Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Nem hiszünk el csak úgy bármit A néző felfüggesztett hitetlenségéről Publicisztika

Alábbiakban a suspension of disbeliefről, azaz a hitetlenkedés (ideiglenes és akaratlagos) felfüggesztéséről lesz szó, ami elengedhetetlen nézői attitűd bizonyos fikciós (és akár nem fickiós) műfajok befogadásakor.

Átugrani a cápát

„Cápát ugrani”, azaz jumping the shark. Ez az idézőjeles terminus technicus az Egyesült Államok filmszlengjébe 1977. szeptember 20-án tört be, mikor a már leszállóágban senyvedő Happy Days című bárgyú családi komédiasorozat egyik főszereplője – a valamiért ikonikussá vált bőrkabátos béna macsó, Fonzie – vízisíelés közben átugrik egy cápán. A finoman szólva sem realizmusáról híres sorozat nézőinél ez a valóban röhejes jelenet kiverte a biztosítékot, hirtelen minden rajongó azon kezdett fanyalogni, hogy a cápaugrás már túlment egy bizonyos határon, a hihetőség határán. A Happy Days saját világán belül helyén kezelhető narratívájának viszonylagos megfoghatósága Fonzie cápaugrásának hatására kicsúszott a nézők kezei közül, akik intellektusuk ellen elkövetett főbenjáró bűnnek billogozták meg a jelenetet. Míg a Happy Days totális fantazmagóriának tűnő korábbi epizódjait a nép el tudta helyezni a sorozat által megteremtett világban, addig a cápaugrás ebben a narratív közegben már a nézői diszpozíciók keretein túllépett.

Fonzie épp cápát készül ugrani...

A Happy Days – mint minden fikció – megkövetelt nézőitől egyfajta fakultatív asszimilációt, akaratlagos beolvadást a kitalált szituációk sorába. Csak így válhatott ugyanis fogyaszthatóvá, és csak így válhat fogyaszthatóvá bármilyen fiktív történet. Amíg a publikum elfogadja, hogy az adott mű narratív, dramaturgiai, stilisztikai, színészi, formanyelvi eszközei által létrehozott „nagy egész” hihető, addig nincs baj. Akkor viszont van, ha a jól működő fikciós rendszerbe cápát ugorva kerül valami rendszeridegen elem, melynek hatására a nézők felfüggesztett hitetlensége átcsap egyszerű hitetlenségbe. Ha ez bekövetkezik, a mozgókép befogadásának odaadó, páratlan élménye –a flow, ha így jobb valakinek – semmissé lesz. A kérdés az, hogy miként működik a fent említett hitetlenség szándékolt, akaratlagos felfüggesztése, azaz az eredeti nevén sokkal szebben csengő willing suspension of disbelief.

Nem hit

A „köznapi” filmkritikákban (és persze a társművészetek kritikáiban is) egyre erőteljesebben felbukkanó, Samuel Taylor Coleridge által 1817-ben papírra vetett fogalom mélyén megbújó kettős tagadást ugyan le lehetne fordítani egyszerűbb formára is, a hitetlenség felfüggesztése azonban nem egyenlő a hittel. A kulcsszó a „willing”, az akarat a hitetlenség felfüggesztése mögött, hiszen – jó esetben – a filmfikciókat nem valóságként hisszük el, hanem magunkon erőt véve kizárunk, felülemelkedünk a filmek olyan tényezőin, melyeket, ha készpénznek vennénk, a film szó szerint válna hihetetlenségében élvezhetetlenné. A hihetőség a filmvásznon törékeny és illékony, a kitalált történetvilág és a megvalósítás látszólag gördülékenyen működő gépezetébe szoruló legkisebb inkonzisztencia is kivégzi a néző figyelmét, az immerziót.

Robbanások az űrben

A legjobban talán a tudományos-fantasztikus műfajon (és persze a romantikus filmeken) lehet szemléltetni, hogy mekkora kognitív munka felfüggeszteni hitetlenségünket. Kitalált szereplők kitalált dolgokkal kitalált helyeken és kitalált időkben kitalált dolgokat csinálnak, a néző pedig képzeletét használva életre hívja és validálja a szeme láttára lezajló valótlanságot. A hitetlenség felfüggesztése azonban nem csak a valótlan világok valóságként történő elfogadásában merül ki. A sci-fi- vagy épp a fantasy-filmek elrugaszkodott és nagyléptékű kozmoszait (azok tér-idő-dimenzióival) könnyedén jóvá tudjuk hagyni, viszont ugyanilyen könnyen találhatunk – akár az adott kedvünktől és hangulatunktól függően is – az ezekbe az univerzumokba nem illő fordulatokat, momentumokat, szövegeket, jelmezeket, figurákat, és folytathatnánk még azoknak a következetlenségeknek a sorát, melyek egy másodperc alatt képesek felpofozni a fikcióba merült nézőket.

Star Trek-robbanások az űrben: képtelenség, és mégis.

Van, aki képtelen elviselni az űrben látható robbanások fizikai képtelenségét, de akad olyan is, akinek az egymást gyilkoló űrhajósok tűnnek csak zavarónak – hiszen azok ilyet soha nem tennének. És persze vagyunk mi, mindannyian, akik egy emberként utasítottuk el a retardált rajzfilmszerűségében kontextus-idegenné váló Jar-Jar Binks figuráját. A hitetlenség felfüggesztése tehát nem egzakt, és nem passzív folyamat. Nem „hiszünk el” bármilyen baromságot, amit elénk raknak. Nem kajáljuk meg a Jupiter felemelkedését.

Kérdések egy másik valóságban

Az pedig tévhit, hogy a hitetlenség felfüggesztése és a filmek „hihetetlenség-mutatója” között bármiféle korreláció lenne. Egy őrült trash- vagy slasher-horror, egy high concept Philip K. Dick- vagy Asimov-adaptáció, egy Tolkien-feldolgozás inherensen hihetetlen fikciójának megemésztése, megértése, elhelyezése során nem izzadunk vért. Közben viszont egy jelenünkben játszódó földhözragadt akciófilmet nézve szitokszavakat mormogunk egy robbanást túlélő, vagy a nagy leszámolás előtt érthetetlenül masszív monológba kezdő antagonista láttán. A hitetlenség felfüggesztése pontosan azért hasznos képesség, mert az ilyen való életben elő nem forduló fordulatokat a segítségével működőképessé tudjuk tenni – bizonyos határokon belül. Ha elfogadjuk, hogy egy nyerő helyzetben, ujját a ravaszon pihentető rosszarcú – mint a műfaj kanonizált karaktertípusa – elkezd süketelni, míg a protagonista fegyverért kepeszt, remek élményben lesz részünk. Teszünk így egy nagy lépést azért, hogy egy jó történetet maximálisan kiélvezhessünk, és talán ezért még okosnak is hisszük magunkat egy rövid időre. Az ugyanis szinte biztos, hogy ha minden olyan fordulaton fennakadunk, melyeken a valóság talaján állva fenn lehet akadni, nem fogjuk igazán érteni és szeretni a filmeket.

Szárnyas fejvadász: a hitetlenség és a színész felfüggesztése

Ahhoz, hogy egy fikciós film működni tudjon, kérdéseket kell feltennünk magunkban. Az egészséges és magától értetődő kétkedés nem gyengíti a hitetlenségünk felfüggesztését, hanem erősíti azt – mindaddig, míg kérdéseinkre választ is találunk. Ha ez így van, ha a lehető legmeredekebb premisszát is a helyére tudjuk tenni, az adott film története pedig mélyebb síkon kezd rezonálni, a szereplőkhöz jobban fogunk kötődni, a fordulatok és meglepetések pedig elragadnak minket a valóságunkból, el egy másik valóságba.

Ha viszont kérdéseink megválaszolatlanul maradnak, beüt a hitetlenség, unatkozni vagy ironizálni kezdünk, az adott film pedig gúny vagy épp harag tárgya lesz. Kettő kell tehát a játékhoz, a hitetlenségét felfüggeszteni kívánó néző, és az ennek optimális táptalajt nyújtó filmszerzők. Ha a szerzők arányérzéke megbicsaklik (ha valaki átugrik egy cápát), vagy ha a fikcióból kirepít a folyamatosan suta megvalósítás (elszúrt snitt-ansnitt, belógó mikrofon), a néző egyedül marad hitetlenségével.

Bolond Pierrot: Belmondo kinéz.

Ha pedig egyes alkotók a film filmszerűségét a negyedik fal áttörésével (kinéz ránk Belmondo), vagy a láthatók mesterségességének hangsúlyozásával (Rodriguez roncsolt celluloid-effektje) teszik nyilvánvalóvá, a nézőnek komolyabban kell dolgoznia, hogy életre keltse a filmet. Ugyanakkor az ilyen önreflexív filmek esetében néha kérdéses az is, hogy szükséges-e felfüggeszteni a hitetlenségünket. Ha egy fikció saját fiktív mivoltára kacsint ki, vagy ha saját megcsináltságára hívja fel a figyelmet, már nem feltétlenül tudunk bennük elmerülni, inkább kívülről kezdjük el azokat szemlélni, mint filmtárgyakat.

Nincs értelme, de nem unalmas

Természetesen a forgatókönyv és a storyboard elkészítésekor a filmkészítők próbálnak ügyelni arra, hogy ne hangsúlyozzanak alul, vagy ne túlozzanak el történet- vagy kivitelezésbeli tényezőket, de nagyon ritka azon filmek sora, melyek készítői konkrétan a hitetlenség felfüggesztésének mechanizmusaival játszanak el. Billy Wilder Alkony sugárútja talán az egyik legfontosabb ilyen film. A halott főszereplő (William Holden) által narrált klasszikus sokkolóan excentrikus nézőpontjával ugyanis nehéz azonosulni, mégis a legtöbbeknek sikerül. Miután a kezdeti kételkedés – „Joe biztos nem is halt meg igazából„  – alábbhagy, a film nagy erőkkel szippant be a történetébe. A kérdés az, hogy Wilder milyen eszközökkel tereli el a néző figyelmét a valószerűtlen narratív perspektíváról? A hitetlenséget ugyanis az Alkony sugárút befogadásához kötelezően fel kell függeszteni. Wilder pedig a narrátor végtelenül bizarr pozícióját egyaránt préseli a megidézett korszellem realitásába, és leplezi el precíz formanyelvi megoldásokkal.

Alkony sugárút (Sunset Blvd.): a halott narrátor

A film felütése újságcikkszerűen szikár és tényszerű, sőt, Wilder képeit mintha újságcikkek ihlették volna. A rideg expozíció a fantáziaszerűséget gyengíti, akárcsak a későbbi jeleneteken végigvonuló, következetesen jeges feszültség, mely a szereplők közt minduntalan ott remeg. A karakterek elhelyezése, a köztük fennálló közelség-távolság moduláló dominancia-metaforája, a fergeteges párbeszédek, a fény-árnyék-hatások, mind a „hősök” jól működő drámájára, valamint az alázatos Hollywood-korrajzra és annak éles kritikájára fordítják a figyelmet. Wilder a harsány, erősen stilizált narrátori pozíciót úgy fedi el és manipulálja a formanyelv segítségével, hogy annak illogikussága éppen kellőképp zavarja csak a nézőt, aki így éppen, hogy fel tudja függeszteni a halott történetmesélő iránt joggal érzett hitetlenségét és átadja magát az elmondott sztorinak. Wilder egyébként erre csak annyit mondott egy interjúban, hogy „persze, hogy nincs értelme, de ez nem számít, mivel a film nem unalmas”.

Csak egy film

Akárcsak egy jó bűvésztrükk esetében, egy fiktív történetben elmerülve is tudjuk, hogy át vagyunk verve: hogy amit látunk, az nem lehet valóság, csupán megtévesztés. Egymást követő képek állnak össze események absztrakt sorává egy nagy lapos leplen. „Ez csak egy film” – mondta anya, miközben tizenévesen majdnem bevizeltünk A nyolcadik utas: a Halálon. Azonban egy jó film akkor igazán jó – továbbra is: akárcsak egy bűvész-trükk –, ha nem vesszük észre, hogy közben felfüggesztettük hitetlenségünket. Ha a stáblista alatt eszmélünk rá arra, hogy egy fikarcnyit sem kételkedtünk a valójában nonszensz események hitelességében, a felépített világ részleteiben, a szereplők és szövegeik igaziságában. Ez alapján egy jó filmből olyan felocsúdni, mint egy túlságosan valószerű álomból. Miután az élmény – akarva-akaratlanul – elvitte a fejünket, rá kell eszmélnünk, hogy noha természetünknél fogva nem kellett volna elhinnünk a látottakat, mégis megtettük.

...és Fonzie átugrotta a cápát.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

A nyolcadik utas: a Halál (Alien)

A nyolcadik utas: a Halál (Alien)

Brit–amerikai sci-fi, 1979. Rendező: Ridley Scott.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    8 · 31 értékelés
  • Szerinted?

Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending)

Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending)

Amerikai sci-fi, akciófilm, fantasy, 2015. Rendező: Andy Wachowski, Lana Wachowski.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    5
  • A látogatók szerint
    2 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Alkony sugárút (Sunset Blvd.)

Alkony sugárút (Sunset Blvd.)

Amerikai filmdráma, film noir, 1950. Rendező: Billy Wilder.

  • A Filmtett szerint
    10
  • A látogatók szerint
    10 · 18 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , cikk