Horaţiu Damian

/ / /

· írta

Filmes hangjegyek

Dióhéjban a román filmzene történetéről

Tanulmány

Egy olyan területet leltározunk fel az alábbiakban, amely épp annyira csodálatos, amennyire ismeretlen: a román filmzenéről lesz szó. Egy felfedezetlen kontinensről fogunk beszélni. A térképét olyan megjegyzésekkel telezsúfoljuk tele, mint a hic sunt leones, de győzelmi zászlók és csúcshódítások is lesznek rajta szép számmal. A román filmeket életre keltő zeneművek színvonala gyakran meghaladja a hozzájuk tartozó filmekét, s a tény, hogy a zeneszerzők sokszor modernebbnek bizonyulnak, mint a filmjeik vagy az általuk „kiszolgált” rendezők, nem véletlen, hanem inkább szabályok eredménye.

Ezen az alapanyagon a szubjektivitás kimutatja a foga fehérjét, mintha csak a forgatókönyveket vizsgálnánk. Felmerül a tér és az anyag terjedelmének kérdése, ami rövidre zárja a teljesség igényéről szóló összes ábrándunkat. Szubjektív válogatás következik tehát, amelyből hiányozni fognak olyan nevek, mint Anatol Vieru vagy a kolozsvári Hari Maiorovici, és több másik személy: nem vonjuk ugyan kétségbe az érdemeiket, csak most egyszerűen félretesszük mozgóképes munkáikat, hogy náluk érdekesebbeket elemezzünk.

Kolostori epika

Illik itt megjegyeznünk: más, civilizáltabb és mozis téren fejlettebb országoktól eltérően, Romániában nem jelentek meg, és jele sincs annak, hogy készülnének filmzenei CD-k. Az Electrecord és a Buftea stúdió örökösei békésen alszanak, tomporukkal zenei kincseiken, pedig – legalábbis a következő alkotók esetében – egy nekik szentelt, több „kötetnyi” zene-CD kései igazságszolgáltató gesztust jelentene. Sőt, intelligens marketing mellett üzleti értékkel is rendelkezhetne… Az illetőknek további háborítatlan álmokat kívánunk. [Az eredeti szöveg megjelenése óta kiadtak egy filmzenei CD-t: a 2014-ben megjelent Invisible Movies címűt, rajta kimondottan gyönyörű Adrian Enescu-filmzenével – H. D.]

Filmzeneszerzői listánkon Theodor Grigoriu az első név. Ő volt Liviu Ciulei – egy zseniális rendező – összes filmjének zeneszerzője, de Mircea Drăgan – egy gyenge rendező – filmjeihez is írt zenét. Zeneszerzői pályája csúcsát a kevésbé tehetséges (avagy teljesen tehetségtelen!) rendező két filmje, a Nyestfiak (Fraţii Jderi, 1973) és a Vaslui 1475 (1975) jelenti, az eme két film alkotta Ştefan cel Mare-minisorozat a fenségesség tetőfokait érinti. Nemcsak a zenei vezérmotívumról van itt szó, ami önmagában is annyira zseniális, fenséges és felemelő, hogy számos hazafias tévéműsor háttérzenéje lett és maradt tíz év után is, hanem például A putnai kolostor (Mănăstiria Putna) című dalról, amely futólag hallható az első említett filmben – a könnyed kompozíció egy bukovinai vidékre leszállt Jeruzsálemet sugall. Nagyszerű a Rekviem témája is, amely – ahogy illik – az elesettek emlékére csendül fel az előbbi filmben, és inkább árnyalatként a másodiknak azon jelentében, amelyben a vajda a holttestekkel teleszórt csatamezőn vonul át.

Theodor Grigoriu

Általában ez a nagyszerű, rendkívül kifejező és önmagában is drámai erejű filmzene az ikerprodukciók egyik fő vonzereje (a vajdát alakító Gheorghe Cozorici lenne a másik). Ezen túl Mircea Drăgan a maga jól ismert vakmerőségével nyúl a témához, figyelme a szenzációhajhász látványosságokra korlátozódik,és teljességgel hanyagolja az összes drámai lehetőséget, ami a filmet az érdekesség pályájára sodorhatná. Az eredmény: két, B-kategóriás, lassú és a látványos bevezető ellenére is unalmas, román középkori peplum, ami legfeljebb a történelemlecke illusztrálására alkalmas – s ehhez jár egy sor tökéletesen előadható és érzékletes, de nyilvánosan sosem játszott szimfonikus mű. Az érték az utóbbiakban rejlik.

A legyőzöttek zeneszerzője

Oláh Tibor– akit a románok Tiberiu Olahként tisztelnek – Erdély hamisítatlan terméke, a román filmzene rekordere. Több tucat mozgókép zenéjét jegyzi, és több alkotása a remekmű címére is pályázhatna.

Az elemzést kezdhetnénk a Meandre (r. Mircea Săucan, 1967) zenéjével, de több másik zenemű is biztosítja Oláh számára a halhatatlanságot, legalábbis a román film megszállott rajonginak tudatában és szívében.

Oláh Tibor / Tiberiu Olah

Oláh Tibor a melankólia zeneszerzője, a legyőzöttek dalnoka. Ebben a legjobb, ilyen jellegű témákban tudnak igazán kibonatkozni kreatív forrásai, ezekben a lelkiállapotokban tud maximálisat nyújtani. Az ilyen szereplők megrajzolásával és követésével tud nagyívű történetet mesélni anélkül, hogy az üresség bűnébe esne. Előre megfontolt, de jól végrehajtott pompázat ez.

Több tucat filmzenéje közül először álljunk meg a Mihai Viteazu című, Sergiu Nicolaescu rendezte megaprodukciónál (1971). A film – a két román dzsidai-geki egyikeként (a Malvina Urșianu rendezte Întoarcerea lui Vodă Lăpuşneanu lenne a másik, bár ebben a tematikus résben csak úgy rajzanak a korcs utódok) – nagyon magasra teszi a lécet. A filmzene példaadó erővel utánoz: az Oláh Tibor által feldolgozott, eredeti, havasi kürtökkel előadott dallamok korszakalkotó jelentőségűek a csatajelenetek zenekíséretének történetében. A Mihai Viteazu-filmek fennségesek és líraiak egyszerre. A diadal pillanataiban – megérkezés a tengerpartra, találkozó a szerelem ígéretével stb. – a dallamvonal önreflexív, s nem nélkülözi egy jobb világ, egy nem utopisztikus, földi királyság ígéretét sem. A gyulafehérvári bevonulásnak szentelt része az esemény jelentőségét érzékelteti, ugyanakkor enyhén érezhető rajta a középkor illata. A film zenéjébe néhány erős hatású, ortodox egyházi ének is beleolvad, ezeket remek kóristák adják elő.

Oláh Tibor tehetsége összekapcsolódik egy nemzettükör-filmmel is (ami épp tükör volta miatt nem nagyon került előtérbe): ez az Ipu halála (Atunci i-am condamnat pe toţi la moarte, r. Sergiu Nicolaescu, 1972). A több változatban ismételt, fő zenei motívumban együtt van jelen a fagyba kitett virág törékenysége és az újra és újra eltiport, de soha meg nem alázott méltóság csírája. A román filmtörténet e ritka gyöngyszeme olyan zenét kapott, amely illik hozzá, és rabul ejt minden meghallgatásakor.

Ahogy továbbutazunk a filmzene világában, újabb pièce de résistance-ra bukkanhatunk: ez a Trecătoarele iubiri (kb. Múló szerelmek, r. Malvina Urşianu, 1974). Ez filmzene is magával sodró, a vezérmotívum Gheorghe Zamfir pánsípszólóját oltja szimfonikus zenébe. Ez az ötvözet az anyafölddel való, császári cselekedetként bemutatott találkozás fenségességét közli. És ne felejtsük az újralátás (Reîntâlnirea) témáját sem, ezt a felkavaró andantét, ami alatt azt látjuk, ahogy a tengerparton Silvia Popovici és Gheorghe Motoi egymás felé tart – ez a jelenet joggal érdemel előkelő helyet a román moziantológia fellegvárában.

A Puterea şi adevărul (kb. Erő és igazság, r. Manole Marcus, 1972) barátok történetét meséli el. Meggyőződéseik ellenségekké teszi és egymással szembenálló táborokba taszítja őket. Végül senki sem győz, csak vesztesek vannak. A film zenéje maga is szereplővé válik, karcsú és rugalmas, bizalmat, reményvesztettséget, reményt és beletörődést, végül pedig egy felsőbbrendű lényeg megismerését fejezi ki – mindezt alig néhány ütem segítségével. A film a szó szoros érelmében nagy mű: három órás, mégis tökéletesen ráilleszkedik erre az egyedülálló dallamvonalra, ami amennyire sokoldalú, éppen annyira – ismét – fenséges.

És végül zenéje miatt az olvasók figyelmébe szeretnék ajánlani még egy filmet: az Ítéletidőt (Osânda, r. Sergiu Nicolaescu, 1976). A központi zenei téma szerkezete igen sajátos: az első ütemek már-már ironikusak, andantino moderatóban íródtak, aztán egy sokszorsan összetett zenei mondat következik, ami inkább kérdést fogalmaz meg, mint tanulságot, ugyanakkor kiválóan idomul a történethez.

All that jazz

Hogy teljes legyen a két nagy zeneszerzővel való számvetés, meg kell jegyeznünk, hogy mind Theodor Grigoriu, mind Oláh Tibor létrehozott a klasszikus stíluson belül egy-egy olyan, nagyzenekari szimfóniafüzérekkel és pazar dallamokkal jellemzett önálló vonulatot, amely ma már nincs jelen a (romániai) gyakorlatban, hiszen nem készülnek ehhez illő filmek. Az említett produkciókba azonban ez a zene természetesen és öntudatosan simul bele, és megsokszorozza az elbeszélés drámai erejét.

A következő két zeneszerző szöges ellentéte az előbbi kettőnek: ízlésük a jazz iskolájában formálódott, ők teszik természetessé a könnyűzenét a román moziban, ők adnak állampolgárságot ennek a fajta zenének. És ezt tehetséggel, üres és túlzó ambíciók nélkül teszik, ellentétben több kollégájukkal.

George Grigoriu fiatalon megismerte az ismertség ízét a híres Grigoriu Trió tagjaként, majd kora olyan sztárjainak zeneszerzőjeként, mint Margareta Pîslaru. Néhány mozi- és televíziós játékfilm, illetve reklámszpot zenéjét is jegyzi. Az igazi sikert azonban az Operaţiunea Monstrul (kb. A Monstrum hadművelet, r. Manole Marcus, 1976) és a Mărgelatu-filmek A csontok útja (Drumul oaselor, r. Doru Năstase, 1980) című csúcsdarabjának zenéje hozza el számára. Az előbbi kora aktuális problémáit és helyzeteit feldolgozó vígjáték, amelyet a cafe-concert tapasztalataiból származó, eleven hangzásvilággal, jókedvű, optimista és szórakoztató hatású, ugyanakkor leheletnyi melankóliát is tartalmazó zenével szerel fel.

A Mărgelatu-filmek esetében a tét e román westernciklusnak megfelelő zenei vonal megtalálása volt: legyen westernzene, de ne tűnjön a Sergio Leone-filmek elvetélt utánzatának se; tűnjön tősgyökeresen eredetinek, de hivalkodó se legyen. Grigoriu alkotása modern, ugyanakkor beleolvad a történet ’48-as szövetébe, egy tehénpásztorok nélküli, de kalandorokkal teli eposz tanúivá tesz bennünket, és megnyer minden fogadást andantino és andante változatában egyaránt.

Richard Oschanitky

Richard Oschanitky megérdemelte a román jazzszíntér minden elismerését a tehetségéért, amivel azt megajándékozta. Filmzeneszerzőként előkelő soundtrackeket írt az Estély (Serata, r. Malvina Urşianu, 1971) vagy az Ejtőernyősök (Paraşutiştii, r. Dinu Cocea, 1973) című filmek számára, de a nagy dobást a Cu mâinile curate (kb. Tiszta kézzel, r. Sergiu Nicolaescu, 1972) és Az utolsó töltény (Ultimul cartuş,  r. ugyanő, 1973) jelentette. Zenéje modernnek számított abban az időben, ugyanakkor megidézte azt az idealizált belle époque-ot, amelyben a két film cselekménye játszódik.

Rockzenei pot-purri

És most filmzenei kirándulásunk újabb megállójához érkeztünk: örömmel nyugtázzuk a rockerek megjelenését a filmzene világában. Nyugaton az ilyen típusú együttműködések teljesen szabályszerűek, gondoljunk csak a Queenre vagy a The Whora. Nálunk az ilyesmi kellemes meglepetésnek számít.

A legendás Phoenix együttes több film zenéjének a születéséhez járult hozzá, és ezáltal emlékezetessé tette az illető alkotásokat. Nem kell sokat időznünk A különös ügynöknél (Agentul straniu, r. Savel Stiopul, 1975), amely átvesz egy dalt Cantafabule című lemezükről, viszont beszélnünk kell a Canarul şi viscolul (kb. A kanári és a hóvihar, r. Manole Marcus, 1970) című furcsaságról. Ez a film teljesen egyedülálló a román filmtörténetben, s már csak a cím alapján is úgy tűnik, a jól ismert Kanári című dal köré épül. A film zenéje márpedig ugyane dal instrumentális feldolgozásaiból áll igen meggyőzően össze, még ha a film maga egy remekmű ígérete marad is csupán. Az együttműködés csúcsa a zenekar filmbeli megjelenése, ami szintén eléggé furcsa, hiszen a történet a 30-as években játszódik.

Phoenix a cellában – Canarul şi viscolul (r. Manole Marcus, 1970)

A Phoenix másik emlékezetes produkciója a Halhatatlanok (Nemuritorii) című, 1974-es, fülétől farkáig jó Nicolaescu-film zenéje. Az együttes két albumjából (Cei ce ne-au dat nume; Mugur de fluier) összerázott pot-purrit maximális minőségi szint jellemzi, a film ráadásul a Cocoşii negri (Fekete kakasok) című dal saját változatával is büszkélkedhet. Ez egy ősi, bánsági népdal ötletes feldolgozása, amely az együttes egy soha meg nem jelent albumára készült, majd 2005-ben, egy filmbelitől eltérő változatban vált ismertté.

Végül meg kell említenünk itt Dorin Liviu Zaharia nevét is. A hippi (és az indiai szitár remek megszólaltatója), próféta, bohém lélek, rockoperaszerző Dorin Liviu Zaharia elég sok román filmhez írt zenét. Olyan rendezőkkel működött együtt, mint Ioan Cărmăzan vagy Şerban Marinescu. Két legnagyobb remeke a Kőországi lakodalom (Nunta de piatră, r. Dan Piţa és Mircea Veroiu, 1973) és Az arany szelleme (Duhul aurului, r. ugyanők, 1974), az előbbi film egyúttal Dan Andrei Aldeával és a Sfinx együttessel való együttműködést jelentette számára (ami részben igazságot szolgáltatott ennek a román mozi szempontjából nagyjából láthatatlan formációnak). A soundtracken főként dél-romániai hatás érzékelhető, ami ellentmond a film erdélyi témaválasztásának, mégsem zavaró, hiszen archaikus hangzásvilág keveredik benne a jellegzetes, Zaharia-féle feldolgozási stílussal, aminek az eredménye egyfajta pszichedelikus aura lesz. Főként a szívszorító zárótételt ajánljuk meghallgatásra, ami egybeesik a film zárójelenetével is.

Dorin Liviu Zaharia

Az arany szelleme sokkal kísérletibb, gyökerei főként a mócok zenei hagyományaiban kereshetőek, és ezzel a zenével nagyrészt nyert ügye van a filmnek. Az Un holoangăr n-are somn című darabot ajánlanánk meghallgatásra.

Selymes elektronika

Itt van még Adrian Enescu, egy igazi modern alkotó, Mircea Florian mellett a 70-es évek romániai elektronikus zenéjének egyik úttörője, s ez a tevékenysége először 1976-os, Basorelief című albumjában öltött testet. A hazai filmvilággal való együttműködése három évvel korábban kezdődött, amikor Mircea Veroiu Hét nap (Şapte zile, 1973) című alkotása megkönnyítette számára a filmes debütöt. A zeneszerző azonban nem szorítkozott ezekre a stílusokra, könnyűzenei téren is dobbantott néhány örökzöld nótával: egy a sok közül az 1988-as, Loredana Groza és Ion Caramitru duettjében megszólaló Bună seara, iubite című darab.

Dióhéjban elemezhetjük a Tănase Scatiul (r. Dan Piţa, 1976) zenéjét: munkája ultramodern, klasszikus és balkáni figyelemre méltó kompozíciós egyvelege; ebben a koktélban az egyes alkotóelemek nehezen szétválaszthatóak, a stílusok a szó szoros értelmében néhány másodpercenként váltakoznak. A verseny (Concursul, r. Dan Piţa, 1981) című filmnek rendkívül spirituális zenét adott, ami feszültséget, titokzatosságot, azt a bizonyos, felszín alatt rejtőző valamit sugallja. A központi motívum jól érvényesül a kezdőjelenetben, aztán a film olyan nevetségességbe fordul, ami eléggé kompromittálja a zenei egyveleget.

Adrian Enescu

Elgondolkodó, reflexív zenét rakott össze Dan Piţa 1983-as Homokos fal (Faleze de nisip) című filmjéhez, és a zene összhangban van a film sötét tónusával – A helyszíni szemlében (Reconstituirea, r. Lucian Pintilie, 1969) megrajzolt tényállás egy másik megjelenítési formája. A történet szép szinkronban van a zenével, az eredmény pedig egy „problémás film” (maga Nicolae Ceauşescu támadta meg az 1983-as mamaiai konferencián, még abban az évben megsemmisítették a negatívot, és a filmet 1990-ig nem lehetett levetíteni).

A Ring (Ringul, r. Sergiu Nicolaescu, 1984) soundtrackjének hangzásvilágában vannak az akkoriban divatos diszkóra emlékeztető elemek, a Csulandra (Ciuleandra, r. Sergiu Nicolaescu, 1984) zenéje pedig két témával hívja fel magára  figyelmet: az egyikben a feszültség, egy archaikus tánc titokzatossága rejtőzik, a másik maga az emlékezés, a kellemes pillanatok felidézése egy idealizálás nélküli filmben. Mindkettő, de főképp az utóbbi megmarad a hallgatói emlékezetében nyájassága, dallamossága, álmodozásra ösztönző, kristályszerű tisztasága miatt.

Az igazi remekmű a Pas în doi (r. Dan Piţa, 1985) zenéje. A kezdőjelenet a szó szoros és átvitt értelmében is a fő zenei témával indul: lenyűgöző, átható, már önmagában is megfogalmazott kérdései miatt még sokáig kísértő akkordokkal. A film egyes részein hallható egy másik, lassú, melankolikus téma is: az ábrándozás és a csend témája, ami azonban ugyanolyan szembetűnő, mint az előbbi. Olyannyira szembetűnő, hogy a Pas în doit a román zenetörténet egyik felejthetetlen állomásává teszi.

És végül ajánljuk a Rochie albă de dantelă (kb. Fehér csipkeruha, r. Dan Piţa, 1989) című film zenéjét is, amelyben fellelhetünk egyrészt egy szándékolt, szinte szemtelen melódiát, s azzal ellentétben egy szélsőségesen diszkrét, finomka, törékeny, de a túlvilágra áttérés nagy titkát kifejezni képes dallamot.

A rendező egy sajtóanyagban kifejtette, hogy gyakran érezte magát cserben hagyva a zenéje és az általa aláfestett filmek minősége közti szakadék miatt, és talán éppen ezért, 1990-ben kiadott egy Invisible Movies című lemezt, csupa elképzelt filmhez tartozó zenével.

A hosszútávfutó kifinomultsága

Sajátos sorsot kapott a román filmzeneszerzők társaságában Vasile Şirli. A Bánságban felnőtt meglenoromán (ősei macedón falvakban, Cupán és Oşăniban éltek), a világháború utáni Temesvár csodálatos multikulturális zenei világából ihletődik. Innen indul elég kanyargós színházi és filmzeneszerzői életútja, amit a párizsi Disneyland hivatalos zeneszerzői státusza fűszerez.

Şirli elit rendezőknek ír színházi zenét: Lucian Pintilie, Silviu Purcărete vagy Tompa Gábor számára (utóbbi 2008-as, III. Richárd című darabjának abszolút kiváló zenéje volt). Filmes téren olyan nevekkel dolgozik együtt, mint Mircea Daneliuc (ő írta az 1984-es Glissando zenéjét), Malvina Urşianu (ő jegyzi az 1985-ös O lumină la etajul 10 muzsikáját) vagy Stere Gulea (a zeneszerző épp 1986-ban szökött ki külföldre, amikor a Moromeţii / A Moromete család soundtrackjén dolgozott). Ezek az együttműködések 1990 után is folytatódtak. Legutóbbi munkái a Silviu Purcărete rendezte Valahol Palilulában (Undeva la Palilula, 2012) és a Stere Gulea-féle Egy komcsi nyanya vagyok! (Sunt o babă comunistă, 2013).

Vasile Şirli

Elég néhány példa ahhoz, hogy egy zeneszerző nagyságát bebizonyítsuk. Ha valaki kíváncsi Vasile Şirli hanguniverzumára,  nyugodt szívvel ajánhatjuk neki a Constantin Chelba által 1978-ban rendezett vizuális esszé, az Így (Astfel) zenéjét a Song együttes és frontembere, Ioan Luchian Mihalea előadásában. Most azonban az Un echipaj pentru Singapore (r. Nicu Stan, 1981) zenéjénél időzünk el. Több okunk is van, hogy ezt tegyük.

A film egyik dala a Rug címet kapta. A zenét Vasile Şirli, a szöveget Anca Argeșiuírta, Dida Drăgan adta elő – kultdal lett az underground közösségben. A Rug kerek egész, megérdemli a helyét a román spirituális örökségben; megragadja a kreativitás lényegét, az eleganciával és látványossággal megfűszerezett vakmerőséget.

Más zenei motívum csendül fel a feszültség növekedésekor, pl. a ködbeli jelentben. Szinkópás, éber, szinte pánikszerű zene ez, sikerül bevezetnie egyfajta, fagyos, várakozó állapotot. Van még egy téma, amiből élénk (a Szuezi-csatornán való átkeléshez például) és lassú verzió egyaránt készült. Az utóbbi változat akkor hallható, amikor a Gheorghe Cozorici alakította hajóskapitány konfrontálódik a másodtiszttel, Florin Zamfirescu figurájával. A szaxofon zenei vonala egyesül az elektromos gitár és a mindent beborító szintetizátor zenéjével, hogy rafinált és melankolikus muzikalitást hozzon létre szembeszegülve a kezdő, popzenei premisszával.

Ne dobálózz kővel!

A következő filmzene tartalmaz valami nagyon sajátosat. Elég megemlítenünk a filmet, amelyikben felcsendül: ez A szegények kapitánya (Pintea, r. Mircea Moldovan, 1976). A stáblistán megjelenik ugyan egy „hivatalos” zeneszerző, de ő mellőzhető. A zene igazi alkotói az egykori máramarosi és láposi parasztok. Épp ebben rejlik e film zenéjének dicsősége: sikerül a régió legjobb archaikus zenéjének a sűrítményét nyújtania.

A fő előadó Nicolae Piţiş Oláhláposról származik, a településen sétányt neveztek el a családjáról („uliţa Piţişenilor”). Erős és kellemes hangja már a film elején felcsendül. Hetedmagával kivált egy több ezres falusi közösségből, és úgy döntött, hogy szembeszegül a kommunista hatóságokkal, és nem fog beszállni a kollektív gazdaságba. Nicolae Piţiş amolyan falusi hippi életmódot választott, fittyet hányt a hivatalos „szervekre” mind a hegyi esztenán, ahova élete nagyrésze kötődött, mind falusi otthonában, ahova telelni vonult vissza. Erre a paranormális szorgalmú emberre akkor figyelnek fel, amikor 1967-ben kieresztette a hangját egy fogadóban, egy tetemesebb mennyiségű, saját termelésű sajt eladása után. Sikerrel fakad dalra Máramaros színeiben egy 1968-as tévéműsorban is, amit állami érdemrenddel (Meritul Cultural Clasa a III-a) jutalmaznak.

Nicolae Piţiş, a láposi bárd

E sorok írójával megosztott emlékeiben Nicolae Piţiş felidézte a Buftea komplexum modern hangstúdiójában töltött heteket, amelyekben A szegények kapitányába kerülő dalait gyakorolta. A stúdió technikusai „Arany! Arany!” kiáltásba törtek ki valóban figyelemre méltó énektehetsége hallatán. A filmben a szólista egy harcos népdalt – a címe După pui de lăpuşan (kb. Láposi fiak nyomán), amelynek vége a film szükségleteihez igazítva moroşan (máramarosi) lett, és egy nagyon személyes hórát (Până-n ziuă dui, dui) ad elő. Ezen kívül néhány velőtrázó kiáltását is halljuk.

Az Iza-menti származású, de Hotinkában (Hotenii Maramureşului) élő Ioan Popa hangszereléshez és az énekhang-kísérethez egyaránt értett. 1990 után létrejött egy együttes (Grupul Iza, kb. az Iza Együttes), amely összegyűjtötte a térség legjobb népdalénekeseit, köztük Nicolae Piţişt. Európa-szerte turnéztak és színházakkal működtek együtt (pl. Electra, r. Mihai Măniuţiu, 2004).

A hangszeres részleg vezetője egy híres, szintén Iza-vidéki citerás, Gheorghe Covaci, akit Cioatănak (Tuskó) becéznek. Ő adja elő a filmben a vidék legfigyelemreméltóbb instrumentális darabját, Máramaros valóságos himnuszát, a Horea mireseit (kb. A menyasszony dala vagy A menyasszony hórája).

És végül itt van a szaploncai Anuţa Tite, aki a film záródalát, a Balada lui Pinteát (Pintea balladáját) énekli, egy másik, lakodalmi hóra (La-mpletitul curunii / kb. Koszorú fonásakor) dallamára hajlítva, ami igazi ritkaságnak számít a román filmzene repertoárjában.

Epika, nőnemben

Cornelia Tăutu

Nem azért emlegetjük itt Cornelia Tăutu munkásságát, mert egy kirekesztő és nőgyűlölő környezetből emelkedett ki, hanem egyszerűen életművének minősége miatt, ami fölött nem lehet elsiklani. Ez a hölgy elég sok emlékezetes filmzenét szerzett, s ha csak egyet említünk, legyen az a Tölgy, azonnal jelentkezzen! (Stejar extremă urgenţă, r. Dinu Cocea, 1974) „akciózenéje”. Ez a kotta több okból is emlékezetes, vezérmotívumai többek fülének ismerősen csengenek anélkül, hogy szerzőjüket ismernék (tipikus eset ez nálunk). Nem hibázunk, ha mellétesszük A fal (Zidul, r. Constantin Vaeni, 1975) soundtrackjét, amelyben Iosif Demian képei fokozzák az Adriana Ausch énekelte dalok hatását. A pozitív mérleghez írhatjuk a Din nou împreună (Újra együtt, r. George Cornea, 1978) pattogó és helyenként ironikus road movie-zenéjét.

Cornelia Tăutu abszolút főműve – személyes válogatásomban – a Gyilkos szenvedély című opusza (Patima, 1976, a filmet George Cornea rendezte a Hiéna című Petru Vintilă-novellát adaptáló kitűnő forgatókönyvből, Draga Olteanu Matei hasonló színvonalú színészi játékával, remek szereposztással). Egy hagyományos bánsági darabot dolgoz fel, az epikus és az ismerős találkozik össze benne. A zene feladata rendezői gyengeségek ellensúlyozása, egyúttal nagyságot kölcsönözni az 1944 és 1948 közötti interregnum zavaros időszakában játszódó történetnek.

E film zenéjével ellentétben áll a Moromeţii (r. Stere Gulea, 1987 – Cornelia Tăutura hárul a filmzenei „burkolat” újratervezésének feladata Vasile Şirli szökése után) soundtrackje. Az eredmény egy meghitt zene, az első napfény felsejlése egy bizonytalan sors hajnalán. A zene tele van didergő várakozással, az egyéni és a nemzeti sors kettőssége azonosíthatatlan – és nem feltétlenül biztató – ígéretekkel fonódik össze.

Petru Mărgineanu

E szubjektív felsorolás végére érve megemlíthetnénk még Petru Mărgineanut, több tucat filmzene aktív szerzőjét. Ő semmiképp sem tartozik a filmtörténet múltjához, sokkal inkább a jelenéhez. Ráadásul más, tehetséges és lelkes zeneszerzők is mozis esélyre várnak éppen, csak Kolozsvárról három nevet említhetünk: Fazakas Áronét, Wenczel Péterét és Dorin Panduruét.

(Fordította Buzogány Klára. Eredeti, román nyelvű szöveg itt és itt.)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk