Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Leszázalékolva, lepontozva A kritikaegyesítő oldalakról Publicisztika

Az úgynevezett review aggregator honlapok, azaz a kritikaegyesítő oldalak kényelmes, hatékonynak tűnő és gyors megoldást kínálnak a döntésképtelenek számára, legyen szó egy étterem megválasztásáról, vagy egy kenyérpirító megvásárlásáról. Egy döntő többségében jó értékeléseket, sok pontot és csillagot felhalmozó porszívót magabiztosabban veszünk meg, mint egy kevésbé agyondicsért gépet. A kritikaegyesítés ilyen esetekben tud jól működni, ez kétségtelen. De az, hogy egy film megítélésében miért hagyatkozunk hasonló honlapok segítségére, rejtély.

Kritika, leszázalékolva

A két legnépszerűbb egyesítő-oldal a Rotten Tomatoes és a Metacritic. Nézzük először, hogy miként is működnek ezek az oldalak – elsőnek a Rotten Tomatoes. A Rotten Tomatoes munkatársai fogják a filmkritikai honlapok és újságok azon példányait, melyek megfelelnek az egyesítőoldal által feléjük támasztott követelményeinek, elolvassák a kritikáikat, és eldöntik, hogy azok jókat írnak-e az alkotásokról (favorable, azaz kedvező, azaz „friss”, hiszen valamiért paradicsomokról van szó náluk), vagy rosszakat (unfavorable, azaz kedvezőtlen, azaz „rohadt”). A döntés könnyű, hiszen ma már mindenhol pontoz vagy csillagoz a filmkritikus is. Ha belefutnak egy pontok és csillagok és felfelé mutató hüvelykujjak nélküli írásba, akkor az adott szöveget elolvasva ítélik meg azt, hogy a kritika kedvező-e, avagy kedvezőtlen.

Az pedig, hogy egy film kedvező, annyit tesz a Rotten Tomatoes olvasatában, hogy azt valaki inkább szereti, mint nem szereti. Ha egy kritikus mondjuk 10 csillagból 5-öt vagy 6-ot ad egy filmnek, az már kedvező. Ha 51%-os egy film egy ítész szerint, az is kedvező. Ezután fogják a „friss” filmeket, összesítik őket a „rohadtakkal” szemben, majd a filmek kapnak két százalékértéket: ennyire „friss”, ennyire „rohadt”.

A probléma ezzel a metódussal az, hogy kíméletlenül dichotomikus, és kirekesztően deista. A kedvező kritikusi értékelésekben összemosódik így a „majdhogynem szar”, az „annyira nem szar”, az „egyszer nézős”, a „tök rendben van”, a kiemelkedő, a zseniális és a korszakalkotó. A „kedvező” százalékszám mögött rejlik egy film igazi értéke, de a szám mögé nem néz a néző. Nekik elég a szám. A szám, ami nem annak a jele, hogy egy film valóban jó, hanem annak, hogy inkább jó, mint rossz. A különbség tapintható. Ha egy filmet a kritikustársadalom többsége mesterműnek kiált ki, az pontosan ugyan azt érdemli a Rotten Tomatoes értékelési rendszere szerint, mint az a film, amitől a kritikusok csak azért nem szúrták szembe magukat a gallonos kóla szívószálával, mert mondjuk akadt bár egy dögös zenei betét, amit tudtak díjazni.

Egy film tehát jó lehet vagy rossz, pipa vagy nyista, fekete vagy fehér, jin vagy jang, egyik fél vagy másik fél. A Rotten Tomatoes taktikája alapvetően gyáva és félrevezetően homályos, biztonságos középszerbe bújtatja a filmeket, melyek ennél többet érdemelnek – még a legrohadtabbak is.

Minden filmet egy skálán értékelni és egymáshoz hasonlítani őket ártalmas folyamat, hiszen az egyesítőoldal azt a látszatot kelti így, hogy a 98 százalékban friss Agymanók (Inside Out) és a szintén 98%-ban friss Sráckor (Boyhood) között bármilyen komoly hasonlóság lenne. Persze, jó filmek. De azt állítani, hogy összehasonlíthatóak vagy, hogy össze kell hasonlítani őket, esetleg, hogy vannak összehasonlítható értékeik, botorság lenne. Ugyanis a két film közötti különbség a lényeg, nem mondvacsinált halmazok uniója.

Egy friss mozi rottentomatoes-on: győzött a „közönség”.

Úgy kezeljük ma már a Rotten Tomatoes értékeléseit, mintha filmkritikák lennének – hiszen azok adják az ítéletük alapját. Pedig pontosan a kritikát százalékolják így le. Hiszen mivé lesz így a jól érvelő ellenvélemény, mivé válnak azok az írások, melyek nem merülnek tokáig az olyan körbeimádott, de mégis erősen megosztó filmek ovációhullámaiba, mint amilyenek a Valami követ (It Follows), a Gravitáció (Gravity), A visszatérő (The Revenant), a Babadook, a 12 év rabszolgaság (12 Years a Slave), a Zero Dark Thirty körül csaptak fel? Semmivé. A „rohadt” százalékokat erősítik majd, a rohadtak pedig szinte senkit nem érdekelnek.

Kritika, lepontozva

A Metacritic szisztémája némileg bonyolultabb, és kevésbé leegyszerűsítő, mint konkurensének „vagy-vagy” alapon működő értékelése. Az oldal jóval kevesebb kritikát összesít, ugyanis a Metacritic máshogy válogat a szemlézendő lapok közül. A legjobb, legolvasottabb, legmegbízhatóbb publikációkat gyűjtik össze – legalábbis állításuk szerint. A Metacritic által figyelt oldalak között akad azonban fontosabb és kevésbé fontosabb honlap. Ez azért fontos, mert miután a filmkritikusok csillagai-pontjai, vagy a kritikák hangvétele és a belőlük kibogarászott ítélet alapján a Metacritic szakemberei egy 0-tól 100-ig terjedő skálán ellátták a filmeket a „megfelelő” pontszámmal, azokat még áteresztik egy „súlyozási” folyamaton is, melynek során a kevésbé hangadó oldalak kritikáiból leszűrt pontokat a fontosabb, „minőségibb”, és „nagyobb hatású” oldalak pontjai alá rendelik. Ezután a pontokat normalizálják, és átlagolják.

Az eredmény így egy hierarchikus lista lesz, melyben nem csak a filmek, hanem a kritikusok munkájának minősége is egymás alá rendelődik. Tény, hogy a Metacritic rendszere átláthatóbb és a kritikák rezüméinek előtérbe helyezésével némileg részletezőbb is, azt azonban semmi nem indokolja, hogy a kevésbé hangsúlyosnak vélt oldalak kritikáit a „meghatározóbb” portálokkal szemben jelentéktelenebbnek kellene billogozni. Így ugyanis a filmek igazi értéke és minősége kerül háttérbe, melyekről miért ne írhatna okos dolgokat egy kevésbé olvasott lap?

Az igazi vesztesek pedig ígyis-úgyis maguk a filmkritikák lesznek, melyeket a Metacritic bírái kevélyen lepontoznak a könnyebb értelmezhetőség kedvéért. Mindezt pedig úgy teszik, mintha oldaluknak bármi köze lenne a filmkritikához. De nincs.

„Ez a film 69 pontot kapott, nem biztos, hogy megéri megnézni. Ez a film viszont 74 pontot kapott, de egy másik film meg 79-et, nézzük meg azt!” A közepes pontok mögött olyan filmek is megbújhatnak, melyek bizony megérik a mozijegy árát. Mert amúgy – tegyük fel a költői kérdést – mit is jelent az, ha a Metacriticen valami 74 pontot kapott?

Ugyanaz a friss mozi a metacriticen: nagyon vékony döntetlen?

Egy jól megalapozott eltérő vélemény, egy fősodorból kiugró megközelítés, egy elkülönülő értelmezés a Metacriticen – akárcsak a Rotten Tomatoes esetében – csak egy semmitmondó apró töredéke az összesített, számokba fojtott kritikák végeláthatatlan, sorának. A filmtermés, a különböző moziba kerülő filmek ugyanakkor többek, értékesebbek, fontosabbak a numerikussá redukált kritikai konszenzus látszatánál.

Kritika, semmivé redukálva

A Metacritic és a Rotten Tomates nem kritikai oldalak, hanem termékajánlók. Segítségükkel könnyen összehasonlíthatjuk, hogy mit gondol az esztéta- és ítésznép (valamint a felhasználók) egy-egy filmről, ezek közül a filmek közül közbenjárásukkal könnyebben tudunk választani. Jól hangzó, és néha tényleg működőképes kultúrmissziójukkal azonban – százalékoktól és pontoktól függetlenül – az a baj, hogy ha ránézünk értékeléseikre, csak azt látjuk, hogy a kritikustömeg szerint az egyik filmet jobban fogjuk élvezni, mint a másikat. A miértekre (vagy a miért nemekre) nem kapunk választ, ahhoz kritikákat kellene olvasnunk, de hát annál könnyebb számokat értelmezni.

A helyzet az IMDb-n a legsúlyosabb: egy kéthetes film máris a világ 250 legjobb alkotása közt

A kritikus véleménye viszont – noha meghallgattatik – uniformizálódva beolvad egy számba, táplálva annak inherens semmitmondóságát. Így válnak a kritikák el nem olvasott használati utasításokká, a filmek pedig porszívókká, melyek között csak az a különbség, hogy az egyik jobb, mint a másik. A kritikaegyesítő oldalak a kritikák egységesítésével elérik, hogy az elvileg vitakontextusokat kialakító és formáló, értelmező, elemző, érvekkel értékelő kritika műfaja ne jelentsen nagyjából semmit.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , cikk