/ / /

· írták: ,

Cannes percről percre Beszámoló

Cannes-on a (film)világ szeme, mi pedig rendhagyó módon számolunk be idén az eseményekről: tudósítónk írott pillanatképeket küld, naponta többet is, úgyhogy afféle „csiripelésekből” összeálló tudósításunk folyamatosan fog frissülni. Stay tuned!

2016. május 26., 09:00 – Életkor-specifikus animációk. Cannes-i interjú Tóth Lucával és Andrasev Nadjával

Az idei Cannes-i Fesztiválon két magyar animációs rövidfilmnek örülhettünk: Tóth Luca Superbia című munkája meghívást kapott a Kritikusok Hete rövidfilmes versenyébe, Andrasev Nadja A nyalintás nesze című vizsgafilmje pedig a Cinéfondation programba került.

A MOME-n végzett alkotókkal a fesztivál vége felé beszélgettünk. Másnap kaptuk az örömhírt: egy venezuelai filmmel holtversenyben Nadja filmje harmadik helyezést ért el. (Puskás Lilla)

>> teljes interjú itt

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22.

2016. május 24., 07:21 – Ezt még muszáj hozzátennünk

A fesztivál véget ért, de nem csitulnak a kedélyek, a kritikusok zöme a díjak miatt háborog. A magam részéről kitartok amellett, hogy ebben a mezőnyben jó döntéseket hozott a zsűri, legfeljebb a Toni Erdmann-díjazását hiányolom, de biztos vagyok benne, hogy a fesztiválok kapkodni fognak érte és lesz még elismerésben része bőven. Leginkább a színészi alakításoknak örülök, főleg annak, hogy Mendoza színésznője nem maradt elismerés nélkül és ezt volt alkalmam a zsűri egyik tagjának Mads Mikkelsennek is megmondani, akivel a nizzai reptéren futottam össze. Annak nem vagyok híve, hogy valakit csak azért díjazzanak, mert olyan országból jött, amelyik nem elsősorban a filmgyártásáról híres, az viszont fontos, hogy ha az alakítás valóban jó, ne maradjon elismerés nélkül, mert ilyen esetben a fesztiváldíj a világ figyelmét jelenti. Tény, hogy idén különösen sok jó női alakítás volt, ezért váratlanul ért mindenkit, hogy egy, a hazáján kívül ismeretlen színésznő, Jaclyn Jose kapta meg a díjat, ahogy a férfialakítás (Shahab Hosseini) esetében is, mert számunkra ez sorsfordító lehet, ahogy legutóbb például a másik idei zsűritagnak Nemes Jeles Lászlónak is az volt. Már régóta tudom, hogy a reptér a legalkalmasabb starspottingra, de akár beszélgetésre is. Többek között a Dardenne testvérekkel, Ken Loachcsal és feleségével már többször beszélgettem a beszállásra várva, tavaly pedig Frances McDormanddal is itt elegyedtem szóba. Érdekes, hogy van VIP meg business lounge, ők nem ezt választják, ahogy Marthe Keller, az Un certain regard idei zsűrielnöke sem, de a legjobb mégiscsak az volt, amikor Jean-Paul Gaultier saját parfümjét próbálgatta a Duty Free shopban.

Egyik ismerősöm azt kérdezte, hogy idén van-e egy olyan film, amit annyira a szívembe zártam, mint tavaly Hou Hsiao-hsien The Assassin-jét. Idén ez nincs meg. Nagyon sok jó és még több nézhető filmet láttam, de ebből az erős mezőnyből egy sem fogott meg ennyire. Az viszont tény, hogy például Nicolas Winding Refn filmje a Neon Démon ott motoszkál a fejemben és alig várom, hogy újra lássam, mert elsőre nem tudom eldönteni, hogy tényleg csak egy sekélyes, formalista gyakorlat vagy esetleg mégis van benne több. Az viszont fura, hogy a sajtóvetítésen szinte csak negatív visszhangja volt a filmnek, egy-egy gyenge taps hangzott talán, emellett szinte egyöntetű és hangos búúúúú fogadta. Viszont azóta, akivel csak beszéltem, szinte mindenki, főleg a fiatalok, arról áradozik, hogy mennyire imádta. A sajtókonferencián azt vártam, hogy komolyabban számon kérnek rajta bizonyos dolgokat, de ez elmaradt és szinte minden felszólaló azzal kezdte, hogy mennyire szerette a filmet, meg hogy ez a fesztivál legjobb filmje. (Erről eszembe jut, hogy George W. Bush második terminusának kezdetén egy amerikai ismerősöm azt mondta, hogy sosem találkozott még olyannal, aki Bushra szavazott, mégis megválasztották elnöknek másodjára is. Nos, én szinte csak olyan sajtóssal találkoztam, aki imádta a Neon démont, de a zsúfolásig telt sajtóvetítésen mégis szinte kizárólag a negatív reakciókat lehetett hallani.)

Refn wears Prada

A reptéren Refnnel is összefutottam. Mondtreáli kollégámmal kávéztam, mellettem egy markáns arcú férfi és egy nő ült, aminek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, amíg meg nem jelent Refn karján Prada-öltönyeivel (gyenge poén, de kihagyhatatlan, hogy meg ne jegyezzem, az ördög Pradát visel), hogy csatlakozott hozzájuk, tőlünk kérve el a széket. Mindig zavarban vagyok ilyenkor, mert a magánéletet tisztelni kell, de annyira adta magát a beszélgetés és Refn igazán jó kedvében volt, felesége és egyik kislánya is megjelent, de hamarosan befutott Mikkelsen. Így kávézgattak ők az összetologatott asztaloknál a bámész tekintetek kereszttüzében. Ezek után már tényleg adok még egy esélyt a Neon Démonnak, ha nem is a londoni bemutatón, amire Refn kedvesen invitált. „Jövő héten Londonban leszünk, ugorjatok át, folytassuk ott” – búcsúzott Refn és én ezzel az élménnyel búcsúztam Cannes-tól. (Váró Kata Anna)


2016. május 23., 01:54 – A cannes-i zsűri sorsfordító döntéseiről

Ennyi hosszú köszönőbeszédet rég hallottam, mint a 69. Cannes-i Fesztivál díjkiosztóján. Az első, egyben legfelhevültebb és leghosszabb beszédet, amit nevezhetünk akár feminista kiáltványnak is, a legjobb első filmért a Divines-ért Houda Benyamina intézte a közönséghez. Különösen a sajtósok reagáltak türelmetlenül a felhangolt rendezőnő szavaira, mert már mindenki izgatottan várta, hogy ki kapja az idén igencsak erős versenyprogram díjait. A döntések számos meglepetést hoztak, kezdve mindjárt a színészi alakításokkal. Bizonyára tanult a zsűri többek közt Nemes Jeles László példájából, akinek diadalmenete Cannes-ban kezdődött. A fesztiválnak kulcsszerepe volt abban, hogy a Saul fiát elindította a világsiker útján. A zsűrinek fontos feladata, hogy tisztában legyen ennek a felelősségével és azzal, hogy a döntése valóban sorsfordító lehet az alkotók számára. Idén a nagy nevek helyett a legjobb férfi alakítás és a legjobb női alakítás kategóriájában is olyat díjazott a zsűri, aki valóban figyelemreméltó alakítást nyújtott, ám hazáján kívül alig ismert. Shabab Hosseinire (Forushande / The Salesman, r. Asghar Farhadi) és Jaclyn Josera (Ma’ Rosa, r. Brillante Mendoza) ennek a díjnak köszönhetően most jobban odafigyel a világ és ennek köszönhetően az iráni és a Fülöp-szigeteki filmgyártásra is. Mindkét díj meglepett, mert számos biztosabb befutó volt náluk, de ennek a két díjnak a kapcsán különösen egyetértek a zsűrivel, és örülök, hogy így döntöttek. Farhadi filmje a Forushande lett a legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett alkotás is. Farhaditól láttam már jobb filmet, de nincs rosszul megírva, azt meg kell adni. Csak azt sajnálom, hogy Az ügynök halálát elég régen olvastam/láttam és így kevesebb áthallást fedeztem fel a színész pár története és a színpadon megelevenített Miller-dráma között.

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (2)

Hiába köti a titoktartás a zsűrit is és a fesztivál alkalmazottait is, mégis mindig kiszivárog egy-egy, a sajtó számára különösen értékes információ. Idén már a fesztivál elejétől lehetett hallani, hogy George Millernek nagyon tetszett az American Honey. Andrea Arnold meg is kapta a zsűri díját. Én még gondolatban odaítéltem neki a legjobb soundtrack díját is. Sokan a drámát és a jobban megírt forgatókönyvet hiányolták belőle, nekem viszont pont ezért tetszett, mert így sem túlírtnak, sem túlrendezettnek nem tűnt, ami még jobban tükrözi a kallódó fiatalok életét.

Egyetlen versenyfilm maradt ki az idén számomra a fesztivál ideje alatt (Iggy az oka mindennek), amit csak ma a reprízvetítésen pótoltam. És milyen jó, hogy megtettem! Cristian Mungiu filmje a Bacalaureat (Graduation) kiváló, bár A dombokon túl és a 4 hónap, 3 hét és 2 nap is az volt. Bár a díjkiosztón Mungiu azt mondta, hogy a szerzői filmesek már csak egy kis réteget képeznek, ő az a javából, aki eddig soha nem okozott csalódást. Olivier Assayas filmje viszont nekem kifejezetten az volt. Valahogy sehogy sem fogott meg a Personal Shopper. Assayas, aki olyan remekbe szabta a Carlost, hogy a cirka 5 órás játékidő alatt szinte egy pillanatra sem lankadt a figyelmem, most csalódást okozott. Tavaly a Sils Maria felhői miatt jobban el tudtam volna fogadni a rendezői díját.

Akinek viszont nagyon örültem, az Xavier Dolan. Igazi kis mozi fenegyereknek tartom, és bár tudom, hogy sokaknak csalódást okozott a Juste la fin du monde (It’s Only the End of the World), nekem, ahogy azt korábban is írtam, kifejezetten tetszett. Akkor azt írtam róla, hogy Arany Pálmát nem érdemel, amit most is tartok, de a nagydíjjal mélységesen egyetértek. Aki 27 éves korára így tud rendezni, színészt vezetni, ha kell magát is a kamera előtt, ráadásul ő vág, ő válogatja a zenét, a Mommy kapcsán 2014-ben pedig még azt is elmondta, hogy a kosztümöket is ő válogatja – sőt, ha kell, meg is varrja –, mert az öltözék, a megjelenés az első információ, amit a néző a karakterről kap, ezért ez felbecsülhetetlen jelentőségű. A Mommy-ért Dolan 2014-ben a zsűri díját megosztva kapta Jean-Luc Godard Búcsú a nyelvtől című filmjével. Akkor Godard volt a legidősebb a versenyben, Dolan a legfiatalabb. Ha Dolan nem fullad ki és képes lesz majd időről-időre megújulni, akár a mostani generáció Godard-ja is lehet belőle, de ezen kijelentésem, talán jobb, ha inkább kérdéssé formálom, mert egyelőre nem lehet tudni, hogy képes lesz-e magát is újra meg újra megújítva olyan pályát befutni mint a legnagyobb francia rendező. (Váró Kata Anna)


2016. május 22. 22:30 – Apai szív. Cristian Mungiu: Bacalaureat / Érettségi

A Cannes-ból a legjobb rendező díjával hazatérő film egy zseniális, könyörtelen, precíz társadalmi látlelet, ami után erősen elgondolkodunk, hogy érdemes-e Romániában élni. (Jakab-Benke Nándor)

>> teljes kritika itt

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (3)

2016. május 22. 21:58 – Ken Loaché az Arany Pálma

Ken Loach I, Daniel Blake című filmje nyerte el a 69. Cannes-i Fesztivál fődíját. Cristian Mungiu megosztott rendezői díjat kapott. (szerk.)

>> tovább


2016.05.22., 11:54 – Az Un certain regard díjai

Szombat este átadták az Un certain regard díjait. A 17 filmet felsorakoztató szekcióban 5 díjat osztottak ki, én viszont sajnos csak két filmet láttam a díjazottak közül, így nehéz megítélni mennyire döntött jól svájci származású színésznő, Marthe Keller által vezetett zsűri. A finn Juho Kuosmanen filmje, a Hymyilevä Mies (The Happiest Day in the Life of Olli Mäki) a 60-as évek elején játszódik és egy finn bokszolóról szól, akitől a sportvezetés világbajnoki címet remél. A Rocky felemelkedéstörténete helyett itt pont az ellenkezője játszódik le. Olli edz, küzd a címért, de a szerelem az első pillanattól mindennél fontosabb számára. Matt Ross Captain Fantastic című filmje is elismerést kapott és a film főszereplője Viggo Mortensen is ott volt a díjátadón. Mortensen az egyik filmes szaklapnak pár nappal korábban azt nyilatkozta, hogy nem szándékosan tartja távol magát a stúdióprodukcióktól, csak olyan történeteket keres, amelyeket érdemes elmondani.

Az Un certain regard FIPRESCI-díját az egyik kedvencem a Kutyák (Câini) kapta, melyet Bogdan Mirică rendezett. Remek film, remek színészekkel. A díjkiosztó sztárja egyébként a japán tolmács volt, aki a szintén díjazott Kôju Fukadaának tolmácsolt. A Harmónium rendezője hosszú tirádáiba belefáradva, udvarias hajlongások közepette próbálta összefoglalni és lefordítani a lefordíthatatlant, de a végére feladta és az utolsó körülbelül öt perces szóáradatot már elég nagyvonalúan fordította, átugorva szinte minden elhangzottat a közönség legnagyobb derültségére.

Toni Erdmann (kép a filmből)

Már a hét közepén megkezdődött az esélylatolgatás. A kritikusok között, és ezt tükrözi a FIPRESCI-díj is, a Toni Erdmann a nyerő (r. Maren Ade), de nagy esélyes még Ken Loach az I, Daniel Blake-kel, de Jim Jarmusch Patersonja is a legnépszerűbbek között van. Azt, hogy e közül a három közül kerül ki az arany pálmás, az is valószínűsíti, hogy a vasárnapi reprízvetítésen ez a három film van a Salle Debussybe, azaz a legnagyobb befogadóképességű terembe (a Grand Theatre Lumier-t ilyenkor már a díjkiosztóra készítik elő) beosztva reggel 9 és fél 2 közé. Az elmúlt 10 évben mindig ebből a Debussybe osztott háromból került ki az, aki aztán este a fesztivál fődíját kapta. (Váró Kata Anna)


2016. május 21. 21:51 – Bogdan Mirică filmje FIPRESCI-díjat nyert Cannes-ban

A román rendező Kutyák (Câini / Dogs) című elsőfilmje nyerte el a nemzetközi kritikusszövetség díját az Un Certain Regard szekcióban. A fő versenyprogram FIPRESCI-díjasa is román koprodukció. (szerk.)

>> tovább


2016. május 21. 21:42 – Jim Jarmusch filmjének kutyaszereplője kapta a Palm Dog-díjat

Jim Jarmusch Paterson című filmjének kutyaszereplője, a Marvint alakító Nellie kapta meg pénteken posztumusz a legjobb kutyaalakításért járó Palm Dog-díjat (Kutya Pálma-díjat) a 69. cannes-i filmfesztiválon.

>> tovább


2016. május 21., 18:41 – French connection…

Az internet már napok óta a fesztivál végét érzi. Az egyetlen ingyenes internet-hozzáférés a szinte örökké zsúfolásig telet wi-fi caféban van, ahol minden egyes alkalommal bonyolult felhasználónévvel és jelszóval kell bejelentkezni és egyszerre csak egy eszközön lehet a kapcsolatot futtatni. Ez már önmagában elég abszurdnak hangzik a 21. században, de az, hogy még ez a kapcsolat se működjön rendesen, már tényleg kiborító tud lenni, főleg, mert évek óta probléma ez és itt tényleg mindenki mindig versenyt fut az idővel. „French connection” – ahogy az egyik kollégám megjegyezte. Érthetetlen, hogy miért nem javít ezen a fesztivál, amikor több ezer újságíró és fotós próbálja a munkáját végezni. Egyik angol kollégám Nick Roddick a Sight and Sound című brit filmes szaklapban egyszer úgy jellemezte a cannes-i wireless fidelityt, hogy „körülbelül annyira fidel, mint Bill Wyman a The Rolling Stonesszal töltött turnéi idején”. (Váró Kata Anna)


2016. május 21., 17:19 – Az utolsó versenyfilm

Az idei különösen jóra sikeredett versenyprogramnak méltó lezárása volt Paul Verhoeven legújabb filmje, az Elle. Ha röviden kellene jellemeznem a filmet: sziporkázó dialógusok, remek humor és Isabelle Huppert csúcsformában.

Huppert már Michael Haneke A zongoratanárnőjében megmutatta, hogy nem riad vissza semmilyen kihívástól, Verhoeven filmjében most ismét a legmerészebb formáját hozza és lerí az alakításáról, hogy csak úgy lubickol a szerepében. Michelle (Huppert) egy sikeres, számítógépes játékokat gyártó vállalkozást vezet, anyagi gondja nincsenek, a családja viszont annál problémásabb. Ezt tetézi, hogy egy reggel valaki betör a házába és megerőszakolja, de a támadó nem éri be ennyivel és tovább folytatja Michelle zaklatását. Michelle-nek jó oka van rá, hogy miért hagyja ki a rendőrséget a dologból, így viszont neki kell rájönnie, hogy ki volt a támadó és megvédenie magát a további atrocitásoktól. Közben a családi ügyeit is rendeznie kell és ami a legnehezebb, szembenézni a múltjával.

Forgatási fotó

Nem akarok erről többet elárulni, mert az elvenné a film nyújtotta izgalmakat, és azt gondolom, hogy ezt mindenkinek látnia kell, aki az egyenetlen karrierívet mutató Verhoevent és a franciák örökifjú és bevállalós színésznőjét csúcsformában szeretné látni. A filmben többször felhangzik Iggy Pop Lust for Life című száma, nem hagyva lecsengeni az Iggy Pop lázat a Croisette-en. A Lust for Life szinte egybeforrt a Trainspotting ikonikus nyitójelenetével, az Elle alkotói most új jelentést találtak neki, bár a hatás azért itt korántsem olyan erős. Ennél hangulatemelőbb versenyzáró filmben régen nem volt része annak, aki még itt maradt.

A fesztivál egyébként érezhetően a végéhez közeledik, sokan elutaztak már vagy éppen a strandot választották a szikrázó napsütésben és a fesztiválzáróra beköszöntő igazi nyári időben. (Váró Kata Anna)


2016. május 21., 12:59 – Farhadi „rape and revenge”-sztorija

Jodie Foster a The Hollywood Reporter által szervezett, Women in Hollywood című beszélgetéssorozaton elmarasztalta hollywoodi kollégáit, amiért képtelenek túllépni a „rape-revenge narratíván”.

Úgy látszik ez nem csak az álomgyárban működő férfiakra igaz. Az iráni születésű Asghar Farhadi Forushande (The Salesman) című versenyfilmje is alapvetően erre épül, megtartva az elbeszélés megszokott fordulatait, bosszú hiábavalósága és a feloldás elmaradása sem számít új elemnek. Farhadi filmje, ami csak jóval a hivatalos versenyprogram meghirdetése után került a programba, mindezt még a színházzal kombinálja. A színpadon látható Arthur Miller darab Az ügynök halála a darabot próbáló amatőrszínjátszó házaspáron keresztül mosódik össze életük eseményeivel. A feleség a trauma elszenvedője, akit átmeneti otthonuk fürdőszobájában támadnak meg, férje pedig egyre megszállottabban próbálja előkeríteni végre a támadót, hogy feleségét végre kimozdítsa a poszttraumás stresszből és életük visszatérhessen a normális kerékvágásba és együtt élvezhessék a közösen létrehozott színházi előadás sikerét.

Nem érdektelen, de nem is annyira magával ragadó alkotás a Forushande, bár meglehet, ennek az az oka, hogy idén különösen erős volt a verseny és nem egy film volt, ami sokkal inkább megfogta a közönséget. (Váró Kata Anna)


2016. május 20., 19:41 – Díjat nyert Cannes-ban A nyalintás nesze

Megosztott harmadik díjat kapott Andrasev Nadja A nyalintás nesze című animációs rövidfilmje a 69. cannes-i fesztiválon, a filmes egyetemek legjobbjait felvonultató Cinéfondation programban. (MTI/szerk.)

>> tovább


2016. május 20., 19:10 – Akiknek most nem sikerült

Sean Penn The Last Face című filmje gyakorlatilag az első perctől kezdve ellenérzést váltott ki a reggeli sajtóvetítés közönségéből. Az afrikai kontinens országaiban uralkodó polgárháborús állapotok és az az embertelen körülmények elől menekülők sorsa rendkívül megindító, ennek az ábrázolása pedig különösen most, az Európát érintő menekültkérdés miatt fontos, az eköré kerekített melodráma viszont nevetségesen banális, a narrátorként is közreműködő Charlize Theron hangjából áradó pátosz már-már elviselhetetlen.

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (4)

A háborús borzalmak naturális ábrázolása és a két orvos között (Theron és Javier Bardem) között kibontakozó szerelem annyira az érzelmekre játszik, hogy pont ettől fordul gyakorta nevetségesbe. Amit mondani akar, azzal nincs gond, sőt kifejezetten fontosnak tartom – ahogy mondja, az viszont alaposan megkérdőjelezhető. Sokan felháborodtak, hogy Penn csak ürügynek használja a háborús borzalmakat és a menekülteket a melodrámájához. Egyik kollégám úgy fogalmazott, hogy nem tudja eldönteni, hogy ez a film a kontinenst érintő szörnyűségekről szól-e hitelesebben vagy arról, hogy Theron milyen szép. Ez a hezitálás valóban megvan a filmben, nem csoda, hogy hamar le is írták a kritikusok, az viszont továbbra is izgalomban tartja a sajtósokat, hogy a nemrég szakított Theron és Penn, hogyan viselkedik a kamerák és a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. (Váró Kata Anna)


2016. május 20., 15:56 – Refn és a Neon démon

Minden évben van legalább egy film a versenyprogramban, ami alaposan felkavarja a hangulatot (nem egyszer a gyomrunkat is), komoly indulatokat és reakciókat gerjeszt. Idén, a fesztivál történetében nem először, Nicolas Winding Refn filmje váltotta ki a legnagyobb ellenérzést a közönségből, amit Refn, saját elmondása szerint nem bán, mert számára a lényeg, hogy az emberek reagáljanak. „Ha valami nem vált ki reakciót, az unalmas, akkor mást kell csinálni” – mondta „a film Sex Pistolsaként” aposztrofált rendező.

Refn Elátkozott város trilógiáját imádtam, ahogy a Drive-Gázt! is, a Valhalla – a vikingek felemelkedése is sokáig bennem maradt, de a Csak Isten bocsáthat meg és a Neon démon messze elmaradtak a várakozásaimtól. Pszichoanalitikus olvasatokra ugyan mindkettő bőséges témát kínál, és filmes konferenciákon biztosan elő is fog kerülni, mégis soványkának tűnik a Neon démon története is. Tele van közhelyekkel, sőt maga az alaptörténet is rendkívül banális: egy ártatlan fiatal lány a nagyvárosba érkezik, ahol mindenütt ragadozók lesnek rá. Az ártatlanság elvesztése magában hordozza a felnőtté válást, de ez nem marad következmények nélkül. Hasonlóan klisékre épít a modellvilág bemutatása rögtön a nyitójelenettől kezdve, amelyben Elle Fanning elvágott torokkal, és művér tócsában fekszik a fotós gépe előtt, utalva ezzel a „cut throat world of modelling”-re. Igen, pont olyan direkt és könnyen levehető, ahogy a szépség, a szex, az erőszak és a halál összemosása is, melyek meghatározó motívumai a filmnek. Vannak persze érdekes vonásai is a történetnek, de a nagyon erős látványhoz nem tud felérni a mondandó.

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (5)

A látvány azért is említésre méltó, mert Refn, a neon színek varázslója, teljesen színvak, ezért végig a vágójára Matthew Newmanra hagyatkozott a színvilágot illetően. A témaválasztását pedig azzal indokolta, hogy mivel soha nem volt egy szép ember, mindig is érdekelte, milyen is lenne úgy belépni egy szobába, hogy minden szempár rászegeződik. A külső az, ami mindenki számára adott, ebbe születünk bele. A szépség azért is érdekes Refn számára, mert a digitális kultúra a szépséget is és a halált is módosíthatóvá teszi, ezzel művivé válik mindkettő, és ezáltal össze is kapcsolódik, ahogy nála is a filmben. Refn hozzátette még, hogy mivel két lánya van, különösen ijesztő számára ez a szépségkultusz, illetve az a világ, ahol csak az számít, hogy minél magasabb, vékonyabb és fiatalabb legyen valaki.

A sajtókonferencia elején látszott, hogy Refn és Fanning is elég feszült, de miután a kínos kérdések, számonkérések elmaradtak, láthatóan oldódtak ők is. A tegnapi sajtóvetítés hangulata nem tevődött át a sajtókonferenciára. A bemutatón viszont még kaphatnak hideget és meleget is bőven. (Váró Kata Anna)


2016. május 20., 18:31 – Iggy Pop, pólóban

Valami furcsa érzésem volt a mai Iggy Pop-Jim Jarmusch sajtókonferencián, de csak később esett le, hogy talán még sosem láttam Iggy Popot így felöltözve. Ami pedig különösen sokkolónak tűnhet, hogy feltett szándéka, hogy a vörös szőnyegen is inget viseljen, bár ehhez inkább a menedzsere ragaszkodik.

Iggy egyébként az emlékeit, mindenki más pedig az archív felvételeket, fotókat hozta a Gimme Danger című filmhez, ami egy teljes évig készült és korabeli tévéműsorok képeit, reklámokat és híradórészleteket is tartalmaz és éjféli vetítésként mutatja be a fesztivál. Ahogy Jarmusch is elmondta, ez nem annyira dokumentumfilm, mint inkább esszé vagy szerelmeslevél Iggyhez, amit korábban sosem látott archív felvételek tesznek különlegessé, mint például egy meztelen fürdőzés fényképeit vagy azt a felvételt, amikor Iggy egyszerűen belevetette magát a közönség közé elment a hang és ő teljesen eltűnt a színpadon tovább játszó banda szeme elől. Külön érdekessége, hogy a 69 éves rocklegendáról készült filmet a 69. Cannes-i Fesztiválon mutatják be, a vége stáblista alatt pedig a The Stooges 1969 című száma szól. (Váró Kata Anna)

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (6)

2016. május 20., 15:31. – Először nyeri ukrán filmterv a ScripTeastet

A legjobb kelet-európai forgatókönyvnek járó Krzysztof Kieslowski ScripTeast Awardot az ukrán Marysia Nikitiuk When The Trees Fall című könyve nyerte el. (szerk.)

>> tovább


2016. május 20., 11:10 – Dolan-hiszti

Sokan nem vevők Xavier Dolan stílusára, túl harsány, túl felfokozott, hisztérikus és vibráló világára. Nem a Juste la fin du monde (It’s Only the End of the World) lesz a kedvenc filmem tőle, a Tom a farmon tangójelenetét vagy a Képzelt szerelmeket nem tudja felülmúlni, de nem is érdektelen. Minden kiszámíthatósága és hibája ellenére tetszett ez a kamaradarab, ami sokban Mike Leigh munkáira emlékeztet, főleg a színész alakítások tekintetében. Leigh is és Dolan is elképesztő érzelmeket és feszültséget képes teremteni, csak Dolannál ez, főleg a mostani versenyfilmje esetében már a teljes hisztéria önkívületéig fokozódik, ami sokakból ellenérzést váltott ki. Ha valaki azt hiszi, hogy az ő családi összejövetelei a legkínosabbak, nézze meg a 27 éves kanadai rendező filmjét és egy életre meg fog nyugodni, sőt hálát fog adni a családjáért. Arany Pálmát nem ér, de Vincent Cassel, Marion Cotillard, Nathalie Baye és Léa Seydoux miatt érdemes megnézni a filmet, amiben a család egyik tagja, akit Gaspard Ulliel alakítja a 12 év után hazalátogató sikeres írót, aki azért tér vissza családjához, hogy bejelentse, meg fog halni, de a családtagok érzelmi kirohanásai megakadályozzák ebben. Nem tudja kimondani, amit talán már mindenki sejt és az érzelmi viharok mögött talán éppen az ezzel való szembenézés képtelensége vagy nem akarása rejlik. A bátyja (Vincent Cassel) viselkedésben pedig különösen érződik, hogy bunkósága talán éppen azért ölt ilyen mértéket, hogy megkímélje a családot és önmagát is öccse vallomásától. A halállal, egy fiatal családtag elvesztésének a lehetőségével való szembe nézni nem akarás ölt hisztérikus formát a rövidke látogatásban.

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (7)

Lehet vevőnek lenni Dolan világára vagy nem, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy tehetséges. 27 éves és ez az ötödik filmje Cannes-ban (a Tom a farmon Velencében nyitott), de ő jegyzi Adèle Hello című számának videoklipjét is, amit személy szerint nem tartok a pályája csúcsának, inkább csak a siker mércéjének. A Juste la fin du monde-ban is ez a videoklipes stílus keveredik egy komoly családi drámával, ami pár óra leforgása alatt bontakozik ki és tetőződik. (Váró Kata Anna)


2016. május 20. 10:00 – Egy éves a Saul fia

Tavaly a cannes-i filmfesztiválon mutatták be, a mozik sokfelé még most is vetítik. Mi minden történt a Saul fia háza táján az elmúlt egy évben, azon belül is az egy hete zárult romániai forgalmazása alatt? Egy kis nosztalgikus számvetés következik. (Buzogány Klára)

>> tovább


2016. május 20. 08:00 – Beszélgetés Szabó Istvánnal a Hanussenről

„Ez volt az a film, amellyel mindent elmondhattam volna, de elszalasztottam a lehetőséget” – nyilatkozta később a rendező a Hanussenről, melyet pontosan 28 évvel ezelőtt, 1988. május 20-án mutattak be a Cannes-i Fesztiválon. (Muszatics Péter)

>> tovább


2016. május 19., 12:01 – Friedkin, az ördögűző

Ha már Na Hong-jin filmjében ott volt az ördög maga, stílusosnak tűnt egy William Friedkin-mesterkurzussal folytatni a napot, még ha elég sokat is kell sorban állni rá a nagy érdeklődés miatt. Friedkin engem már egy korábbi, a Gyilkos Joe kapcsán rendezett velencei sajtótájékoztatón levett a lábamról sziporkáival.

Cannes-ban a mesterkurzus az egész karrierjét próbálta áttekinteni, azt, ahogy az élő televíziós adások rendezésétől és a dokumentumfilmektől eljutott oda, ahol most van. Bejátszások idézték fel Friedkin ismertebb és kevésbé ismert alkotásait, közöttük az igazi kuriózumnak számító, Harold Pinter The Birthday Party című darabjának adaptációját. Többek közt megtudhattuk, hogy a Francia kapcsolat, ami éppen a forgatókönyvéért kapott Oscar-díjat, forgatókönyv nélkül készült, hogy Friedkin – különösen a pályája elején – maga rajzolta meg a lehető legaprólékosabb részletességgel a kameramozgásokat, de a színészi alakításokban mindig a spontán reakciókat kereste, ezért legtöbbször csak egyszer vesz fel egy jelenetet, valamint, hogy a focus pullert tartja a stáb lelkének, mert a jó focus puller nékül a legjobb rendező vagy operatőr fabatkát sem ér.

Ahogy Scorsese esetében, Friedkinnek is a legnagyobb anyagi bukásait ismerik el leginkább a kritikusok. Az első igazi kasszasiker horror, aminek sikerült a rétegfilm-státuszból a mainstreambe emelkedni, Az ördögűző volt. Friedkin horrort akart először forgatni belőle, de amikor egy paptól megkapta az 1949-es esetben érintett fiúnak a naplóját, illetve az orvosok és ápolónők feljegyzéseit, meggyőződött róla, hogy ez bizony nem egy egyszerű horror. A megtörtént esetnek egy fiú volt az elszenvedője, de a forgatókönyvírót arra kérték, hogy lányra változtassa, hogy jobban eltávolodjanak a valós eseményektől és a fiútól, aki akkor még élt. Friedkin elárulta, hogy a Vatikán felkérésére nemrégiben módjában állt egy igazi vatikáni ördögűzést lefilmeznie, ami nem sokban tért el attól, ahogy ő azt 1973-ban megrendezte. (Váró Kata Anna)


2016. május 18., 23:30 – Zombik Koreából 2.

Az már valószínűleg kiderült az eddigi bejelentkezéseimből, hogy nagy szerelmese vagyok az ázsiai mozinak, és ez akkor is él, ha történetesen valami vérben tocsogó, ultra-erőszakos koreai filmről van szó. Minden évben van legalább egy-két ilyen a cannes-i programban, de többségük vonzereje korántsem merül ki a szokatlanul erős vizuális hatásokban. Na Hong-jin 2008-as Az üldözője nem csak keleti viszonylatban mondható az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb thrillerének. A koreai rendező legújabb Gokseong (The Strangers) című filmje is kellőképp véres, helyenként rémisztő, amiben démonok, életre kelt halottak (még jó, hogy azóta is nálam van a korábbi koreai filmen kapott zombi túlélőkészlet), sőt maga az ördög is megjelenik. Igen, ez így elég soknak hangzik a jóból, a rosszból meg még inkább.

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (8)

Egy faluban játszódik a történet, ahol mintha démon szállna meg néhány embert, akik aztán mindenkit kiirtanak maguk körül. A rendőrfelügyelőn egyre nő a nyomás, hogy megoldja az ügyet, mert őt is rémálmok gyötrik, kislányán pedig egyre furcsább tünetek mutatkoznak. Mindez feltehetően egy a falutól távol, az erdőben élő japán idegenhez köthető. (Diszkrétnek aligha mondható utalás Korea japán megszállásának borzalmaira.) Na Hong-jin legújabb vállalkozása izgalmas, szórakoztató zsánerfilm, kellően nyitott befejezéssel, de pont túlzásai miatt messze nem olyan hatásos és sokáig kísértő élmény mint Az üldöző. (Váró Kata Anna)


2016. május 17., 22:35 – Brill(i)ante

Brillante Mendoza az utóbbi elmúlt évtizedben mintha ugyanazt a filmet csinálná – attól még a Fülöp-szigeteki rendezőnek nagyon erős, következetes stílusa van. Mendoza a dokumenarista realizmust néha már az abszurdba viszi át azzal, hogy egy-egy erősen provokatív jelenetet indokolatlanul hosszan kitart. Így volt ez előző versenyfilmjeiben, a Kinatay-ban, és a Szolgáltatásban is. Idei versenyfilmjében visszafogottabb ebben a tekintetben, aminek köszönhetően egyenletesebb és hatásosabb alkotás került ki a kezei közül: Ma' Rosa.

A történet hőse Rosa, aki egy kis standot vezet és férjével együtt drogot árul, hogy kiegészítse a bevételt. Egy kuncsaftja feldobja és a rendőrségen kötnek ki, ahol nem éppen a legtisztábban mennek a dolgok, és hamarosan Rosa egész családja a szülők szabadon bocsájtására gyűjt. (Váró Kata Anna)


2016. május 17. 13:30 – Veszedelmes viszonyok. Park Chan-wook: The Handmaiden

A koreai kultrendező azzal okozza a legnagyobb meglepetést, hogy visszavesz az erőszakból és helyette még feljebb tekeri a suspense-t. Annak is tanúi lehetünk, ahogy a bűntudat-ábrázolás helyét átveszik a felszabadulás és a testi gyönyör képei. (Puskás Lilla)

>> teljes kritika itt

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (9)

2016. május 17., 13:20 – Elkobzott szemöldökcsipeszekről

Bekeményítettek a biztonságiak a fesztiválpalota legnagyobb termében, a Grand Théâtre Lumière-ben tartott reggeli vetítések előtt. Sem étel, sem innivaló, de még szemöldökcsipesz sem juthat át a szűrőjükön. Ma reggel két csipeszem esett áldozatul a kutakodásuknak, ami különösen fájdalmas volt – ahogy Pedro Almodóvar Julieta című filmje is. Azt hiszem, hogy végleg feladom, és ezek után már nem nézek Almodóvar-filmeket. Ez az anya-lánya melodráma, a sok szép, de többségben gyenge alakítást nyújtó vagy a szerepét alaposan túljátszó színésznő (tisztelet egy-két kivételnek) nem az én világom.

Térdvillantós – a Julieta szereplői

Várakozáson felül jó volt viszont David Mackenzie Hell or High Water című filmje a bankrabló testvérpárról (Ben Foster és Chris Pine), valamint a nyomukban lihegő seriffről (Jeff Bridges). Feszes a tempója, jók a dialógusok és kiváló a zenéje (Nick Cave jegyzi a soundtracket) a fordulata pedig elgondolkodtató, ahogy az is, mennyire része Amerikában, főleg a déli államokban a mindennapoknak a fegyverviselés és a gyakorta a nyomában járó erőszak. (Váró Kata Anna)


2016. május 16., 22:45 – Assayas „horrorfilmjéről”

Olivier Assayas is vendége volt már a Titanicnak, ahol többek között kiderült róla, hogy magyar édesanyjának köszönhetően elég jól beszél magyarul, ahogy az is, hogy nem csak az egyik leghíresebb hongkongi színésznővel kötött házassága köti Kelet-Ázsiához, de az ázsiai mozi iránti szeretete is. Maggie Cheunggal való házassága véget ért ugyan, de a keleti filmgyártás iránti érdeklődése – aminek a rejtelmeibe annak idején Tony Ryans (angol kritikus, többek közt Wong Kar-wai filmjeinek fordítója) vezette be – megmaradt. A Personal Shopper az ázsiai kísértethorrorokat idézi, de az eredmény inkább megmosolyogtató mint félelmetes. Kapott is búúúút a vetítés végén a sajtósoktól. Bruno Dumont Ma Lout-ja mellett az eddigi versenyfilmek leggyengébbike. Kristen Stewart sem túl meggyőző a filmben, de igazi mélyrepülésnek mégis Assayas forgatókönyve és rendezése tekinthető, főleg a Carlos és a Sils Maria felhői után. (Váró Kata Anna)

Olivier Assayas: Personal Shopper

2016. május 16., 16:15 – Loach + Nichols

Úgy látszik, a hétvégi partik nemcsak engem készítettek ki: a zsűritagok közül egy sem jött el a reggeli versenyfilmre – persze számukra ez könnyen pótolható az esti bemutatón.

Ott volt viszont a nézők között Ken Loach, akinek a filmje az I, Daniel Blake mindenkit megindított. Hasonlóan szívbemarkoló Jeff Nichols filmje a Loving, amely színes bőrű Mildred Loving (Ruth Negga) és fehér férje Richard Loving (Michael Shannon) történetét dolgozza fel, akik a virginiai törvények elől menekülve Washingtonban házasodnak össze, de hazatérve frigyüket a déli állam nem fogadja el. Évekig tartó jogi csatározás után történelmi jelentőségű döntést hozott ügyükben a legfelsőbb bíróság, mely legalizálta a különböző fajhoz tartozók közötti házasságot, kimondva, hogy „a házasságkötés minden ember alapvető joga”. Különösen aktuális ez az azonos neműek közötti házasságról szóló viták idején.

Érdekes élmény Nichols második filmjét látni a cannes-i versenyben (Mud, 2012). Nichols 2007-es Fegyverek és emberek című filmjét elkísérte a Titanic Filmfesztiválra Budapestre, ahol én moderáltam a vetítés utáni beszélgetést vele, de interjúztam is a lelkes és ígéretes amerikai rendezővel, aki már akkor elköteleződött az amerikai dél mítosza mellett, ami mellett azóta is kitart. (Váró Kata Anna)

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (10)

2016. május 16., 11:40 – 45 év után újra bemutatták a Szerelmet

A Szerelem 1971-es cannes-i fogadtatása Makk Károly szerint „szédületes” volt, a filmet tapsviharral fogadták a nézők, s még az utcán is „őrjöngtek”, amikor oldalán a két főszereplővel, Darvas Lilivel és Törőcsik Marival a vetítés után levonult a vörös szőnyegen. A harmadik főszereplő, Darvas Iván viszont nem lehetett jelen, miután a magyar politikai vezetés nem engedte ki a fesztiválra. (szerk./MTI)

>> tovább


2016. május 16., 13:00 – Ugyanaz a lemez. Woody Allen: Café Society

Woody Allen új filmje hangulatos látvány-mozi, amelynek minden pillanatából sugárzik a gondos odafigyelés, hogy a képen látható legutolsó mandzsettagomb is korhű legyen. Mindez akkor lett volna érdekes, ha a film a múltidézésen túl korszerű gondolatokat is kínál. (Puskás Lilla)

>> teljes kritika itt


2016. május 15., 16:50 – Shia és barátai

Az utóbbi időkben botrányt botrányra halmozó Shia LaBeouf, aki egyszer a Berlinálén már tönkretett egy sajtókonferenciát, most kifejezetten visszafogottan viselkedett, legalábbis ami a fotózást és a sajtókonferenciát illeti. LaBeouf Andrea Arnold remek versenyfilmjében az American Honey-ban játszik számára testhezálló szerepet. Ő a magazint áruló fiatalok csapatának karizmatikus, ám kissé őrült vezetője, aki bárkinek képes bármit eladni.

Ha nem is olyan mértékig mint amerikai kollégájának, de Russell Crowe-nak is többször meggyűlt a baja a sajtóval és a lesifotósokkal. A Rendes fickók sajtókonferenciáján viszont ő is nagyon visszafogottan viselkedett, távozóban pedig még hosszú percekig fotózta a kilátást telefonjával a sajtószoba ablaka mögött tolongó fotósok és újságírók legnagyobb örömére. (Váró Kata Anna)


2016. május 15., 12:40 – Versenyen kívül-belül

Arról, hogy Nicole Garcia színész/rendezőnő versenyfilmje, a Mal de pierres milyen, majd csak azután tudok nyilatkozni, hogy az utolsó napi reprízvetítésen megnéztem, mert helyette Shane Black Rendes fickók (The Nice Guys) című filmjét választottam vasárnap reggeli kikapcsolódásnak és nem bántam meg. A többek közt a Halálos fegyver (Lethal Weapon) filmek írójaként ismert Black remek humorral és sok akcióval hozza a tőle elvártakat, amiben nagy segítségére van Ryan Gosling és Russell Crowe párosa, akik még sosem voltak ennyire szórakoztatók.

Rendes fickók - hamarosan a mozikban

Andrea Arnold versenyfilmje, az American Honey remek előhangolása volt ennek tegnap este, adrenalinpumpáló soundtrackje még sokáig lüktet az emberben. Arnold ezúttal is kallódó fiatalokról forgatott, a tőle megszokott érzékenységgel: az American Honey egy újabb erős versenyfilm. (Váró Kata Anna)


2016. május 14., 22:50 – Zombik Koreából

Ma a koreai mozi jegyében telt. Reggel Park Chan-wook Handmaidenjét néztem. Gyönyörűen fényképezett, de nincs benne az a lendület, ami az előzetesét olyan érdekessé tette. A kollégák szerint „a koreai szürke 50 árnyalata", volt aki szerint a „koreai Adél élete".

Az üldöző rendezőjének (Yeon Sang-ho) Train to Busan / Bu-san-haeng című zombifilmje előtt túlélőkészletet kaptunk. Csak támadjanak a zombik, rózsaszín fültisztító!, sebtapasz és mandulás csoki már biztosan lesz nálam. A film egy tisztességesen megcsinált zombifilm, se több, se kevesebb. (Váró Kata Anna)

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (11)

2016. május 14., 12:45 Várakozások helyett

Attól a perctől fogva, hogy nyilvánosságra hozzák a cannes-i versenyprogramot, folyamatosan kapom a kérdést (gondolom az összes többi kolléga is), hogy mit várok a leginkább. Gépiesen nyomom a választ, mert tudom, hogy képtelenség hosszas magyarázkodás nélkül lerázni a kérdezőt, hogy Dolant, Park Chan-wookot, Mungiut, no meg Jarmusch doksiját Iggy Popról. Valójában évek óta az van, hogy amiket nagyon várok, rendre csalódást okoznak és a legváratlanabb helyről jönnek a meglepetések. Nem reméltem semmi jót Ken Loachtól az I, Daniel Blake-kel mégis megfogott.

Maren Ade rendező neve ismeretlenül csengett számomra a Toni Erdmann című versenyfilmjén viszont majdnem kisírtam a nevetéstől a kontaktlencsét a szememből. A katalógus leírás és a fotók alapján pedig számomra teljesen érdektelennek tűnt a bohém apa és a kőkemény üzletasszony lánya története, ami mint kiderült tele van érzelemmel (de nem érzelgősséggel) és humorral, ami különösen érdekes egy német film esetében. (Váró Kata Anna)


2016. május 13., 18:52 – A kamaszok, a ruhák és a genetika

A reggeli versenyfilmmel nem volt szerencsém, az Un certain regard viszont némileg kompenzálta a felesleges koránkelést.

Az orosz Uchenik (The Student) elég erős alkotás egy kamasz fiúról, aki megszállottam bújja a bibliát, és missziójának tekinti az Úr igéjének a terjesztését. Valójában csak egy zavart lelkű fiatal, aki nem találva helyét a fanatizmusba menekül.

Még jobb volt Stéphanie Di Giusto kosztümös darabja a La danseuse (The Dancer). Az amerikai származású Loïe Fuller története, aki megreformálta a klasszikus színpadi mozgást, mégis tanítványa Isadora Duncan lett a kor igazi sztárja. Utóbbit Lily-Rose Depp (Vanessa Paradis és Johnny Depp lánya) alakítja. Lily-Rose Depp csodálatosan mutat a vásznon, de ezen ilyen genetikával nincs mit csodálkozni. (Váró Kata Anna)

A La danseuse hivatalos fotója (középen Lily-Rose Depp)

2016. május 13., 10:45 – Megvan az első film, amit otthagytam

Bruno Dumont Ma Loute című filmje elvileg komédia, gyakorlatilag fájdalmasan humortalan. Korai némafilmek vígjáték kliséi (hányszor lehet nevetni azon, ahogy egy kövér ember legurul egy dombon?!), kiegészítve némi osztályellentéttel és emberevéssel. Rémesebb időpocsékolás mint amilyennek hangzik. A hivatásos színészek komédiához mérten is embert próbálóan hamisak, a nem hivatásos és hivatásos színészek között legalább az arcok érdekesek. Ezúttal is, ahogy Drumond korábbi filmjében például az Emberiségben is, a nem hivatásos, szó szerint az utcáról felszedett szereplők a legértékelhetőbbek az egészben. Rossz napindító, de ezután legalább mindent jobban értékel az ember. (Váró Kata Anna)

Bruno Dumont: Ma Loute (kép a filmből)

2016. május 12., 19:49 – Az angol Lăzărescu

Az étteremben a magyar pincérlánytól kapott ajándék sütit eszem, amikor a tévé Cristi Puiu és stábjának vörös szőnyeges bevonulását mutatja. A vörös szőnyeg lerakásakor hallottam először magyar beszédet a fesztiválon. Ken Loach megcsinálta a Lăzărescu úr halálának brit parafrázisát. I, Daniel Blake a címe. Rövidebb, némileg hatásvadász, de nagy tapsot kapott a sajtóvetítésen.

Egy óra múlva nyit az Un certain regard szekció, ami mindig tartogat gyöngyszemeket. A nyitófilmet Mohamed Diab rendezte, és Clash az angol címe. A 2011-es egyiptomi eseményekről szól. (Váró Kata Anna)

Hayley Squires és Dave Johns az I, Daniel Blake-ben (fotó: Film New Europe)

2016. május 12., 15:50 – Pénzes cápával lazítani

Alain Guiraudie Idegen a tónál (L'inconnu du lac, 2013) című filmje az Un certain regard szekció legjobbja volt, de a hivatalos versenyszekcióban is megállta volna a helyét. Az Idegen a tónál című filmet látva lehetett tudni, hogy a Rester vertical (Staying Vertical) sem lesz éppen szégyenlős alkotás. Nemi szervek nagyközeliben, szülés és halálba segítő szex egy idős férfi és a fiatalabb forgatókönyvíró között, hogy csak néhányat említsek. Jó reggelt! Erre azért felébredtünk.

Az érdekes az, hogy az itteni közönségnek már szinte a szempillája sem rebben minderre, taps és már rohanunk is a Pénzes cápára (Money Monster, a kétszeres Oscar-díjas Jodie Foster rendezése), hogy legyen egy kis könnyedebb szórakozás olyan sztárokkal, mint Julia Roberts és George Clooney. A Pénzes cápa kiváló hangulatoldó a fajsúlyosabb versenyfilmek között. Profi színészek, profi rendezés még ha nem is tartogat sok meglepetést a történet. (Váró Kata Anna)

A Money Monster csapata (fotó: AFP/Facebook)

2016. május 12., 08:00 – A román indítás

Első cannes-i fesztiválélményem az volt, amikor az első nap, első versenyfilmje vitte el az Arany Pálmát. 2007-ben Cristian Mungiu volt ez a rendező a 4 hónap, 3 hét és 2 nappal. Tegnap az első versenyfilm Cristi Puiu Sieranevada című filmje hasonlóan erős kezdés volt, de nekem mégsem ütött akkorát mint Mungiu filmje vagy Cristi Puiu-féle Lăzărescu úr halála. Nem ütött annyira, mert nem olyan drámai és lesújtó a végkifejlete mint a Lăzărescu úr halálának, és nem olyan személyes tragédiát dolgoz fel mint Mungiu filmje, de nagyon sokrétű és komplex film, ami még sokáig ott motoszkál az emberben. (Váró Kata Anna)

Cristi Puiu: Sierranevada (kép a filmből)

2016. május 11. 22:44 – Megkezdődött a 69. cannes-i fesztivál

Woody Allen a korát és a munkabírását firtató kérdésre ironikusan megjegyezte, hogy addig fogja folytatni a filmkészítést, „amíg akadnak olyan ostoba emberek, akik pénzt adnak rá”. (szerk.)

>> tovább


2016. május 11., 18:33 – Donald Sutherland és a kanadai identitás

A reggeli gubancért kárpótolt a zsűri sajtótájékoztatója. Nemes Jeles Lászlón – vagy László Nemesen, ahogy itt emlegetik – látszott, hogy mekkora megtiszteltetésként éli meg a feladatot, ahogy ennek hangot is adott. A sajtótájékoztató „fagyos” levegőjét (csak úgy süvített a szél a légkondiból, pedig kint sincs éppen strandidő) és a döntés felelősségének komolyságát Donald Sutherland viccei oldották. Amikor kanadai származására való tekintettel a kanadai filmről kérdezték ez volt a válasza:

– Három halálraítéltet sorakoztatnak fel a kivégzéshez: egy angolt, egy kanadait, egy franciát. Mindhármuknak lehet egy utolsó kívánsága, mielőtt agyonlövik. Az angol teát kér, a kanadai 15 percet, hogy a kanadai identitásról beszélhessen, a francia pedig csak annyit, hogy őt még a kanadai előtt lőjék agyon.

Ha Sutherland ilyen marad a következő tíz napban, a zsűritagok aligha fognak unatkozni. (Váró Kata Anna)

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (12)

2016. május 11., 12:47 – Megnyitó előtt

A megnyitó előtti éjszaka hatalmas felhőszakadás áztatta a várost és most sem néz ki derűsebbnek az idő. 10-kor már Woody Allen nyitófilmjét, a Café Societyt láthatták a korán érkezett sajtósok. A fotósok már készülnek a fesztivál első photocalljára, van aki pedig már sorba állt a nyitófilm sajtókonferenciájára. Hivatalosan még nem nyílt meg, de a fesztivál már elkezdődött... (Váró Kata Anna)

Cannes-i napló – 69. Cannes-i Fesztivál, május 11–22. (13)

2016. május 10. 15:30 – Rendkívüli biztonsági intézkedések Cannes-ban

A terrorfenyegetettség miatt rendkívüli biztonsági intézkedések közepette kezdődik meg szerdán a 69. Cannes-i Fesztivál. (szerk.)

>> tovább


2016. április 26. 08:33 – Nemes Jeles László Cannes-ban zsűrizik

A Cannes-i Fesztivál közzétette a nemzetközi versenyprogram zsűrijének névsorát. Nem kevésbé illusztris válogatás, mint a versenyző rendezőké. (szerk.)

>> tovább

A fő versenyprogram bírái (a fesztivál fotója)

2016. április 20. 18:43 – Visszatér Cannes-ba a Szerelem

Makk Károly filmjének felújított, digitalizált változatát vetíti a május 11-én kezdődő, 69. Cannes-i Fesztivál nagy klasszikusokat bemutató válogatása, a Cannes Classics. Tovább. (szerk.)


2016. április 14., 14:14 – Ezek a filmek versenyeznek idén Cannes-ban

A 69. Cannes-i Fesztivál közzétette a hivatalos versenyprogramba, valamint az Un certain regard-ba bekerült filmet listáját. A fesztivál nyitófilmje a Woody Allen rendezte Café Society lesz. Tovább. (szerk.)


2016. március 21., 14:23 – Godard előtt tiszteleg a Cannes-i Fesztivál

Jean-Luc Godard Megvetését idézi a 69. Cannes-i Fesztivál vadonatúj plakátja. Tovább. (szerk.)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Café Society

Café Society

Amerikai romantikus, vígjáték, 2016. Rendező: Woody Allen.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    7 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Sieranevada

Sieranevada

Román–francia–bosnyák–horvát–macedón filmdráma, 2016. Rendező: Cristi Puiu.

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    9 · 2 értékelés
  • Szerinted?

A szobalány (The Handmaiden)

A szobalány (The Handmaiden)

Dél-koreai filmdráma, romantikus, 2016. Rendező: Chan-wook Park.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    8 · 10 értékelés
  • Szerinted?

Érettségi (Graduation)

Érettségi (Graduation)

Román filmdráma, 2016. Rendező: Cristian Mungiu.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    8 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk