Tanulmány | Quentin Tarantino-portré Tanulmány | Quentin Tarantino-portré

A tékás, aki kölcsönzött

Quentin Tarantino-portré

Egyáltalán nem véletlen, sőt inkább tökéletesen jelképes, hogy a posztmodern műfajfilm pápája épp egy videotékából szabadult a világra. Korai filmjei elfeledett, ritka, alábecsült gyöngyszemek remixei. Napjainkra viszont a fenegyerek felcseperedett, és megcáfolta kritikusait.

Tarantino készített már krimit, thrillert, slasher horrort, gengszter-, harcművészeti és háborús filmet, meg persze westernt. Elevenített fel specifikusan európai és távol-keleti zsánereket (Django elszabadul/Django Unchained mint spagettiwestern, Kill Bill), sőt olyan exploitation alműfajt is, mint az amerikai fekete kisebbséggel foglalkozó blaxploitation (Jackie Brown, Django elszabadul). Ezt a kulturális sokszínűséget mintha egy-egy alteregó-karaktere is képviselné: a Tarantino által írt True Romance/Tiszta románcban Gary Oldman egy rasztás afro-amerikaiakat majmoló fehér bőrű gengsztert játszik, Dennis Hopper karaktere pedig azzal haragítja magára Christopher Walken maffiózóját, hogy a szemébe mondja, szerinte az olaszokban afrikai néger vér csörgedezik. A Pulp Fiction/Ponyvaregényben Samuel L. Jackson fekete bőrű, de kóserul étkezik és a Bibliából idéz, ráadásul a karakter olyannyira hasonlít a The Legend of Nigger Charley egyik bigottan vallásos és rasszista fehér karakterére (akit QT a Django elszabadulban is megidéz, lásd a Biblia lapjaival teletűzdelt Brittle nevű rabszolgatartót), hogy annak afro-amerikai verziójaként is jellemezhető. A Kill Bill mennyasszonya amerikai, de távol-keleti harcművésszé válik, Lucy Liu figurája pedig félvér, ekként kívülálló a japán jakuzában. Az Inglorious Basterds/Becstelen brigantykban a Pitt által életre keltett Aldo Raine részben indián származású, és zsidókat vezet hadba a nácik ellen, a Django elszabadulban pedig a főhős egy néger rabszolga, aki cowboynak csap fel egy felvilágosult európai (Christoph Waltz) mentorálásával, DiCaprio ültetvényes főgonosza pedig franciamániás, miközben nem beszéli a nyelvet.

Tarantino jellegzetes főhőse messziről jött, kultúrát magának választó underdog csodabogár, filmjeinek tipikus főellenségei pedig olyanok, akik sikertelenül próbáltak meg elsajátítani egy másik kultúrát, ezért pozőrök maradtak (lásd a Tiszta románc vagy a Django elszabadul antagonistáit). Mi rejlik emögött?  Egy példás, ezerarcú posztmodern műfajzsonglőr, vagy vegyes családokból származókat, kisebbségeieket hőssé tevő antirasszista auteur? Egyre inkább az utóbbi, ahogy telik az idő.

Self made man

Tarantino maga sem mindennapi családból jön: anyja félig ír, félig cseroki, olasz származású apja pedig hamar elhagyta őket. QT rendezői debütálása, a Reservoir Dogs/Kutyaszorítóban szokatlanul magabiztos, zsenit sejtető indie bemutatkozás, bár azért van rá tudományos magyarázat, hogyan tudott egy jobbára képzetlen, autodidakta, semmiből érkező kezdő ilyen filmet csinálni. Elsősorban forgatókönyvre épülő, sztorivezérelt film, ezzel a szkripttel könnyű lehetett meggyőzni a producereket és a színészeket is. A történet megvalósítása nem igényelt különösebb rendezői tapasztalatot, mivel ez egy olyan heist movie, amiben a bankrablás nincs megmutatva, csak a következményei, amik felfedik az előzményeit is. Dialógusokra épülő kamaradarab, melyet jobb színészek is könnyűszerrel elvisznek a hátukon. Tarantino első munkája tökéletes sikerrecept arra, hogyan lehet betörni a filmiparba: egy tökélyre fejlesztett szkripttel, amit gyerekjáték leforgatni. Tarantino ráadásul már csak azért is biztosra ment, mert egy már bejáratott koncepciót élesztett újjá, olyannyira, hogy plágiummal is vádolták.

Hogy Tarantino főleg az irodalom felől közelít a filmhez, azt jól példázza pályája első szakasza is: eladott három forgatókönyvet (egyet Tony Scott, egyet Oliver Stone, egyet pedig Robert Rodriguez rendezett) és visszautasított bérrendezői felkéréseket (Féktelenül/Speed, Men in Black/Sötét zsaruk). A Jackie Brown regényadaptáció, a Ponyvaregénynek pedig már a címe is irodalmiassságot sugall. Második rendezésében sem az számít, hogy milyen történetet mesél el, hanem hogy hogyan teszi mindezt. Összekeverte a fejezeteket és a kronológiát, ezzel fokozva a drámai hatását egy-egy történetszál véletlen összefonódásának, például amikor Butch, a menekülő bunyós a toaletten találja a rokonszenves bérgyilkost, Vincent Vegát, vagy amikor az öklöző a zebrán belefut a maffiafőnökbe, aki elől szökik.

Tarantino nem csak a saját filmje cselekményét szedte darabokra és kavarta meg: mozija történetét ezúttal is számos forrásból merítette, amit immár bevallani sem volt rest. A Ponyvaregényen (és talán a Tiszta románc szkriptjén) látszik meg a leginkább, hogy Tarantino ekkoriban filmkészítői minőségében is íróként gondolkodott. Történetei szőrszálhasogatóan részletgazdagok, átgondoltak és gyakran meglepően realisztikusak, a Tiszta románc főhőse például csupa olyan amatőr hiba miatt kerül bajba, amik végtelenül hitelesek, de mozifilmben nagyon ritkán látni őket. QT szokása, hogy régi slágereket használ zenei aláfestésnek, és nem ironikusan, hanem retrospektíven, csak mert szereti a klasszikusokat.

Tarantino elsősorban forgatókönyvírásban volt erős pályája elején, a szövegeiből pedig akkor készült jó film, ha valahogyan kontrollálni tudta a rendezést. Nem mintha a Tiszta románc vagy a Natural Born Killers/Született gyilkosok nem lennének remek filmek, de egyik sem Tarantino-mozi, az őt színészként is felvonultató From Dusk Till Dawn/ Alkonyattól pirkadatig viszont szerzői darab. (Tarantino később többször is dolgozott Rodriguezzel, például mindketten rendeztek egy-egy epizódot a Four Rooms/Négy szoba szkeccsfilmjébe, és előbbi besegített a Sin City – A bűn városa készítésébe is.) A Tiszta románcot Tony Scott a szkriptet megváltoztatva kronologikusan mesélte el és happy endet adott neki, Stone pedig szerzői filmet készített, ellentétébe fordítva Tarantino kézjegyét.

Ezzel szemben az Alkonyattól pirkadatig vérbeli Tarantino-darab, elsősorban nyaktörő műfajváltása okán. A cselekmény a felénél krimi-thrillerből vámpíros horror-fantasy-akcióvígjátékba vált. Ilyesmi addig csak a lepukkant Grindhouse mozikban fordulhatott elő: ha egy hollywoodi film vámpíros horrorkomédia, akkor annak az első másodperctől annak kell lennie. Hogy Tarantino mennyire kockázatos húzást vállalt be, azt szeretném személyes példával érzékeltetni. Amikor gyerekfejjel megnéztem annak idején a filmet, miután megjelentek a vámpírok, vártam pár percet, hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy részeg álom, és amikor nem így történt, kivettem a kazettát a lejátszóból és visszavittem a videotékába, majd hosszú évekig mindenkit óva intettem a filmtől, amíg újra nem néztem és az egyik örök kedvencemmé nem vált.

Tarantino aztán blaxploitation hommage-ba fordította a Rum Punch című Elmore Leonard-regényt: a Jackie Brown szokatlan módon egy letűnt exploitation rétegműfajt emelt a fősodorba, és fekete nőt tett főszereplővé (a blaxploitation legenda Pam Griert, a Foxy Brown címszereplőjét). Spike Lee kritizálta Tarantinót a „nigger” szó gyakori használatáért, amellett érvelve, hogy a filmkészítő megszállottja ennek a kifejezésnek és tiszteletbeli fekete szeretne lenni.

A Kill Bill – szokatlan módon – egyetlen, maratoni játékidejű film kettévágva és egy szappanoperás cliffhangerrel elválasztva. Extrém hossza, epikussága és sokszereplős cselekménye ezt a bosszúfilmet is nagyregényessé teszi. QT először helyezi cselekményét az Egyesült Államoktól messzire, és ezúttal már minden addiginál direktebben tiszteleg példaképei előtt, visszaadja a kölcsönt idoljainak. Korábban is sokat lopott külföldi filmesektől, viszont amit a Kill Billben a japánoktól vagy a hongkongiaktól kölcsönzött, az a Távol-Keleten is játszódik. Persze e filmjében is vannak olyan elemek, amelyeknek nincs köze a Távol-Kelethez, elég az olasz westernek és horrorok megidézésére gondolni. Tarantino ezúttal már nem csak slágereket, de filmzenét is remixel: a jelenetben, amikor a Mennyasszony leszámol a kívánós kedvű Buckkal, Lucio Fulci Sette note in Nero című giallójából csendül fel egy fülbemászó dallam.

Tarantino ekkorra egyfajta posztmodern tömegfilmes pátriárkává vált, aki már mások karrierjét is képes volt beindítani (nem csak elfeledett színészek pályáját újraindítani). Eli Roth talán Tarantino nélkül is eljutott volna oda, ahol tart, de biztosan jól jött neki a sztárrendező bábáskodása a Hostel/Motel fölött, amiben egyébként épp olyan nyaktörő műfajváltás található, mint az Alkonyattól pirkadatigban, mivel itt komikus és szexi road movie megy át horrorba. Más kérdés, hogy Tarantino nem volt válogatós, ha posztmodern műfajdarabok megvalósításáról volt szó, mivel producerként jegyez egy másik retró exploitation filmet is, az azóta elfeledett Hell Ride-ot. A Motel pedig egy hommage az európai és a távol-keleti horror előtt. Cameózik benne a hírhedt japán horrorista Takashi Miike, magát a filmet pedig főleg a Salo – Szodoma 120 napja ihlette. A Motel folytatása már az olasz horror előtt tiszteleg (Ruggero Deodato, a Cannibal Holocaust rendezője eszik benne embert), és pont úgy követi az eredeti rész eseményeit, mint a Kill Bill második felvonása az elsőt. Tarantino nem csak karriereket, de pátriárkákat is képes volt teremteni, Roth azóta maga is úgy bábáskodott például a Clown és a The Man with the Iron Fists felett, mint anno QT felette.

Maga Tarantino is rendezett slasher horrort, a Grindhouse: Halálbiztos/Death Proof alkalmával. Ami persze ékes bizonyítéka annak, hogy mi a különbség egy tradicionális műfajfilm és egy Tarantino-mozi között. Ő telhetetlen, hiperaktív személyiség, így alig van műfaj, ami annyira érdekelje, hogy egy teljes filmet szenteljen neki. Így aztán a Halálbiztosnak is csak az első fele slasher, a második már bosszúfilm, sok autós üldözéssel és akciófilmes kaszkadőrmunkával. És a filmje első felében is felforgatja a slasher szabályait: az ő frusztrált, impotens, szexista sorozatgyilkosa nem szótlanul követi el véres gyilkosságok sorozatát, épp ellenkezőleg, be nem áll a szája, és végül több legyet üt egy csapásra. Tarantino egyébként maga is szószátyár, hasonlóan energikus karaktereit nyugodtan lehet írói szócsöveiként tételezni. Tarantino és Rodriguez a double feature (duplavetítés) mozivetítések megidézésével és az ál-előzetesek készítésével is új fejezetet nyitottak a posztmodern tömegfilmezésben, eseményfilmjük azonban kevesebb pénzt hozott, mint várták. Úgy tűnhetett, eljárt Tarantino felett az idő, de persze nem így történt. Sőt, inkább ő fejlődött: ettől kezdve bemutatott filmjei egyre érvényesebb üzenetet közvetítenek.
 

Coming of age


Mint az a film egyik kiszólásából is kiderül, Tarantino mesterművének a hosszú évekig fejlesztett, II. világháborús Becstelen brigantykat tartja. Korai munkái mind kortárs környezetben játszódó bűnfilmek, ezzel szemben a Becstelen brigantykkal megindult a történelmi múlt feltérképezésére. Addig csak régi filmeket idézett meg, ettől kezdve viszont már letűnt korokat is, hisz két westernnel folytatta (Django elszabadul, Hateful Eight/Aljas nyolcas). A Becstelen brigantyk már egyműfajú film, de két, össze közvetlenül sosem kapcsolódó szálon fut, azaz ezúttal is két mozit kapunk egy helyett. Ennek a filmnek ráadásul már fő témája a rasszizmus, aminek a lélektana Tarantinót láthatóan komolyan foglalkoztatja, elég Hans Landa SS-ezredes (Waltz) nyomdafestéket nem tűrő fejtegetésére gondolni zsidók és „árják” különbségeiről. Tarantino élvezettel idézi meg az ábrázolási tabunak számító náci retorikát és ikonográfiát, amiben exploitation-filmes ősapáit követi. És persze ezúttal sem rest a fantázia világába átlépni (lásd Hitler halálát), és áthágni a filmdramaturgia íratlan szabályait (Michael Fassbender karakterét például a film közepén mutatja be, és gyorsan ki is vonja a forgalomból). Ezúttal is ellene megy a sztereotípiáknak, Eli Roth például „medve zsidóként” underdog héroszt alakít.

Tarantino szerint a konföderációs zászló az amerikai horogkereszt, tehát következetesen folytatta életművét: a Django elszabadul már az afro-amerikaiak ideológiai alapon való elnyomásának fénykorában játszódik, a főhőse pedig szintén egy olyan karakter, aki megcáfolja a sztereotípiát. Egy fekete, aki szökött rabszolgából lesz cowboy. Ebben a filmben is található egy rasszista főgonosz (DiCaprio karaktere), aki kifejt egy Hans Landa monológjához hasonlító elméletet a rasszok különbözőségéről. A Brigantykban az SS-vezért alakító Christoph Waltz pedig Brad Pitt-től veszi át a fehér mentor karakter szerepét, csak immár egytucat zsidó helyett egyetlen feketére koncentrál. DiCaprio főgonosza A három testőr után nevezte el rabszolgáit, Waltz karaktere viszont porig alázza azzal az egysorossal, hogy „Dumas fekete volt”. Telitalálat Tarantinótól, bár a szituációt persze lopta: a blaxploitation western Nigger Charley legendájában a fekete bőrű főhős azzal semmisíti meg a rasszista és bigottan vallásos rabszolgatartóját, hogy „Izrael elveszett törzsei színesek voltak”. Nigger Charley karakterét egyébként Fred Williamson, egy másik blaxploitation sztár játszotta, aki az Alkonyattól pirkadatigban is szerepet kapott, mint belevaló vámpírvadász.

A Grindhouse-duplafilm után Tarantino ismét egy letűnt moziforgalmazási formát igyekezett visszahozni az Aljas nyolcassal: filmjét 70 mm-es roadshow vetítés keretein belül is lehet látni erre alkalmasan felszerelt mozikban (ami exploitation marketingfogásnak sem utolsó). Miközben a sorozatok egyre jobbak és népszerűbbek, a tévé pedig köztudottan az írók felségterülete, nem pedig a rendezőké és a producereké, a pályája csúcsán járó Tarantino a Kutyaszorítóban kamaradarabjától eljutott oda, hogy esszenciális moziélményeket szállít. Bár rendezett például egy CSI – Helyszínelők epizódot (azaz bérmunkát épp csak tévében vállalt), nem nyergelt át erre a médiumra. Lassan, de biztosan rendezővé érett, ráadásul az egyik legjobbá. Egy kívülálló számára könnyebb íróként betörni a filmiparba, mint direktorként, mivel a rendezés terepmunka, amihez rengeteg gyakorlati tapasztalat szükséges, amit Tarantino viszont megszerzett, felhalmozott az évek során. Az egyik leghevesebb pártolója a filmre való forgatásnak (és persze a speciális effektek közül sem a CGI a kedvence), fontolgatja a visszavonulását a filmezéstől (a digitális átállás miatt), és bevallása szerint később regényeket és színdarabokat szeretne írni. Utóbbi három filmjének forgatókönyve egyaránt kikerült a netre már a premier előtt (ha direkt csinálná, az remek gerilla reklámkampány lenne), de nem tűnik úgy, mintha ez ártott volna a bevételeknek, egy Tarantino-darabot ma már nem elég elolvasni, látni kell. Bevallottan úgy ül le forgatókönyvet írni, mintha regényt írna, de a Becstelen brigantyk és a Django elszabadul mégis moziélményt nyújtanak.

Tarantino sikeres karrierje a történetmesélés diadala, a tartalomé a stílus felett: egy videotékásból is lehet jó filmalkotó, ha csavaros történeteket talál ki. A tehetségesek közül QT-t az emeli ki, hogy szenvedélyes és megszállott is, így minőségben és mennyiségben egyaránt erősek a munkái. Hamar kibukott az iskolából, így gyerekkora meghosszabbodott, kreativitása nem csorbult az oktatás által, még ha főleg történetek kitalálására, elmesélésre korlátozódott is a találékonysága annak idején. Fanatikus ifjú filmrajongóként Moziországban ragadt, és megpróbált saját fantáziauniverzumot, mitológiát teremteni (például a Marvel mintájára): ezért hozza vissza saját karaktereit újabb filmjeibe (lásd Michael Parks többször visszatérő seriffjét az Alkonyattól pirkadatigból). Rajongóként eljutott arra a szintre, amikor más csinálni akarta a filmeket, nem csak nézni. Viszont úgy tűnik, idővel ő is felnőtt, és fő témájává a rasszizmus bírálata vált. Tavaly a rendőrségi brutalitás ellen tüntetett (bojkottot vívva ki), ami ékesen bizonyítja, amit persze addig is lehetett sejteni, hogy Tarantino antirasszista, legfeljebb nem a politikailag korrekt fajtából. Forgatókönyvíróként már a Ponyvaregényért Oscart kapott, ma már viszont a legjobb rendezőnek kijáró elismerést is megérdemelné. A kérdés csak az, fogja-e még überelni a Becstelen brigantyk és a Django elszabadul szintjét, vagy valóban ez volt a fénykora.

 

Kapcsolódó filmek

  • Kutyaszorítóban

    Színes krimi, 99 perc, 1992

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Ponyvaregény

    Színes bűnügyi, filmdráma, 154 perc, 1994

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Alkonyattól pirkadatig

    Színes akciófilm, bűnügyi, horror, 108 perc, 1996

    Rendező: Robert Rodriguez

  • Tiszta románc

    Színes bűnügyi, thriller, 121 perc, 1993

    Rendező: Tony Scott

  • Jackie Brown

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 154 perc, 1997

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Kill Bill

    Színes és fekete-fehér akciófilm, bűnügyi, filmdráma, 111 perc, 2003

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Kill Bill 2.

    Színes és fekete-fehér akciófilm, thriller, 136 perc, 2004

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Becstelen brigantyk

    Színes akciófilm, vígjáték, háborús, 153 perc, 2009

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Django elszabadul

    Színes akciófilm, filmdráma, western, 165 perc, 2012

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Aljas nyolcas

    Színes filmdráma, thriller, western, 168 perc, 2015

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Grindhouse: Halálbiztos

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2007

    Rendező: Quentin Tarantino

Friss film és sorozat

  • Vaskarom

    Színes életrajzi, filmdráma, sportfilm, 130 perc, 2023

    Rendező: Sean Durkin

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Vörös szobák

    Színes thriller, 118 perc, 2023

    Rendező: Pascal Plante

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung

  • Dűne: Második rész

    Színes akciófilm, filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 166 perc, 2024

    Rendező: Denis Villeneuve

  • Az űrhajós

    Színes filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 107 perc, 2024

    Rendező: Johan Renck

  • Most vagy soha!

    Színes akciófilm, történelmi, 135 perc, 2024

    Rendező: Lóth Balázs

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat

  • Vaskarom

    Színes életrajzi, filmdráma, sportfilm, 130 perc, 2023

    Rendező: Sean Durkin

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Vörös szobák

    Színes thriller, 118 perc, 2023

    Rendező: Pascal Plante

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung

  • Dűne: Második rész

    Színes akciófilm, filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 166 perc, 2024

    Rendező: Denis Villeneuve

  • Az űrhajós

    Színes filmdráma, kalandfilm, sci-fi, 107 perc, 2024

    Rendező: Johan Renck

  • Most vagy soha!

    Színes akciófilm, történelmi, 135 perc, 2024

    Rendező: Lóth Balázs