/ / /

· írta

A görög film története

Tanulmány

Az Akropolisz című újság 1897. január 21-i számának tanúsága szerint a legelső görögországi filmvetítést a régi parlament mögött, a mai történelmi múzeum egyik termében tartották. A programot a Lumière fivérek állították össze. Az első görög filmforgatás pedig valószínűleg egy Leons nevű francia nevéhez kötődik, aki az Evangelosz Zappasz rendezte első olimpiai játékok néhány részletét rögzítette filmszalagon.

Milton Manaki szobra a macedóniai Bitolában

A Manaki fivérek – Janaki (1878–1954) és Milton (1882–1964) – 1907-ben kezdtek filmezni szülőfalujukban, a jelenleg Görögországhoz tartozó Avdellában, ami annak idején török terület volt. Török fennhatóság alatt éltek, arománok voltak és románoknak tartották magukat, egy ideig bolgár uralom alatt éltek Bitolában és Plovdivban, majd jugoszláv állampolgárok lettek. A második világháború táján útjaik különváltak, a testvérek csődbe mentek. Janaki megözvegyült, a fivérére hagyta a fényképműhelyét, ő maga pedig elkísérte a fiát Szalonikibe, ahol az tanári állást kapott. Milton a kommunista Jugoszlávia állampolgára lett, Janaki Görögországé, és a hidegháború miatt többé sosem találkozhattak. Mindennek köszönhetően több balkáni nemzet is sajátjának tartja a két úttörő filmest, Görögország és Albánia kövér hamisságok árán is magának követeli őket. Filmjeik Bitolában és Bukarestben maradtak fenn, többségük román címmel és inzertekkel rendelkezik, a Tüntetések (Manifestacii, 1908–1909) és az Emilianosz püspök temetése Gavenában (The Funeral of the Metropolitan Aimilianos of Gravena, 1911) görög inzertekkel maradt fenn, ami görögországi forgamazásukat valószínűsíti. A román újságokban is reklámozták a filmjeiket, Szalonikiben és Bukarestben egyaránt, Szalonikiben pedig II. Mehmed Reshat szultán 1911-es, szalonikibeli és bitolai látogatásainak felvételeit vetítették – fennmaradtak az események török, macedón és francia nyelvű plakátjai.

Az utóbbi években egyre több filmes – köztük híresek is, mint a görög Teodorosz Angelopulosz és a macedón Milcso Mancsevszki – tiszteleg a Manaki fivérek emléke előtt, játékfilmekkel is. Angelopulosz az Odüsszeusz tekintetében (To vlemma tou Odyssea, 1995) például elképzel egy görög filmest (Harvey Keitel), aki Athénből Albániába, majd Macedóniába megy, innen egy nővel (Maia Morgenstern) együtt utazik tovább Bulgárián, Bukaresten, Konstancán és Belgrádon át Szarajevóba, s az életét is kockára teszi a háborúban, csak hogy megnézhesse a Manaki fivérek egy filmjét. A kritikusok szerint Angelopulosz filmje maga az elveszett ártatlanság keresése, amelynek ürügye a Manaki testvérek elveszettnek hitt tekercse.

A folyamatos görög filmgyártás kezdetének 1912 tekinthető. Az első fikciós munkák a Quo vadis Spiridon? című kisjátékfilm (r. Szpírosz Dimitrakopulosz, Athina Films, 1911), valamint az egészestés Golfo (r. Kosztasz Bahatorisz, 1915) voltak. Az első teljesen hangos és szinkronizált filmek török koprodukcióban készültek: az Isztambul utcáin (Istanbul Sokaklarînda / O Zitianos tis Stamboul, török–görög–egyiptomi, r. Muhszin Ertugrul, 1931), illetve a Téves út (Kakos dromos / Fena yol, r. Muhszin Ertugrul, a forgatókönyvet Nazim Hikmet írta Grigoriosz Xenopulosz regénye alapján, az amerikai Iris Films 1933-as produkciója). A forgatások az isztambuli Ipektsi stúdióban zajlottak, Görögországban ugyanis nem létezett még hangrögzítő technológia. Görögországban először csupán 1948-ban készült hangosfilm, A németek újra támadnak... (Oi Germanoi xanarhontai..., r. Alekosz Szakellariosz) címmel. Az animáció később jelenik meg, néhány báb formájában, amelyeket az élőszereplős Lagzi görög módra (I Ellinida kai o erotas, r. Nesztorasz Matszasz, 1962) című vígjátékba illesztettek. Az első színes film nem más, mint A pásztorlány szerelme (O agapitikos tis voskopoulas, r. Iliász Paraszkevasz, 1956).

A görög mozi egyik legrégebbi hagyománya az erotika és a meztelenség ábrázolása. Az  első „meztelen” európai film 1931-ben készült Görögországban: ez volt a Daphnisz és Chloé (Dafnis kai Hloi, r. Oresztisz Laszkosz, Longosz görög író antik bukolikus regénye alapján)

Oresztisz Laszkosz: Daphnisz és Chloé (1931)

Görög és görög származású filmesek a nagyvilágban

Könnyen megeshet, hogy ha görög filmesekre gondolunk, olyanok fogjak eszünkbe jutni, akik ugyan görög származásúak, de nem az anyaországban élnek. Színészek, mint például Katina Paxinou (Görögországban született, de a második világháború idején az Egyesült Államokba menekült, ahol 1944-ben Oscar-díjat kapott az Akiért a harang szól című Sam Wood-filmbeli alakításáért), a kopasz Telly Savalas, Olympia Dukakis (Oscar-díj a Holdkórosok / Moonstruck főszerepéért – r. Norman Jewison, 1987) és újabban a jóképű ausztrál, Costas Mandylor – mindannyian Görögországból emigrált szülők gyermekei –, vagy az amerikai színész és rendező John Cassavetes (három Oscar-jelölés, 1974-ben rendezőként az Egy hatás alatt álló nő / A Woman under Influence-ért, 1968-ban a Piszkos tizenkettő / The Dirty Dozen mellékszerepéért és 1969-ben az Arcok / Faces forgatókönyvéért), rendezők – az amerikai Elia Kazan (aki 1963-ban egy Oscar-díjat és három további jelölést kapott az Amerika, Amerikáért, a görög-török háborúban Anatóliából az Egyesült Államokba vándorolt nagybátyja történetéért), a francia Constantin Costa-Gavras (két Oscar és három jelölés az 1969-es Z-ért, minden idők egyik legjobb politikai filmjéért, amely a 60-as, 70-es évek Görögországában uralkodó tábornokok diktatúrájáról szól) –, vagy egy görög szülőktől Kanadában született forgatókönyvíró hölgy, Nia Vardalos (Oscar-jelölés 2002-ben a Bazi nagy görög lagziért / My Big Greek Fat Wedding, r. Edward Zwick). A sort folytathatjuk Theoni V. Aldredgen (Denny Vachlioti) jelmeztervezővel, aki még „görög korszakában” kapott két jelölést az akadémiától (az elsőt 1961-ben a Vasárnap soháért / Pote tin Kyriaki, r. Jules Dassin –, a másodikat 1963-ban Mihálisz Kakojánnisz Phaedrájáért), majd 1974-ben, már amerikaiként kapott egy Oscart (A nagy Gatsbyért, r. Jack Clayton).

Cserébe Görögország maga is befogadott két filmest: a ciprusi születésű Mihálisz Kakojánniszt (vagy Michael Cacoyannis – három jelölés, a legjobb film, rendező és forgatókönyvíró kategóriában a Zorba, a görögért / Alexis Zorbas, 1964), valamint az országban letelepedett Jules Dassint (1961-ben jelölték rendezői és forgatókönyvírói Oscarra a Vasárnap soha című filmért, amely ironikusan ábrázolja Görögországot egy naiv nyugati és egy művészi ábrándokat dédelgető prostituált szemszögéből; ez a film indítja el Melína Merkúri színészi karrierjét).

Mihálisz Kakojánnisz: Zorba, a görög (1964)

Először Manosz Hatzidakisz szerzett Oscart Görögországnak: 1961-ben a Vasárnap soha eredeti filmzenéjével. A filmbeli alakításáért Melina Mercourit a legjobb női főszereplő díjára jelölték. 1982-ben Vangélisz Papathanaszíu kapott még egy Oscart a Tűzszekerek (Chariots of Fire, r. Hugh Hudson) eredeti filmzenéjéért. 1964-ben sajnos vereséget szenvedett Mihálisz Kakojánnisz Zorba, a görög című remekműve – amely Nikosz Kazantzakisz azonos című regénye alapján készült –, csak a fényképezésért, a díszletekért (Vasszilísz Fotopoulosz) és a legjobb női mellékszereplő alakításáért kapott Oscar-díjat. A további négy – a legjobb filmnek, rendezőnek, forgatókönyvnek és főszereplőnek járó – Oscar-jelölését nem sikerült szobrocskára váltania. Ugyanebben az évben azonban egy teljesen görög produkciót, egy bordélyház lakóinak megható történetét, a Vörös lámpásokat (Ta kokkina fanaria, r. Vasszilísz Jorgiadísz) jelölték a legjobb idegen nyelvű film díjára. Hasonlóképpen járt 1966-ban a Vér a földön (To homa vaftike kokkino, r. Vasszilísz Jorgiadísz) is.

A 80-as évektől jelentős fesztiválsikereket könyvelhet el Teodorosz Angelopulosz, Pandelísz Vulgarisz, Nikosz Kundurosz és Kosztasz Ferrisz, valamennyien filmrendezők, valamint az operatőr Jórgosz Arvanitisz, aki többek közt Angelopulosszal, Vulgarisszal, Marco Ferrerivel, Marco Bellocchióval, Radu Mihăileanuval (Életvonat / Train de vie, 1998) és Agnieszka Hollanddal működött együtt.

Sajátos műfajok

A görög filmművészetet – főleg korai korszakában – elsősorban a túlérzékeny melodráma, a sikeres színdarabokat vászonra átültető vígjáték és a fusztanella uralta – e sajátos filmműfaj jelmezei és történetei a parasztok világát idézik. Számos film foglal magába népies táncot és zenét. A 30-as években olyan rendezők hívják fel magukra a figyelmet, mint Achillesz Madrasz, Oresztész Laszkosz és Dimitrísz Gaziadísz. Az 50-es években készült alkotásokon felfedezhető az olasz neorealizmus hatása, főként olyan rendezők esetén, mint Grigórisz Grigóriosz és Sztéliosz Tataszopulosz. A 60-as években tűnik fel Ado Kiru, Mihálisz Kakojánnisz, Jórgosz Tzavellas, Vasszilísz Jorgiadísz, Teo Angelopulosz és Pandelísz Vulgarisz, az utóbbi évtizedekben pedig Aposztolisz Doxiadísz, Jórgosz Sztambulopulosz, Kósztasz Ferrisz, Tonia Marketaki, Niko Papatakisz, Róbert Mantulisz, Nikosz Vergitisz és Jórgosz Katakuzinosz. Rajtuk kívül el kell ismernünk a zeneszerző Mikisz Teodorakisz és Manosz Hadjidakisz, valamint a színész Melína Merkúri, Jórgosz Fundasz, Iríni Papász, Themisz Bazaka és Aliki Vojuklakisz érdemeit. A 60-as évek diktatúrája után egy újabb műfaj virágzik: a politikai-történelmi filmé, amelynek markáns képviselője Vulgarisz és Angelopulosz.

Sztéliosz Tataszopulosz: Fekete talaj (Mavri gi, 1952)

A kivételek, avagy az egyetlen műfajba sem illő filmek

Nehéz műfajba sorolni Tonia Marketaki Krystallines nychtes (Crystal Nights, 1992) című filmjét. Azt mondták róla, hogy többek közt a görögországi antiszemitizmusról szól, pedig elsősorban az idő korlátait is legyőző szerelemről szól. Egy német lánynak, Isabellának azt jósolják, hogy igaz szerelme aznap fog megszületni, amikor ő férjhez megy. A német megszállás idején Isabella férjével, egy német tiszttel éppen Athénban tartózkodik, amikor beleszeret egy jeget áruló, fiatal zsidóba. Amikor ez más nőt vesz feleségül, Isabella öngyilkos lesz, és Annaként születik újjá, hogy megmentse Albertet a nácik karmai közül, és szerelmük a háború után kibontakozhasson.

Megemlíthetünk ugyanakkor avantgárd és kísérleti filmeket is: a Medúza arcát (To prosopo tis Medousas / Vortex, r. Nikosz Kundurosz, 1966) vagy a Nagy Sándort (O Megaloalexandros, r. Teodorosz Angelopulosz, 1980).

Teodorosz Angelopulosz: Nagy Sándor (1980)

Partizánfilmek helyett melodrámák

Görögországban a második világháború idején erős ellenállás mutatkozott meg, három partizáncsapat is működött, a partizánfilmek műfaja mégsem virágzott, ahogy Jugoszláviában vagy Albániában sem. Görögországban az ellenálló baloldali harcosoknak – akik nyilván igen sokan voltak a megszállás idején – a kormányzati erőkkel kellett megküzdeniük egy véres polgárháborúban, ami csak 1949-ben ért véget. Épp emiatt készült abban az időben olyan kevés görög film, és azok is inkább melodrámai eszközökkel ábrázoltak egyéni sorsokat, legtöbbször kerülték a jobb- és a baloldal közti szembenállás témáit. A háború utáni politikai helyzet – beleértve részben a cenzúrát is – járult hozzá néhány ilyen film születéséhez.

A háború utáni első játékfilm Az utolsó küldetés (Teleftea apostoli, r. Nikosz Tsiforosz, 1949) című melodráma, az azonos című regény adaptációja; flashbackek formájában meséli el egy Maria nevű partizán és családja történetét: 1947-ben megpróbálja megölni a saját anyját, majd a vallatáson próbálja megmagyarázni tettét. A filmet bemutatója után két napra betiltották, és csak akkor folytatódhattak a vetítései, amikor Maria magyar nemzetiséget „kapott”. Ezzel szemben a Mit tettél a háborúban, Tanasszisz? (Ti ekanes ston polemo Thanasi?, r. Dinosz Katsuridísz, 1971) egy szatíra, amely a kortársak számára túlmutatott a megszállók és az ellenállók küzdelmén, a görög diktatúráról mesélt. 1942-ben egy vendéglő tulajdonosát megvádolják, hogy nyúl helyett macskát szolgált fel az egyik vendégnek. Szomszédját, a naiv Tanassziszt tanúskodni hívják. A hamis tanúzás miatt börtönbe kerül, ahol olasz cellatársai egy ellenállócsapat vezérének nézik. A németek halálra ítélik, de megszökik, és véletlenül maga is csatlakozik az ellenállókhoz. Az antihős figurája és a film humora az olasz háborús filmekre emlékeztet.

Dinosz Katsouridísz: Mit tettél a háborúban, Tanasszisz? (1971)

Fusztanella

Sajátosan görög filmműfaj a helyi paraszti élet ihlette fusztanella. Jelmezei és története a falusi környezetből, főképp a pásztorok világából ihletődik, gyakori benne népzene és a néptánc. A műfaj korai példái fellelhetők Achillesz Madrasz (Maria Pentaghiotissa, 1929), Dimitrísz Gaziadísz (Astero, 1929) és Oresztisz Laszkosz mozijában.

Szpirídon Peressziádísz szintén népművészeti ihletésű színdarabja, a Golfo, a pásztorleányka (Golfo, i voskopoula, 1903) két fontos adaptációt ért meg: Konsztantinosz Bahatoris rendezett filmet belőle 1915-ben, Golfo címmel, majd 50 évvel később Oresztisz Laszkosz adaptálta, azonos címmel. A jóképű pásztor, Tasszosz fülig szerelmes a kedves Golfót, de egy gazdag özvegyasszonynak sikerül elválasztania őket egymástól. Amikor Tasszosz visszatér a kedveséhez, már túl késő: a lány megmérgezte magát. Fájdalmában Tasszosz is öngyilkosságot követ el. Az első filmes adaptáció egyben a legelső nagyjátékfilm is volt Görögországban, szerepeit vándorszínészek alakították, a remake pedig a fusztanella aranykorának első mérföldköve.

A fusztanella „megfertőzte” a történelmi és a betyárokról (kleftekről) szóló filmeket is. A Maria Pentaghiotissa (r. Achillesz Madrasz, 1926) például egy lány és egy lázadó szerelméről szóló fusztanella. A címszereplő maga is nyughatatlan lélek, aki csodálóira fittyet hányva követi választottját a hegyek közé. A betyár iránti szerelem három másik filmben is megjelenik, valamennyi az Esme, i Tourkopoula (kb. Esme, a török lány) című, 19. századi színdarab filmes adaptációja: Enomeni sti zoe ke sto thanato (kb. Együtt szerelemben és halálban, r. Eliasz Maherasz, 1964), Esme, i Tourkopoula (r. Jánisz Kondulisz, 1974), Kalavryta, 1821 (r. Szpírosz Ziangosz, 1970). A romantikus történet a 18. századi török megszállás idején játszódik.

Görögországban a második világháborúig volt melodráma-túltengés, voltak erre szakosodott rendezők is, mint Dimitrisz Gaziadísz (Szerelem és hullámok/ Eros kai kimata, 1927; Astero, 1929) vagy Achillesz Madrasz (Az athéni cigánylány / I tsingana tis Athinas, 1922). A hosszú életű Oresztisz Laszkosz karrierje 1971-ig folytatódott, közben melodrámákat is rendezett (Golfo, 1955; Sarakatsanissa, 1959).

A melodráma története városi környezetben is, sőt nagyjából bárhol játszódhatott, és olykor komolyabb témákat is érintett, mint a rasszista vagy a vallási előítéletek – például egy cigány fiú és egy amerikai nő szerelme Az athéni cigánylányban –, vagy a kleftek törökellenes fellépése, hiszen a görög melodrámák jórésze a múltban (a 18. század végén, a 19. század elején) játszódik. A szinte mese- vagy operettbeli, idealizált falusi környezet megtemtése megkönnyítette a sokszor valószerűtlen konfliktusok elfogadását is.

A melodráma fennmaradt, sőt, tovább virágzott a második világháború után Görögországban és Törökországban egyaránt, aranykorát az 50-es, 60-as években élte.

A görög film története

Fontos, hogy az első, teljesen hangosított és az első színes görög filmek melodrámák voltak. A melodráma bizonyos értelemben egyenértékű volt a ruralizmussal, hiszen egyrészt a falusiak város felé irányuló exodusát tükrözte, másrészt a 60-as évekig, sőt később is, népszerűsíteni próbált egyfajta hagyománytisztelő magatartást (az előrelátható szereplőkkel, az igazságot szolgáltató végkifejlettel vagy a happy enddel), amelyet a képzetlen közönség – a városi is – várt, és amely szinte garantálta a kasszasikert.

Az olasz neorealizmus és a westernfilmek hatása az 50-es évek jelentősen átalakította a tipikusan görög, falusi környezetben játszódó melodráma műfaját. Vasszilísz Jorgiadísz filmrendezőt a hagyományos görög műfajok megújítójaként tartják számon. Jó példa erre a Vér a földön (To homa vaftike kokkino, 1964, amely a fusztanellát és a westernt kombinálja, utóbbitól átveszi a lovas és a lövöldözős jelenetek dramaturgiáját. Ebben a filmben a szerelemről és a gyűlöletről szóló történetben testvérgyilkosságok és lovas üldözések jelennek meg, lövések dördülnek, s mindennek a történelmi háttere az 1907-es, thesszáliai parasztfelkelés. Egy földbirtokos két fia csap össze egymással: Odiszéasz tanulmányai végeztével és liberális eszméktől fűtve tér haza, Rigasz kegyetlen és gerinctelen. Ráadásul ugyanazt a nőt szeretik: Irina a felkelés vezetőjének, Marinosz Antipasznak a lánya, Antipasz pedig valóban létezett, meggyilkolását a film eleje is bemutatja. Nyilván Rigasz pusztul el, és Odiszéasz szétosztja a család birtokait a parasztok között.

Mihálisz Kakojánnisz és a görög mitológia filmes ábrázolása

Az öt éve elhunyt, ciprusi származású rendező négy filmjéről lesz most szó. A Zorba, a görög (Egyesült Államok–Nagy-Britannia–Görögország, 1964) Níkosz Kazantszakisz azonos című regényének filmes adaptációja. Egy angol író, Basil (Alan Bates) Krétára utazik, hogy birtokba vegye görög apja örökségét, egy lignitbányát. Egy helyi bányász, Alexis Zorba felajánlja neki a segítségét. Megszállnak egy panzióban, amelynek a tulajdonosa, Hortense asszony (Lila Kedrova) egykor kabarétáncosnő és négy admirális szeretője volt. Alexis teszi a szépet Hortense asszonynak, és biztatja Basilt is, hogy ismerkedjen meg a faluban élő, csinos özvegyasszonnyal (Iríni Papász - Irene Papas). A bányában javításokra van szükség, úgyhogy Alexis meggyőzi a közeli kolostor szerzeteseit, hogy engedjék fát vágni. A városba megy, hogy beszerezze a szükségeseket, de közben minden pénzt elkölt. Időközben Basil az özvegy házában tölti az éjszakát, és meglátják, amikor hazaindul. A pletyka hamar szárnyra kap, és a falu szépe egyik hódolója, Pavlo öngyilkos lesz. A falusiak megkövezik az özvegyet, Alexis és Basil nem akadályozhatja meg őket. Amikor Alexis megtudja, hogy madame Hortense halálos beteg, megígéri, hogy feleségül veszi. Végül az asszony a karjaiban hal meg, a falu vénasszonyai pedig csak erre várnak, egy-kettőre kifosztják Hortense házát. Basilt elborzasztja a jelenet, de Alexis megmagyarázza neki, hogy ez a szokás a szigeten. A bánya átadása is balesetbe torkollik, de Alexis megvigasztalja Basilt, majd szirtakizni tanítja a tengerparton. Bár Anthony Quinn élete egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta a görög paraszt szerepében, mégsem kapott Oscar-díjat.

Mihálisz Kakojánnisz: Zorba, a görög (1964) (2)

Bár Kakojánnisz legismertebb filmje a Zorba, a görög, a rendező neve a görög mitológiát feldolgozó filmek kapcsán is gyakran a szakértők eszébe jut. Ezek az alkotásai egy rég eltűnt műfajt keltenek újra életre: az antik tragédiát. Az Euripidész-tragédia (Iphigenia a tauruszok között) nyomán készült Iphigénia (Ifigeni, 1977) trilógiát alkot a rendező Élektrával (Ilektra, 1977) és A trójai asszonyokkal (The Troyan Women, 1971). Az akháj hajók készen állnak felvonni a vitorláikat és Trójába indulni, de a szél hosszú ideig nem hajlandó feltámadni. Miközben élelmet próbál szerezni katonái számára, Agamemnón király véletlenül elpusztít egy szent őzet, amivel magára vonja Artemisz haragját. Kalkhasz, a látnok azt jövendöli, hogy Agamemnón csak úgy nyerheti el Apolló támogatását, ha feláldozza a lányát. Agamemnón csupán fivérével, Menelaosszal osztja meg a jóslatot, saját feleségét pedig arra kéri, küldje hozzá Iphigéniát, mert Akhilleuszhoz akarja adni feleségül. Iphigéniát végül feláldozzák, a film utolsó képein pedig Klütaimnésztra királyné tekint gyűlölettel a kedvezőre fordult széljárásban elinduló hajókra.Kakojánnisz hű marad az euripidészi tragédia szelleméhez, de maga is hozzátesz néhány szereplőt, Odüsszeuszt és Kalkhaszt, aki aláássa Agamemnón autoritását, s arra sarkallja, hogy válasszon a hatalom elvesztése és a lánya elvesztése között. Bár a filmben nem jelenik meg a kórus, ez bizonyos értelemben mégis jelen van a katonák az áldozatot követelő, ismétlődő kiáltásainak köszönhetően. Ezenkívül a rendező realista díszletet használ: sziklás dombokat a tengerparthoz közel, ahonnan a hadsereg és a hajók is láthatók, egy rideg házat, amelyben Agamemnón lakik, sátrakat és szekereket, Jórgosz Arvanítisz kamerája pedig sikeresen érzékelteti a szereplőkre eső, őket pátosszal körülvevő, égető napfényt. Bizonyos színpadiasság is megőrződik, főképp Iríni Papász játékában, és azokban a hosszú jelenetekben, amelyekben ő a férjét vádolja, vagy amelyekben Agamemnón csendben hallgatja Iphigénia szemrehányásait és elviselhetetlen könyörgését. Vannak olyan pillanatok, amelyekben Klütaimnésztra és Iphigénia szavai már nem dialógusrészletek, hanem valóságos költemények egy gyászoló anya ajkairól és egy szűzéről, aki nem éri már meg a másnapot. A párbeszédek így monológokká változnak, a jelenetek közti átjárás pedig nem sima, főleg mivel közbelépnek Mikisz Teodorakisz patetikus zenei betétjei.

Mihálisz Kakojánnisz: Zorba, a görög (1964) (3)

Azzal, hogy Kakojánnisz megrajzolja Klütaimnésztrát, amint eldönti, hogy elkíséri a lányát, hogy aztán megismerkedhessen a jövendőbeli vejével, a rendezőnek sikerül egy adag realizmust, sőt, suspense-t vinnie a történetbe. Akhilleusz azt mondja neki, semmit sem tud az esküvőről, egy szolgától pedig megtudják az uralkodó valódi szándékát. Ebben a pillanatban Klütaimnésztra elveszíti királynőhöz illő viselkedését, és könyörögni kezt Akhilleuszhoz, mint egy átlagos, elkeseredett anya. Ez mintha túl sok lenne: elfogadtuk Kakojánnisz intrikus Odüsszeuszát, de hogy Akhilleusz is gyenge, hatalom nélküli figura legyen! Ezekkel az újírásokkal a rendező szinte teljesen kioltotta a tragédiát, hiszen ahhoz hozzátartozik, hogy a szereplők megőrizzék erkölcsi integritásukat és nagyságukat, a fájdalmas zárlat pedig egymással összebékíthetetlen döntések eredménye, nem az emberi gyengeségeké. Kakojánnisz megőrzi a tér és az idő egységét, sikerül aktualizálnia Euripidészt, de ennek az az ára, hogy Agamemnón és Klütaimnésztra némiképp hasonlít a fusztanella-hősökhöz, hiszen a filmekben a családfők határozták meg gyermekeik jövőjét.

Dokudráma vs. történelmi film

Számos történelmi és életrajzi film esett már a mitologizálás áldozatául. Jó példa erre Nikosz Kundurosz Byron, ballada egy démonért (Byron, i balada enos daimonismenou, 1992) című filmje, amely úgy tűnik, nagyratörő tervek sikertelen eredménye. A filmben Byron életének utolsó hónapjai a közismerttől teljesen eltérő képet festenek a költőről, végülis a romantikus költő általános képének rekonstrukciójával van dolgunk. Kundurosz Bordello (1985) című munkája az „utolsó keresztény erőd” gondolatát illusztrálja, ez is inkább allegória, mint hősfilm. Kréta stratégiai fontosságú pontként jelenik meg, ahol a francia, angol, olasz és orosz flotta gyülekezik, hogy az 1897-es görög lázadás után védje a lakosságot a török megtorlástól.Valós eseményről van szó, épp mint amit madame Hortense mesél e a Zorba, a görögben, és úgy tűnik, Kundurosz filmje épp Hortense fiatalkorát rekonstruálja. Az a hely, ahol a különböző flották képviselői, ügynökök, felkelők, haszonlesők találkoznak, nem más, mint Rosa Bonaparte (Marina Vlady) chaniai bordélyháza. Jánisz Szmaragdisz hasonló műfajú El grecója (2007) nem teljesen rossz film, mitológiai-hazafias hangot megütő történelmi filmről van szó.

Nikosz Kundurosz: Byron, ballada egy démonért (1992)

Érdekes példa a higgadt, görög dokudráma műfajára Pandelísz Vulgarisz Elefthériosz Venizélosz: 1910–1927 (1980) című alkotása. A film a címszereplő görög államférfi életútjának egy részét követi 1909-től kezdve, amikor Athénbe erkezett a katonai liga hívására 1920-ig, amikor a választások elvesztése nyomán visszavonult a politikából. Venizélosznak erényei és hibái is vannak, a filmben megjelennek a sikerei és a kudarcai egyaránt.

Costa-Gavras, Vulgarisz, Angelopulosz és napjaink történelme

Minden idők legismertebb történelmi filmjei között van kettő, amelyik a görögországi „tábornokok diktatúrájáról” (1967–1974) szól: Costa-Gavras Z (1969) és Pandelísz Vulgarisz Rideg évek (Petrina chronia, 1985) című alkotásai. Sem Gavras, sem Vulgarisz nem határozza meg pontosan a helyszínt, hogy ezzel átcsússzon a cenzúrán, mindketten csupán egy mediterrán országról beszélnek, kortársaik mégis pontosan tudták, hogy annak Görögország a neve.

Bár a Z algériai–francia koprodukció, francia nyelven szólal meg, mégis tilos volt vetíteni Görögországban a tábornokok diktatúrája végéig, 1974-ig, hiszen kétségtelenül a modern kori Görögország történelmének egy részletét kelti életre. Vasszilísz Vasszilíszkosz 1966-os regényének adaptációja; a történet egy valós gyilkosságot, Jórgosz Lambrakisz megölését idézi fel, és bemutatja a Hriszto Szartzetakisz vezette nyomozást – őt 1967-ben letartóztatták, megkínozták és kizárták a testületből, majd 1985 és 1990 között Görögország elnöke lett. A filmet nézve megfigyelhetjük, hogy a helyszín pontosításán kívül Gavras a számok használatát is kerüli, akárcsak későbbi politikai thrillereiben. Valahol, egy mediterrán országban egy képviselő (Yves Montand) beszédet tart éppen, amikor a találkozót megzavarja egy rendőrök támogatta, szélső jobboldali csoport. Egy husánggal fejbe verik, mégis sikerül befejeznie a mondandóját, aztán lelép a tömegbe, hogy felelősségre vonja a rendzavarásért Missou zsandártábornokot (Pierre Dux). Egy teherautó indul felé, abból ismét fejbe kólintják, ezúttal elveszíti az eszméletét. A tábornok kijelöl az ügyre egy hűségesnek hitt ügyészt (Jean-Louis Trintignant), de ez elzárja a nyomozást, kijelentve, hogy baleset történt. A képviselő időközben meghal, és a boncolásnál kiderül, hogy valószínűleg nem csak a macskakövekkel való találkozás okozta a halálát. A képviselő felesége (Iríni Papász), egy fotóriporter (Jacques Perrin) és egy informátor (Georges Geret) segítségével az ügyész kiderríti, hogy a gyilkosságot a kormányzati kapcsolatokkal rendelkező CROC (A Keresztény Nyugat Királyi Harcosai) nevű szervezet követte el. Miután sikerül összeesküvés vádját emelnie több tisztviselő, köztük az őt kinevező tábornok ellen is, kényszerítik, hogy hagyja abba a nyomozást. A televízió beszámol arról, hogy a kormánytagok elleni vádaskodásnak köszönhetően egy katonai csoportosulás átvette a hatalmat. Gyors epilógus emlékezik meg a tanúk gyanús körülmények közötti haláláról, a vádlottak rehabilitációjáról és a beatles-i hosszú frizura, a békepárti mozgalmak, valamit a Z betű betiltásáról, ami görögül annyit jelent: „él”, és a képviselőt jelképezi.

Gavrasnak hatalmas akadályokat sikerült áthágnia, megszerezte a film előállításának költségvetését, és nyert két Oscar-díjat (a legjobb idegen nyelvű film és a legjobb vágó kategóriájában), és kapott három további jelölést (a legjobb film, az adaptált forgatókönyv és a rendezői kategóriában).

A görög film története (2)

A Rideg évek két lelkes kommunistának a diktatúra idején játszódó szerelmi története. Eleni (Themis Bazaka) orvosnak tanul Athénban, amikor Babiszt lecsukják politikai pamfletjei miatt. Minden kommunistát le akarnak tartóztatni, és a lányt is „veszélyes elemnek” nyilvánítják, úgyhogy kénytelen tíz évig rejtőzkködni. A 60-as évek közepén megismerkedik a nemrég szabadult, és éppen államellenes röpiratokat osztogató Babisszal. Éppen megtudja, hogy várandós, amikor feljelentik és letartóztatják. Babiszt az 1967-es államcsíny nyomán szintén elfogják és 16 év börtönbüntetésre ítélik. A börtönben házasodnak össze – kisfiuk a tanú –, és rájönnek, hogy 14 évből mindössze kevesebb, mint 3 napot töltöttek együtt. A diktatúra bukása után, 1974-ben szabadulnak, és végre úgy élhetik az életüket, ahogy mindig is szerették volna.

Akárcsak a többi, diktatúráról szóló görög film esetében, a filmbeli szerelmespár története 1954 és 1974 között játszódik, abban a bizonyos, kemény 20 évben, amelyet valós események ihlettek. A rendezőnek sikerül elkerülnie a hatásvadászat vagy a melodráma csapdáját azzal, hogy illegális tevékenységeik helyett a két főszereplő félelmekkel teli életére összpontosít, a törtnetvezetés hiteles, a zárás pedig váratlan, a börtönből frissen szabadult főszereplők egyszerűen belenéznek a kamerába. Megható és egyben emlékezetes az a jelenet, amelyben az egymással szemközti zárkákban raboskodó két szerető tükrök segítségével próbál kommunikálni egymással.

Vulgarisz másik filmje, a Haroumeni imera (Happy Day / Boldog nap, 1976) Andréasz Frangíasz szintén valós eseményekből ihletődő regényének mozgóképes adaptációja, ennek ellenére inkább az emberi méltóság allegóriájaként mint harcos drámaként tekintettek rá, hiszen Costa-Gavrashoz hasonlóan Vulgarisz sem határozta meg pontosan a tér- és időviszonyokat. Egy kopár szigeten levő börtön parancsnoka és buzgó alárendeltjei ráveszik a rabok egy részét, hogy aláírjanak egy nyilatkozatot, amelyben megbánják társadalomellenes tevékenységeiket. Mások számára a vallomás felérne az álmaik feladásával, amint azt egyikük, B. ki is mondja. Amikor megtagadja az engedelmességet, brutálisan megverik. Az őrök azt hiszik, hogy meghalt, a testet pedig a tengerbe hajítják. B. azonban életben marad, és elrejtőzik a szigeten. Magas rangú vendégek érkezésekor bukkannak rá – erre az eseményre utal a film címe is. A látogatás rendben lezajlik, a vendégek elégedettek a börtönben zajló neveléssel. A kínos helyzetet már megoldották: B.-t hidegvérrel meggyilkolták, hisz korábban úgyis nyilvántartásba vették az „öngyilkosságát”.

Pandelísz Vulgarisz: Menyasszonyok (2004)

Vulgarisz utolsó emlékezetes alkotása, a Menyasszonyok (Nyfes, 2004) az 1919–22-es görög–török háború következményeire összpontosít. Egy amerikai fényképész, Norman Harris (Damian Lewis) Kis-Ázsiából tér haza New York-ba. A hajón több száz orosz, görög és török nővel utazik együtt, valamennyien Amerikában akarnak férjhez menni. Norman különös vonzalmat érez ezek iránt a nők iránt, akik örökre elhagyják szülőföldjüket anélkül, hogy sejtenék, mit hoz a jövőjük. A legjobban egy szmirnai varrónő, Niki érdekli, aki Chicagóba tart, hogy férjhez menjen a nővére helyett, aki képtelen volt alkalmazkodni és hazatért. Az epilógusból megtudjuk, hogy Niki alakja fogja illusztrálni Harris „elpostázott menyasszonyokról” szóló riportját.

Szintén női szemszögből ábrázolja a görög–török háború következményeit Kosztasz Ferrisz nagy sikerű filmje, a Rembétiko (Rembetiko, 1983) is: a kis-ázsiai menekültek sajátos blues-át játszó rembétikózenészekről szól. Itt a zene nyilván nagyon fontos, de a korabeli információkat tartalmazó naplórészletek beépítése realizmussal ellensúlyozza annak nyomasztó melankóliáját.

Teodorosz Angelopulosz

Vulgarisz tárgyias tisztánlátással időz el a történelem bizonyos, jól körülhatárolható pillanatai fölött. Ezzel szemben Angelopulosz számára a történelem szubjektív, gyakran egy szereplő emlékezetében zajló, tér- és időbeli utazást jelent. Angelopulosz filmjeiben a történelem nem fontos események füzére, hanem inkább egyfajta közösségi élmény, ennek és a hősök életének apró mozzanatainak a jelentéseit kutatja. Az az utazás, amelyre a rendező meghív bennünket, paradox földrajzi körülmények között zajlik, Angelopulosz Görögországa nem a turisztikai reklámok napfényes országa, hanem annak északi, szeles része, a Balkán-félsziget egy darabja, amelyet egyrészt az ország ókori és a modern történelme, másrészt a földrajzi határok zárnak közre. Olykor kilépünk Görögországból a szomszédos, balkáni államokba. Angelopulosz szereplői sem hősök, inkább saját alteregói, nem egy eseménysor cselekvői, hanem inkább szimbolikus értékkel telített archetípusok. A főszereplők életük vége felé járó értelmiségiek, ezért a jelenüket az emlékeik vagy elmélkedéseik határozzák meg. Épp emiatt a cselekmény – bár térbeli elmozdulást feltételez – főként apró események láncolata, amely flashbackek formájában elevenedik meg, akárcsak Marcel Proustnál vagy James Joyce-nál. A párbeszédeket gyakran helyettesíti sokatmondó csend, a vágás a hosszú, első pillantásra jelentéktelen beállításoknak kedvez, úgyhogy Angelopulosz filmjei összehasonlíthatatlan vizuális erényekkel bírnak. Az egyesek szerint elviselhetetlen, hosszú beállítások Angelopulosznál azt az illúziót keltik, hogy a hősök épp a néző orra előtt cselekszenek, és hitelessé teszi ezeket, ennek köszönhetően a vágás az emlékezet szelektív voltát hangsúlyozza. A filmcímek is sokatmondóak, hiszen olyan szavakat, szókapcsolatokat tartalmaznak, amelyek az utazással, a tájjal, a lépésekkel, tekintettel kapcsolatosak – és épp ezek a fogalmak határozzák meg Angelopulosz művészetét –, vagy a görög mitológiát és az ókori történelmet idézik fel: Kíthira, Nagy Sándor, Odüsszeusz. Angelopulosz saját bevallása szerint is trilógiákban gondolkodott: az 1930 és 1970 közti közelmúltról szól a Hellász-trilógia (’36 napjai / Meres tou 36, 1972; Vándorszínészek / O Thiassos, 1975; A vadászok / O kynighoi, 1977), de ott van még a csend trilógiája (Utazás Kíthiriára / Taxidi sta Kithira, 1984; A méhész / O melissokomos, 1986; Táj a ködben / Topio stin omichli, 1988), a határok trilógiája (A gólya függő lépése, Az örökkévalóság meg egy nap, Odüsszeusz tekintete), a legutolsó pedig a rendező 2012-es halála miatt befejezetlenül maradt Eleni-trilógia (Trilogia I: A könnyező mező (Trilogia I: To livadi pou dakryzei, 2004; Trilogia II: I skoni tou hronou, 2008). Egyes kritikusok utazás-trilógiáról is beszélnek (Utazás Kíthiriára, Táj a ködben, Odüsszeusz tekintete).

Első játékfilmjében, a Rekonstrukcióban (Anaparastasi, 1970) egy láthatatlan narrátor vezet el bennünket egy észak-görögországi falucskába, amelynek lakosságát megtizedelte a második világháború: több mint 1000 lakosából csupán 85 maradt 1965-re. A rendőrség a Németországból hazatért Kosztasz halálának körülményeire próbál fényt deríteni. A vallomásokból kiderül, hogy felesége, Eleni és annak szintén házas szeretője gyilkolta meg. Angelopulosz a görög falu dekadenciájának fekete-fehér vázlatát nyújtja, ugyanakkor a modern görög világba helyezi át Atreusz legendáját.

Teodorosz Angelopulosz: Vándorszínészek (1975)

A Vándorszínészek (O thiassos, 1975) az 1939 és 1952 közötti Görögország politikai életét ábrázolja. A szemszög egy vándorszínész családé, amely Szprirídon Peressziadísz már említett, 1903-as darabját, a Golfo, a pásztorleánykát játssza. Mindegyre puskalövések szakítják meg az előadást, sosem tudják befejezni, amikor pedig végre sikerül, az halált, megtorpanást és a társulat szétesését fogja jelenteni. Az alaphelyzet Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjára emlékeztet, a színészek ugyanakkor Aiszkhülosz Oreszteia trilógiájának a szereplőire emlékeztetnek: Aigiszthosz nácikollaborátor, Oresztész meggyőződéses partizán, Agamemnón pedig a csapat elátult vezére. Nem is annyira a szó hagyományos értelmében vett szereplők, inkább archetípusok. A társulat egy 13 évvel később rendezett filmben „éled újjá”: a Táj a ködben kezdőképén a színészek ugyanúgy csoportosulnak, ahogy az 1952-es filmben láttuk őket, és egy szinte azonos, 1939-es képpel zárul is a film. A vadászokban (O kynighoi, 1977) egy csapat középkorú vadász bukkan rá egy 30 évvel korábban megfagyott partizán holttestére, az arca hasonlít Jézuséhoz. A felfedezés saját múltjukkal való, rémült szembenézésre sarkallja őket.

Az örökkévalóság meg egy napban (Mia eoniotita ke mia mero, 1988) Alexandrosz (Bruno Ganz) nagybeteg író, aki egy napra megfeledkezik a halálról, amikor egy albán gyereket kell megmentenie három gonosztevő karmai közül. A méhészhez hasonlóan el kell válnia „védencétől”, de nem akar megválni tőle, úgyhogy autóján a határhoz viszi. Utóbbit egy szögesdrót kerítés jelképezi, a túloldalon emberek (albánok) akadtak rá, és van itt a börtönökéhez hasonló őrtorony és sorompó is. Mesélni kezd a gyermeknek a Vardar partjáról és Szalonikiről. Megjelenik mellettük egy történelmi személyiség is, romantikus, olasz operamuzsika kíséri, és a szabadság himnuszáról beszél, amiből arra következtethetünk, hogy ő Dionüszosz Szolomosz.

Teodorosz Angelopulosz: Az örökkévalóság meg egy nap (1988)

A gólya függő lépésében (To meteoro vima tou pelargou, 1991) egy televíziós riporter, Alexandrosz dokumentumfilmet forgat a korirsai menekültekről. Felfedez közöttük egy politikust (Marcello Mastroianni), aki évtizedekkel korábban eltűnt. Rábukkan egy vízparti esküvőre is, a folyó a házasulandókat elválasztó határ szimbóluma. A cím egy katonára utal, aki díszlépésben járőrözik a határ mellett.

A Odüsszeusz tekintete (To vlemma tou Odyssea, 1995) kapcsán a rendező azt nyilatkozta: „Ez a század Szarajevóban keződött és ott is ért véget. Mit tanultunk belőle? A kérdésem az, hogy tanulunk-e a történelemből. Tanulunk a kiontott vérből? A haladásért…? De az Odüsszeusz tekintete ennél több. A tekintet meséje. A kérdésem az, látok-e. Tisztán látok? Még láthatok? És ennyi minden után, ami megtörtént, miután ennyi kép egymásra tevődött, s ezzel valamennyi elveszítette az eredetét és a tisztaságát, én még láthatok? Ez indította el az Odüsszeusz tekintetét.

Teodorosz Angelopulosz: Odüsszeusz tekintete (1995)

A mai görög mozi

Az 1931–33-as török koprodukciókat csak 2001-ben és 2005-ben követték újabbak: Büyük adam küchük ask / Megali exousia, mikri agapi, (kb.: Nagy ember, kicsi szerelem, r. Handan Ipekci, 2001, Törökország-Görögország-Magyarország), illetve a Kölcsönkért menyasszony (Eğreti gelin / Daneistike nifi, r. Atif Yilmaz, Törökország-Görögország).

A 80-as években, Törökországhoz hasonlóan Görögország is elérte a filmgyártás aranykorát, több, mint évi 40 nagyjátékfilm készült az országban. 2000 után ez a gyártási tempó lassulni kezdett, jelenleg évente körülbelül 25 nagyjátékfilmet készítenek. 2011-ben már érezhető volt a válság, mivel ebben az évben csak 21 ilyen alkotás készült.

Az álomtévé (Uranya, r. Kosztasz Kapkasz, 2006) című vígjáték fiatal szemszögéből mutatja be  a diktatúra korszakát. Szereplői azon tétováznak, hogy az első görög televíziót, az Urániát fizessék ki – amelynek közvetítésében, mozirajongó vezetőjük ígérete szerint megnézhetnék a holdfogyatkozást –, vagy a falu azonos nevű prostituáltját. A film a realizmus, a költészet és a fekete humor Kusturica modellje alapján, kiválóan adagolt keverékét tartalmazza. Paradox módon úgy tűnik, hogy inkább Kusturica rendezte Costa-Gavras egyik legutóbbi filmjét, Az Éden Nyugatra van-t (Paradeisos sti Dysi, 2009), mint a politikai filmek mestere. A film jól sikerült, a tárgya politikai és természetesen égetően fontos marad – az illegális bevándorlás –, viszont a főhős ártatlansága és a varázslatos légkör Kusturicára emlékeztet, mivel Gavras esetén a tisztánlátáshoz és a lázadáshoz szoktunk hozzá.

Costa-Gavras: Az Éden Nyugatra van (Eden à l'Ouest, 2009)

Fíliposz Tszitosz Akadimia Platonos (2009) című vígjátéka a humor mellett egy közelmúltbeli, valós témát dolgoz fel, a kivándorlókról szól. Egy kis, tipikusan görög nacionalista és futballkedvelő kereskedő elszigetelődik a barátaitól, amikor édesanyja albánul kezd beszélni. Gyakorlatilag elismeri, hogy albán menekült volt, és a fiának fokozatosan el kellett fogadnia az új identitását. Szintén emlékezetes, friss film a Tásszosz Bulmetísz Csábító fűszere (Politiki kouzina, 2003). Önéletrajzi film az életkedv kereséséről és megtalálásáról, amelyben egy isztambuli görög egy nehezen elfelejthető szellemi örökséget, illetve egy csodálatos város emlékét hagyja hátra unokájának, Fanisznak (Georges Corraface). A gyerek Faniszt a szüleivel együtt áttelepítik Görögországba, de 35 év után, amikor megtudja, hogy nagyapja beteg, visszatér, hogy újra felfedezze szülővárosa varázsát és gyerekkori török barátnőjét.

Megemlíthetünk egy friss dokumentumfilmet is: A cukor városa: Mirii (Sugartown: Oi gabroi, 2006), amelyben egy nők nélkül maradt városkáról van szó, ahol a polgármesterjelölt oroszországi társkereső kirándulás szervezésével nyer választásokat.

A Kutyafog (Kynodontas, r. Jórgosz Lantimosz, 2009) volt az a görög film, amely legutóbb a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-jelölést szerzett (2011), valamint díjat nyert az Cannes-i Fesztivál Un Certain Regard szekciójában (2009). Lenyűgöző történet arról, ahogy a szülők elszigetelten nevelik a gyerekeiket egy szigeten, amely Shakespeare A vihar című komédiájára és Lars von Trier Idióták (Idioterne, 1998) című filmjére emlékeztet.

(Román nyelvből fordította Buzogány Klára)


Az albán filmarchívum honlapján (http://www.aqshf.info/artikuj-1.html) három angol nyelvű írás jelent meg a balkáni filmtörténetről Marian Țuțui filmtörténész, a Hyperion Egyetem művészeti karának adjunktusa aláírásával.

Cinema Schols in the Balkans
(http://www.aqshf.info/artikull-9.html)

Manakia Bros: Pioneers of Balkan Cinema, Claimed by Six Nations
(http://www.aqshf.info/artikull-8.html)

History of Cinema in the Balkans: Common Pioneers and Similarities
(http://www.aqshf.info/artikull-7.html)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.