Veres Szilárd

/ / /

· írta

Impotens nosztalgiapornó király gitárszólókkal

Scorsese-Jagger-Winter-Cohen: Vinyl / Bakelit

Kritika

A Bakelit első évada olyan, mintha A Wall Street farkasa zeneiparra kalibrált fogatlan verziója lenne az azt nagyszerűvé tevő kritikus hangvétel nélkül.

Martin Scorsese 2013-ban mindenkit meglepett A Wall Street farkasával és egy pillanat alatt hallgattatta el azon kritikusait, akik szerint megkopott a relevanciája. Friss volt, vad és nyers, olyan film, amit az ember még fiatalon, de már tapasztaltan csinál. A világ legnagyobb seggfejeiről szólt, és arról, hogyan lopnak meg mindenkit mosolyogva, majd ússzák meg komolyabb következmények nélkül. A gazdasági világválság hatását még nyögő közönség pedig keblére ölelte. Így amikor az azt író (és érte Oscarra jelölt) Maffiózók-veterán Terence Winter sorozatát bejelentette az HBO, mindenki izgatott lett. Bár a szex-drogok-rakendroll témánál kevés lerágottabbat találni, mindenki bízott benne, hogy új fogást talál majd rajta a Bakelit, ráadásul Mick Jagger és maga Scorsese bábáskodott a sorozat mögött, túl sok nagy név, hogy ne legyen iszonyat király. De egyáltalán nem lett király, ilyen nevekkel pedig ez egészen szégyenletes.

Scorsese-Jagger-Winter-Cohen: Vinyl / Bakelit

A sztori az American Century lemezkiadóról szól, amelyik már bőven túl van a csúcson, éppen a küszöbén annak, hogy felvásárolja egy német óriás, örök életükre gazdaggá téve tulajdonosaikat. Viszont a kiadó vezére, Richie Finestra végül mégis úgy dönt, hogy nem adja el a céget, mert bekokainozva részt vett egy olyan koncerten, amin a közönségre omlott a helyszínül szolgáló épület. Nem, ezt most nem én találom ki, és ez az egyik legnagyobb baj vele.

Az egész olyan, mintha egy rakás, zeneiparról szóló anekdotát ragasztottak volna össze, és a köré írtak volna egy sztorit, ami logikailag nem igazán áll össze, narratív szempontból nemhogy köhög, de egyenesen vért köp. A kevés működő dolog pedig klisékből van összerakva, így túl sok újdonsággal sem szolgál, de legalább azt az érzetét kelti, hogy ez tényleg egy történet. Még ha vékony is (és ezért teljesen random, a cselekményhez nem igazán kapcsolódó zenés betétekkel kell kitölteni), vagy éppen mindent a kelleténél túlnyúzni, hogy kijöhessen a berendelt epizódszám.

Scorsese-Jagger-Winter-Cohen: Vinyl / Bakelit (2)

Ezt a sztorit valószínűleg el lehetett volna kellemesen mesélni három órában jobban, ehhez képest csak a pilot két óra hosszú, amiből legalább egy órát simán ki lehetne vágni komolyabb gond nélkül, ráadásul a két legfontosabb dolgot sem sikerül teljesítenie ez idő alatt, amit egy drámasorozat első epizódjának kellene. Nem sikerül sem a karaktereit rendesen felépítenie, sem pedig a fő konfliktusát izgalmasan felvázolnia. Később pedig csak egyre rosszabb lesz, ahogy főszálak tűnnek el, majd bukkannak fel csak úgy hanyagul, kissé ironikus, hogy egy zenéről szóló sorozat ennyire ritmustalan és széteső legyen. Ráadásul a ’70-es évek drogokban, mocsokban, és testnedvekben úszó koszos glamúrjának bemutatásával minimum 10 évet késett, 2016-ban kevés ennél túlmeséltebb téma létezik. A Bakelit pedig meg sem próbál picit is mélyebbre ásni, és megkapargatni a csillogó felszín alatti mocskot, karaktereinek bunkóságát pedig próbálja lazaságnak és vagányságnak álcázni.

Scorsese-Jagger-Winter-Cohen: Vinyl / Bakelit (3)

A főhős, Richie Finestra a világ legnagyobb bunkója, akivel képtelenség azonosulni, hiába a klassz motiváló beszédek és Bobby Cannavale bűnbánó bulldogtekintete. Az önpusztítása pedig hamar unalmasan repetitívvé válik, ahogy a karakter egy hangyányit sem formálódik az extrém szituációk hatására. Hamar érdektelenné tud válni, ha valaki újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el, de nem tanul az egészből soha semmit, mert az áldott szerencséje és az író keze mindig kihúzza a bajból, amit éppen okozott. Ráadásul míg DiCaprio hőse a pénzügyi szektor kritikájaként szolgált, addig Winterék minden alkalmat megragadnak, hogy Finestra iránt némi szánalmat és empátiát keltsenek, ahhoz viszont komplexebb jellemrajzra lenne szükség, következetesebb morális rendszerrel.

Scorsese-Jagger-Winter-Cohen: Vinyl / Bakelit (4)

Az érdekesebb figurák meg gyengén írt mellékszálakra vannak kárhoztatva. A Ray Romano által zseniálisan alakított neurotikus üzletemberben van a legtöbb potenciál, és ő hasonlít a leginkább egy hús-vér emberre, Juno Temple talpraesett, karrierista szendvicseslánya sokkal többet érdemelne Mick Jagger fiának istápolásánál, az énekhangját elvesztő Lester pedig igazi felüdülés a sok immorális seggfej közt, belőle is jobb lenne többet látni, messze a legkedvelhetőbb szereplő.

Scorsese-Jagger-Winter-Cohen: Vinyl / Bakelit (5)

A Bakelit első évada olyan, mintha A Wall Street farkasa zeneiparra kalibrált fogatlan verziója lenne, az azt naggyá tevő kritikus hangvétel nélkül. Olyan nosztalgiapornó, ami a sima pornóhoz hasonlóan nem sok őszinte, vagy legalább hihető pillanatot tartalmaz, de míg a pornó képes megteremteni az igényt, hogy a néző résztvevőjévé akarjon válni a történéseknek, addig az HBO sorozatánál talán semmi nem veszi el az ember kedvét, hogy valaha lemezcégnél akarjon dolgozni. Néhány Jagger által valószínűleg olcsóbban megszerzett korabeli sláger, a kor legendás alakjainak erőltetett szerepeltetése, és az egészre rádobott vintage-szűrő még nem teremt ugyanis hangulatot.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Bakelit (Vinyl)

Bakelit (Vinyl)

Amerikai filmdráma, zenés, tévésorozat, 2016. Rendező: Allen Coulter, Martin Scorsese, Mark Romanek. Szereplők: Bobby Cannavale, Paul Ben-Victor, P.J. Byrne, Max Casella, Ato Essandoh, James Jagger, J.C. MacKenzie, Jack Quaid, Ray Romano, Birgitte Hjort Sørensen.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    6/10
  • A látogatók szerint
    10 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film