Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Szobrokat összeszaró madarak avagy kinek kell a filmkritika? Publicisztika

A világ két legismertebb képregényhőse, Kevin Smith, és az Egyiptom isteneinek rendezője is nekiment a filmjeiket rendesen körbeutáló filmkritikusoknak, megkérdőjelezték a filmkritika jelentőségét, és megmagyarázhatatlan határokat húztak kritikus és néző közé.

Batman és Superman a kritikusok ellen

A Batman Superman ellen – Az igazság hajnala már a mozikba kerülése előtt kapott hideget és még hidegebbet a kritikusoktól. Alapjában véve egyetlen olyan épeszű írás sem született a filmről, melyben azt minden lelketlensége és üressége ellenére inkább jónak ítélik meg, mint rossznak. Azokat a kritikusokat pedig, akik a premier előtt képesek voltak „előre elrontani” a rajongók filmélményét, az internet minden nyilvános szegletében jól megköpködték. De nem csupán a potenciális nézők rohamozták meg a kritikusokat mondvacsinált érveikkel és bősz haragjukkal.

Az Acélembert alakító Henry Cavill a csúnya kritikusi reakciók kapcsán azt nyilatkozta, hogy ami igazán számít számukra, az a nézők véleménye, hiszen ők veszik a mozijegyeket, ők éltetik a filmeket, nem pedig a kritikusok. Cavill itt nyilván a filmipar éltetésére gondolt. Ha nem, akkor nehezen értelmezhető és hasznosítható a véleménye. Tény, hogy Az igazság hajnala hülyére kereste magát a mozikban, de ez önmagában semmilyen nézői kalapemelést, fejbólintást, elégedett mosolyt nem von maga után. Ez csak pénz.

Szobrokat összeszaró madarak, avagy kinek kell a filmkritika?

Nincs azzal semmi gond, ha Cavill le se sajnálja, hogy mit mondanak filmjükről a kritikusok. Ők művészek, ők alkotnak, történjen bármi. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy a kritikus véleményét alá kellene ásni, semmissé kellene tenni, és – ami a leginkább aggasztó – meg kellene különböztetni a nézők véleményétől.

Itt jön a képbe Batman. A sötét lovagot alakító Ben Affleck ugyanis azt a merész gondolatot dobta be a hányatott sorsú filmet övező diskurzusba, miszerint a Batman Superman ellen „közönségfilm”. Azaz nem „kritikusfilm”. Ezzel pedig feltehetően az utóbbi évek egyik legfeleslegesebb és legbénább dichotómiáját alkotta meg. Mert hát mi is az afflecki „közönségfilm”? Az a film, amit a kritikusok utálnak, de a közönség egy raklap pénzt kihajít rá? Az a film, amit jó sokan megnéznek, de nem feltétlenül szeretnek? Nincs ezekre a kérdésekre jó válasz, hiszen az alapfeltevés is sületlenség. Próbáljuk meg akkor kihámozni, hogy mi a „kritikusfilm”? Az a film, amit nem néznek meg tömegek, nem is szeretik a tömegek, de a kritikus fejet hajt előtte? Tegyük fel, hogy igen. Akkor Ben Affleck rendezőként milyen filmeket készített eddig? Az Argót sokan látták, sokan szerették, nem is hiába. Ráadásul a nézők is és a kritikusok is tudták értékelni. Most akkor mi van? A Deadpool „kritikusfilm”, csak azért mert kevesebben látták, mint Snyder művét, viszont a recenziók majdhogynem mennybe menesztették? Mi a Saul fia? És mi A sötét lovag? Nyilvánvaló, hogy a két fogalom közötti keservesen kierőszakolt ellentét élhetetlen.

Szobrokat összeszaró madarak, avagy kinek kell a filmkritika? (2)

A Lois Lane-t játszó Amy Adams tovább duzzasztotta a vitát azzal a kijelentésével, hogy ők – az alkotók – nem a kritikusoknak készítenek filmeket. Mintha a kritikus egy külön állatfaj lenne (bizonyos szempontból persze az is), akinek egyes szerzők külön készítenek filmeket. Vajon egy kritikus bírná a kritikusnak készített filmeket? Egyáltalán, hogyan kellene egy ilyen filmet elképzelni? Fájdalmasan nehéz dekódolni ezeket a félseggű szentenciákat. Helyette inkább tegyük a lehető legérthetőbbé: a kritikus is néző, a kritikus is rajongó. A kritikus jó filmeket akar látni, nem rosszakat. Nem olyanokat, mint Az igazság hajnala. A kritikus szeretni akarja azt a filmet, amire épp beült, amire be kellett ülnie – legyen az akármilyen Adam Sandler-film is. Egyetlen magára valamit is adó kritikus sem szeret idegesen, elcsüggedve kijönni egyetlen filmről sem.

Ha a vetítés előtti kritikusi prekoncepció az, hogy az adott filmet csak utálni lehet, hogy arról jó lesz majd ízesen szapuló kritikát írni, akkor az a kritikus nem szereti annyira a filmeket, mint amennyire azt magáról hiszi.

Kritikusok nélkül

Nem csak a Batman Superman ellen készítői szálltak szembe a kritikusszakmával (igen, szakma), hanem Kevin Smith is, aki jó pár évvel ezelőtt azt tanácsolta, hogy ha igazán élvezni akarja valaki a filmeket, akkor ne olvasson róluk, hanem nézze őket. Ezt az első hallásra is meredeknek tűnő gondolatot azután osztotta meg, hogy a recenzensek egy emberként taposták sárba a 2010-es Két kopper című filmjét, ami alapjában véve másra sem jó, csak sárba taposásra. Az egyértelműen sértődött Smith az egyenletből ki akarta húzni a kritikust – ami sokkal nevetségesebb, mint a Két kopper.

Szobrokat összeszaró madarak, avagy kinek kell a filmkritika? (3)

Mi lenne, ha nem lennének filmkritikusok? Ha nem maradna senki, aki bemutatná, elemezné, értelmezné, majd pedig értékelné a filmeket? Ha nem maradna semmi ebből a folyamatból – ami maga a kritika –, akkor rábízhatnánk magunkat a filmmarketingre. Előzetesekre, egybekezdéses történetvázlatokra, plakátokra, sajtóközleményekre, reklámokra. Ezekre hagyatkozva kellene eldöntenünk, hogy mégis melyik filmet nézzük meg és melyiket ne. A fenti eszközök közül pedig egyik sem arról híres, hogy olyan nagyon őszinte lenne a leendő nézővel. A Batman Superman ellen előzetese például jobb, mint a film. A Két kopper előzetese is (mert rövidebb, mint a film). Kritikusok nélkül garantáltan árnyékra vetődünk, a kritikus munkája ugyanis többek között az, hogy a marketinghúzások nyomán szűkülő-táguló nézői elvárás-horizonton egyengessenek valamicskét. Ha elkezdünk bízni egy-két jó kritikusban (folyóiratban, honlapban), akkor talán kevesebb kötényt kapunk a filmipartól, mintha csak a filmiparban bíznánk.

Smith a kritikus feleslegessége mellett később azzal érvelt, hogy „minden kibaszott film számít”. Meggondolatlan és irdatlanul naiv nézőpontjából nézve a kritikusnak örülnie kellene azért, mert a Két kopper elkészült, és néhány ember nem utálta. El lehetne most kezdeni felsorolni azokat a filmeket, amiknek a lététől is szégyelljük fajunkat, de remélhetőleg túl gyorsan rájönnénk, hogy Smithnek nincs igaza. Félreértés ne essék, egy jó kritikus örömét tudja lelni a hasznavehetetlenül tré filmek vizsgálgatásában is, de ettől még nem fogja azt vallani, hogy az adott film alanyi jogon már azért imponáló, mert van. Arra a kérdésre pedig, hogy egy ilyen gyermeteg és szomorúan konformista gondolat hogyan pattanhatott ki pont egy olyan függetlenségéről híres szerzőnek a fejéből, akit pont a kritikusok tettek naggyá, inkább ne is keressük a választ.

Szobrokat összeszaró madarak, avagy kinek kell a filmkritika? (4)

Mindenki kritikus

Smith mellett Alex Proyas is kritikusok nélkül képzeli el a szebb jövőt, csak kissé más irányból közelít a hasonlóan debil disztópia felé. Úgy tekint ő a kritikusokra, mint a köztéri szobrokat összeszaró madarakra, akiktől jó lenne végleg megszabadulni.  Filmjét szerinte csak azért szapulták molekuláira, mert a „csordaszellem” így működik. Valaki elkezdte, a többi kritikus pedig követte, konszenzusos alapon, a kevesebb súrlódás mentén – állítja. A kritikus véleménye pedig nem számít, hiszen ma már mindenki írhat az interneten kritikát – ha pedig mindenki kritikus, senki sem kritikus. Proyas ezért azokat a nézőket üdvözli, akik a falkamentalitást elkerülve tudnak saját véleményt formálni filmjéről. A kérdés csupán az, hogy most akkor melyik csorda vagy falka számít neki? Az emberiség azon fele, akik rühellték filmjét, vagy a másik fele, akik annyira nem rühellték? Mert nagyjából ezek közül választhat. Proyas gondolatai nem is igazi gondolatok, nem lehet velük túl sokat kezdeni, mivel az Egyiptom istenei egyetlen létező szögből nézve sem jó film, és ezen nem segít az, ha a kritikusok torkának ugrik.

A kritikus is ember

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kritikussal egyet kellene érteni, hogy a nézőnek ne lehetnének más gondolatai a filmről. A kritikus szövege viszont ettől még nem lesz kevésbé releváns. A relevanciájuk viszont nem a sokszor tévesen nekik tulajdonított elitista mindenekfelettiségükben rejlik. Egyetlen kritika sem képes megingathatatlanul reprezentatív, megcáfolhatatlan értékítéletet mondani egy filmről, nem tudnak megdönthetetlen kinyilatkoztatássá lenni, noha valóban sok kritikus ül le a szövegszerkesztő elé hasonszőrű világmegváltó szándékkal.

Szobrokat összeszaró madarak, avagy kinek kell a filmkritika? (5)

Amit a kritikus leír, az egy vélemény, az ő véleménye, épp ezért nem kell tőle beszarni, és nem kell tőle felkapni a vizet. A vélemény pedig olyan – tudjuk ezt mindannyian –, mint a segglyuk. Mindenkinek van, csak a kritikus jóval többet látott belőlük, mint az egyszeri néző. A jó kritikus egy szakajtóra való filmet látott már, jóval többet, mint egy átlagos mozilátogató. Ítéletük megalkotásakor nagyot tudnak meríteni a filmtörténet ezernyi állomásának alkotásaiból, melyekről szintén van véleményük, melyek formálták ízlésüket és a filmekről kialakított tudásukat. Egy kritikus túl van a nézhetetlen mozgóképes szennyek legbüdösebbjein, de látott már zseniális műveket is, és rengeteg olyan jobb-rosszabb filmet ült már végig, melyek a két véglet közé esnek.

A filmkritikus tapasztaltabb néző, mint a szimpla néző. Nem beképzeltebb, okoskodóbb, képmutatóbb, vagy manírosabb – legalábbis nem csak –, hanem tapasztaltabb, és jó esetben tapasztalatát értelmesen munkába is hívja. Ezért filmkritikus a filmkritikus, ezért érdemes filmkritikákat olvasni, ezért számítanak. Ha adunk egy borász vagy egy étteremkritikus véleményére, miért ne adnánk egy filmkritikuséra.

Tisztességesen, végletek nélkül, ésszel kritizálni annyi, mint gondolkodni. Filmekről gondolkodni pedig annyi, mint a filmek felszíne mögé lesni, szűkebb vagy tágabb perspektívába helyezni azokat, az értéket, a működőképességük vagy sutaságuk okát keresni, a felejtés korában megőrizni az arra érdemes alkotásokat „az örökkévalóságnak”. Ez szeretetteljes aktus, ennél többel pedig nehéz lenne megtisztelni a filmművészetet. De továbbra is: a filmkritikussal ettől még nem kötelező egyetérteni. A kritikus is csak saját ízlésének áldozata, nem csak jó filmeket szeret, és nem feltétlenül szeret jó filmeket – de legalább tudja, hogy filmeket nem szeret. Ízlését viszont optimális esetben kordában tudja tartani.

Szobrokat összeszaró madarak, avagy kinek kell a filmkritika? (6)

Az tehát, hogy a kritikus véleménye ne számítana, hogy munkájuk felesleges lenne, simán butaság. Az pedig, hogy a kritikus és a néző két külön kasztrendszer tagjai lennének, szintén. Az ilyen és ehhez hasonló kritikusellenes kirohanások csak felesleges ellenségeskedést szülnek az építő, szórakoztató, intelligens filmes diskurzusok helyett. Legyünk már annyira felegyenesedett emberek, hogyha megnézünk egy filmet, arról tudjunk is beszélni, tudjunk róla gondolkodni. Filmkritikusok nélkül, az ő ilyen, olyan, amolyan véleményük nélkül ez nehéz lenne. Ahol ugyanis nincs kritika, nincs értelmes vita és érvelés, ott bekúsznak a képbe az anyázós tahó kommentek férgei, kiegyenesednek az agytekervények, eluralkodik rajtunk a szabadon áramló üzleti nyomás, és beköszönt az idiokrácia.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , cikk