos” kísérleti nyulává lesz, s ez inkább jelképes, mint misztikus: „a gyomrán át” lehet valakinek a lelkébe-szellemébe és a bizalmába férkőzni. Hannibalnál márpedig a kézműves sörben is „titkos összetevő” van, a főfogás fűszerei mindig egzotikusak és ismeretlenek, a szépen szelhető sültek pedig elbűvölően vannak tálalva. A konyhaművészet fogalma ironikusan újfajta értelmezést nyer, s ha nem értettük volna elég tisztán a művészet és a bűn ilyen fajta összemosódását, hát nézzük meg alaposan azokat az eseteket, amelyekkel nyomozóinknak kell megbirkózniuk: „akt” szarvasagancson, totemoszlop hullákból, imára kulcsolt kezű angyalok, szivárványhártya „színpalettája” stb. Álom, ébrenlét és látomások zavartan kavarodnak, és miközben a mindenféle fajtájú és motivációjú agyturkászok ezeket az erős, negatív esztétikájú ügyeket megoldani igyekszenek, nem veszik észre – majd nem tudják bizonyítani –, hogy a legnagyobb „művész” ott áll mellettük, karnyújtásnyira és – játszik velük.

Túl az esztétikán, a sorozat hatásmechanizmusa rettentő egyszerű és annyira elemi, amennyire Buñuel szemgolyómetszése volt: a vágás bravúrjának köszönhetően elhisszük, hogy az ott előttünk egy emberi szem (vagy bármilyen más testrész), és hát látjuk, amint a szereplők tényleg el is fogyasztják az eléjük tálalt ételeket… A food stylist, Janice Poon részletesen leírja a problémát a blogján: nem egyszerűen látványos tálakat kellett kitalálnia, hanem olyan, valóban fogyasztható ételeket kellett az asztalra varázsolnia, amelyeket a színészek tényleg el is bírnak fogyasztani, hiszen egyik-másik jelenetben hosszan beszélgetnek a vacsora fölött (és persze mindenből sokkal többet, egyformát, a felvételek során megismételt jelenetekre gondolva, illetve figyelembe véve a színészek különféle allergiáit és alapanyag-érzékenységeit is: „Lawrence Fishburne, aki Jack Campbellt játssza, nem ehet diót, kivit és padlizsánt, a mi Hannibalunk viszont mindent el fog fogyasztani – nagy élvezettel”.). Érdemes a blogot akár a filmmel párhuzamosan olvasni.

Janice Boon egyik vázlata

A blogból egy nagyon intelligens, kreatív és szórakoztató alkotó portréja rajzolódik ki. Poon sportorvossal konzultált, ugyanakkor rengeteg festményt nézett végig Botticelli anatómiai pontosságú alkotásaitól William Blake rémromantikájáig, s bár abból indult ki, hogy a disznó belső részei kísértetiesen emlékeztetnek az emberiekre, és hogy kannibalizmuskutatók szerint az emberi hús íze leginkább a marháéhoz hasonlít, nem félt felhasználni különös keresztmetszetű gyümölcsöket, zöldséget sem. Kijárt vágóhídi engedélyeket, összeszedett különféle friss alapanyagokat, majd hajnalban, sokszor a többiek érkezése előtt a díszletbe varázsolta a forgatókönyvnek megfelelő ételkölteményeit, tudva azt, hogy sokszor „egy igazi dolog nem hat annyira valóságosnak, mint egy hamis”, vagyis a nézői képzeletre bízva a fogás befejezését. Akkor is „hátborzongatóra” tervezte a gyönyörű tálakat, amikor azokra nem kellett húsfélét tennie: a vegetáriánus szereplő elé olyan salátát tett, ami „még fenyegetőbb”, mint a többiek rare done stake-je: spárgából könnyen lehet ujjperceket faragni, és „A lótuszgyökér-szeletek úgy fognak kinézni, mint Munch Sikolya, ha madárkoponyákra tesszük. Mi lehet hústalanabb, mint egy gondosan megtisztított koponya?”

A lótuszos vacsora vega és a gránátalmavéres húsos verziója díszletbeli tálalása előtt
Bryan Fuller: Hannibal (2)

Az egyes részekhez kapcsolódó bennfentes sztorik mellett Poon pontos és házilag is kivitelezhető recepteket is közölt (ha nincs is benne leírás minden fogásról, a teljes kollekciót ugyanis a gyerekkönyvek szerzőjeként ismertté vált Poon a szakácskönyve számára tartogatta), egy különlegességet közülük mi is átvettünk. A sorozat divatot csinált, s bár a főzés és az evés mechanizmusára az első évad helyezte a legnagyobb hangsúlyt, a menük epigonokat ihlettek (ld. a blog fényképes kommentjeit). A „fannibálok” pedig örvendezhetnek: úgy tűnik, nem hiába indítottak aláírásgyűjtést a sorozat folytatásáért, hisz Bryan Fuller 10 újabb, gyönyörűen fényképezett részt tervez leforgatni negyedik évadként.

(Update: a Variety már a lefújt sorozatok között emlegeti a Hannibált…)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.