Petz Anna

/ / /

· írta

Kívül-belül szorít

Lenny Abrahamson: A szoba / Room

Kritika

Lenny Abrahamson legújabb filmje méltán száll ringbe négy kategóriában is az idei Oscaron: A szobát egy trauma finom lélektani ábrázolása, a gyermeki szemszögön átszűrt, remek cselekményvezetés és a kimagasló színészi alakítások emelik az év legjobb alkotásai közé.

Az ír származású rendezőtől korábban sem volt idegen a traumatikus élmények iránti érdeklődés: a 2012-es, még hazájában forgatott Mit tettél, Richard? (What Richard Did) egy – a felnőttkor küszöbén álló – szándékán kívül gyilkossá váló fiú lelkiismeretében merül el. Míg legutóbbi, nagy sikert aratott alkotása, a Frank egy wannabe zenész szemszögéből szemlél egy istenáldotta, abszurd tehetséget (Michael Fassbender), aki súlyos pszichés terhekkel küzd. Ez utóbbi filmben azonban a búvópatakként csörgedező drámát szépen ellensúlyozza a könnyed, humoros hangnem, melyet a direktor részben A szobába is továbbörökített.

Lenny Abrahamson: A szoba / Room

A szoba Emma Donoghue azonos című bestsellere alapján készült. A hű adaptációra garancia, hogy a regényt az írónő dolgozta át forgatókönyvvé – nem véletlen, hogy a filmet a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában is Oscarra jelölték. A Szoba egy apró, pár négyzetméteres hely, azonban az ötévessé cseperedett Jack számára a világot jelenti. A kisfiú születésétől kezdve itt él Anyával, akivel furcsa szabályok szerint élik mindennapjaikat: esznek, isznak, játszanak, nézik a varázslatos Tévét, űrlényeknek kiabálnak és álmodoznak a Szobán kívüli Világűrről. Anya éjszakánként Jacket a szekrénybe zárja, mert a kisfiú nem találkozhat a látogatóba érkező Öreg Nickkel. Azonban egy nap ezek a szabályok felborulnak: Anya elmondja a fiúnak, hogy a világ valójában a Szobán kívül kezdődik, és Jack az egyetlen reményük, hogy kijussanak börtönükből. Azonban a szabadulás nem felhőtlen: az abszurd körülmények között felépített, szorító mikrokozmoszból ismét a semmibe zuhannak, amivel együtt kell szembenézniük.

Lenny Abrahamson: A szoba / Room (2)

A szoba egyik legnagyobb érdeme az, hogy a traumatikus élményekkel tűzdelt cselekményt szinte végig gyermeki nézőpontból mutatja. Erre utalnak már a film kezdőképei is: a kisfiú apró megfigyelései a Szoba különböző részleteiről, melyek szuperközelikben tárulnak a szemünk elé. Lenny Abrahamson alkotása Jacket emeli főhőssé: javarészt a vele megtörtént dolgokat látjuk (például a nemi erőszak is csak a hangsávon jelenik meg, a kamera végig a kisfiúval marad a szekrényben), másrészt a narráció is kizárólagosan az ő privilégiuma. Vékonyka cérnahangján, szívmelengető gyermeki naivitással beszél a Szobáról, Anyáról, majd később a világról, amivel ötéves korában találkozik először. A felnőtt szereplők és befogadók számára azonnal érthető trauma tiszta, gyermeki szemszögön való átszűrése A szobát némiképp az 1997-es Az élet szép fogalmazásmódjához közelíti: a mélyben működő dráma (legyen az egy emberrablás, egy személyiség megtörése, vagy a holokauszt borzalmai) elementáris erővel szakítja át minduntalan a felszín könnyed szövetét.  A gyerekszereplő naiv tudatlanságát nem éljük át, ám az ebből fakadó védtelenséget és kiszolgáltatottságot annál inkább – a Jack körül történő szörnyűségek percenként marnak a néző mellkasába. Egyrészről elborzadva, másrészről ugyanúgy szorongással telve állunk az események előtt, mint a kisfiú: legyen szó Öreg Nick erőszakoskodásairól, vagy Anya szabadulás utáni depressziójáról, mikor kénytelen szembesülni azzal a valósággal, amitől hét éve elzárta egy pszichopata. Ezt a lelki poklot azonban finoman ellensúlyozza Jack szeretetreméltó rácsodálkozása a világra: bár Anya kórházban van, az első találkozás egy kiskutyával, vagy az első focizás kiragad az érzelmi mocsárból. A szoba tehát ügyes áthangolásokkal lavíroz a különböző emocionális atmoszférák között.

Lenny Abrahamson: A szoba / Room (3)

A trauma nézői átélése természetesen lehetetlen lenne a pazar drámai alakítások nélkül. Brie Larson megérdemelten száll versenybe az aranyszoborért: arca minden rezdülése beszédes a film folyamán. Szívbemarkolóan hozza a felfoghatatlan lelki terhekkel megbirkózni próbáló, majd később összeroppanó fiatal lány és a gyermekét minden elé helyező, ám „tökéletlenül” szerető anya karakterét. A Jack szerepében feltűnő (és hosszú hajjal inkább kedves kislányként festő) Jacob Tremblay az elmúlt évek egyik legjobb gyermekalakítását produkálja, a Sráckor (Boyhood) fiatal Ellar Coltrane-jét is messze lekörözve – nem véletlen, hogy pár napja a Critics Choice Awardot is bezsebelte. Zsenge kora ellenére az érzelmek rendkívül széles skáláján játszik: a tehetetlen gyermeki dühtől és félelemtől a kétségbeesésen és értetlenségen át a naiv boldogságig mindent rendkívüli hitelességgel ad át. Ám nem csak az ő jelenlétük, hanem valamennyi mellékszereplőé elképesztően hatásos: az aggódó nagyanyáé, a gyermeket elfogadni képtelen nagyapáé, vagy az „emberarcú gonosz” archetípusaként színre lépő Öreg Nické is.

Lenny Abrahamson: A szoba / Room (4)

Abrahamson alkotása páratlan érzékenységgel festi vászonra az elmúlt évek egyik legegyedülállóbb drámáját: egy anya és fia összetartását és közös szembenézését a felfoghatatlannal. Ha a legjobb filmnek járó szobrocskát nem is, de valamelyik másikat biztosan elnyeri az idei Oscaron.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A szoba (Room)

A szoba (Room)

Ír filmdráma, 2015. Rendező: Lenny Abrahamson. Szereplők: Brie Larson, Jacob Tremblay, Sean Bridgers, Wendy Crewson, William H. Macy.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    9 · 9 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film