Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Bor, mámor, gyász

Karyn Kusama: The Invitation / A meghívás

Kritika

A meghívás főszereplőjének látványos izoláltságába a néző beolvad, és rettegve próbálja meg eldönteni, hogy amit lát, az egy megtört elme paranoid víziója-e, vagy csupán a mindennapok pokla.

Kevés bizarrabb dolog van annál, amikor egy jámbor bibliaárus, egy Jehova tanúja, egy Krishna-térítő, vagy egy new age életvezető próbál meg jöttmenteket – azaz minket – bebutítani az örök boldogság illúziójához vezető frázisaival. Csak nézzük a csillogó szemüket, hallgatjuk elsimult hangjukat, és próbáljuk elhessegetni azt az idegenkedéssel vegyes szánalmat, mely ezektől az önhazugságuktól örömmámorban úszó alakoktól kezd el ránk telepedni. Ha pedig szeretteink próbálnak meg átcsábítani az ő mondvacsinált kis világukba, az simán ijesztő.

Karyn Kusama: The Invitation / A meghívás

Will (Logan-Marshall Green) pontosan egy ilyen nyomorult szituációban találja magát, miután barátnőjével átlépik egy fényűző Los Angeles-i villa küszöbét. Ebben a házban élt Will és volt felesége (Tammy Blanchard), aki jelenlegi párjával közösen hívta meg őt, több régi barátjukat, és néhány ismeretlent egy olyan vacsorapartira, ami beférkőzik a józan ész betonszilárd pillérei közé és lassan szétrohasztja azokat. Will csak nézi volt hitvese konstans mosolyát, és nem hiszi el, hogy Eden egy mexikói szekta hatására képes volt túllépni közös kisgyermekük tragikus halálán. Megváltó lózungjai egyszerűek, mint a bot: el kell engedni a keserűséget, túl kell lépni a rosszon, hogy a jónak – a felszabadítóan önkényes szabadságértelmezésüknek – teret engedjenek. Ez a kulcs a boldogsághoz, ami a hamisságukban is igazinak tűnő arcok láttán csupán a boldogság beltenyésztett fattya lehet. Will képtelen felfogni, hogy a gyászt, ami emészti, ennyivel le lehetne rendezni. Mert nem is lehet.

A meghívás a gyászmunkában megtörő elmék aprólékosan tónusozott permutációit állítja szembe egymással. A múlhatatlan gyászt a megtagadott gyásszal – egyik mérgezőbb, mint a másik. Karyn Kusama központi figuráinak pszichológai motivációi ennek a komplex viszonynak a kifejtéséhez pedig pont elegendőek. Filmje nem lélektani mélyelemzés, de nem is akar azzá válni. A meghívás leginkább egy kamaradráma és egy családi thriller sajátosnak is nevezhető hibridjeként működik.

Karyn Kusama: The Invitation / A meghívás (2)

Az elbírhatatlan súlyú veszteségtől megtört Will perspektíváját felöltő néző dolga elsősorban az, hogy megértse Will fájdalmát és némileg együtt érezzen a felejteni akaró, de arra képtelen férfival.  A személyes dráma kibontása ugyan hangsúlyossá válik, azt viszont a bunueli vacsoraparti mögött meghúzódó vélt vagy valós rettenet kibogozása rendre elhomályosítja. Kusama sátáni játszmájában a nézőnek Willel karöltve kell rájönni arra, hogy mi az, amitől félni kell, és eldönteni, hogy vajon Will jogosan frusztrált-e. Mert bizony Will labilis, eleinte szimpatikus kételkedése apránként rút üldözési mániába fordul, megbízhatósága jelentősen csorbul. Minden hézag, minden nüansznyi inkonzisztencia idegesítő, kényelmetlen, fojtogató világégéseket hordoz magában. A végítélet Kusama házában egy sanda tekintet, egy nyugtató félmondat a nyugtalanságban, egy megcsörrenő evőeszköz, a távolban szálló rendőrségi helikopterek hangja.

Kusama Willt klausztrofobikus közelikbe zárja, melyek szegletében mindig ott bújik valami bizalmatlanságot ébresztő, valami nyugtalanító. Társas magányának szuggesztív ereje van, izoláltságába a néző beolvad. A tempó ólomsúlyú, a szereplőket mozgató, vagy épp mozdulatlanná dermesztő múltbeli trauma lépésben, az emlékezés logikáját követve, asszociatív flashback-szerkezetben és keresetlen szavakban bomlik ki.

Karyn Kusama: The Invitation / A meghívás (3)

A Beckettel összekacsintó alaphelyzetben minden rezdülésnek horrorisztikus jelentéstartalma kerekedik, a dialógus- és testbeszéd-központú jelenetek egyszerűségének látszata mögött pedig olyan aprólékos hangulat-modulációk mennek végbe, melyek folyamatosan munkában tartják az értetlenül cidriző nézőt. A pokol ebben a közegben ott van mindenhol és nincs sehol – legalábbis első ránézésre. Haragosan megnyomott szavak, asztalra csapások, beszólogatások égnek ki bocsánatkérésekben, nevetgélésekben, bormámorban. Egészen a sokkoló fináléig eltart ez a gondosan felépített kényelmetlen húzd meg-ereszd meg játék.

Karyn Kusama: The Invitation / A meghívás (4)

A meghívás utolsó 10 percében viszont Kusama mintha megfeledkezne a főszereplőit gyomrozó gyász opresszív motívumáról, mintha a temetetlen múlt kísértetei csupán egy McGuffin-trükk elemeivé redukálódnának. A brutális végjátszmát ugyan egy olyan vérfagyasztó hitchcocki kép zárja, melyet nem mindenki tud majd egykönnyen elfelejteni, A meghívás befejezése azonban gyönyörű fatalizmusa és alapvető indokoltsága ellenére is képtelen a hosszú perceken át boncolgatott emlékezés, emlékőrzés, és felejtés témahármasának életképes metaforájává válni. A fókusz átcsúszik az agymosás, az univerzális emberi hülyeség rabigájának szerethetően cinikus kritikájába. Kusama alapvetően unalmas igazságokra világít rá így (ne bízzunk senkiben, kiszolgáltatottak vagyunk), de a film ekkorra már rég a néző bőre alá mászva kaparja kegyesen az idegeket. A meghívásnak üdítően borzongató hatalma van, inkoherenciája épp ezért megbocsátható.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A meghívás (The Invitation)

A meghívás (The Invitation)

Amerikai thriller, 2015. Rendező: Karyn Kusama. Szereplők: Logan Marshall-Green, Michelle Krusiec, Aiden Lovekamp, Mike Doyle.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    9 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film