/ / /

· írták: , , , ,

Ezt láttuk a 15. TIFF-en 4.

Tikkun; La puerta abierta / The Open Door; A peine j’ouvre les yeux; Heil; Once upon a Dream – A Journey to the Last Spaghetti Western

Kritika

Három versenyfilm – bennük aligátorokkal terhelt álomképek, egy rendőrök elől nyilvánosházban rejtegetett kislány és egy tunéziai kamaszlány kalandja a titkosrendőrséggel – egy kihagyhatatlan, neonáci filmszatíra és egy szintén szórakoztató dokumentumfilm a spagettiwesternek örökségéről.

Avishai Sivan: Tikkun, 2015, izraeli, 120 perc

[verseny] Tikkun héberül helyreigazítást jelent, ami az izraeli Avishai Sivan filmje esetében, pontosabban Haim-Aaron haszid zsidó diák életében, metafizikusan pedig Jahve szemszögéből két halál közötti újjászületést hivatott kifejezni, illetve az első elpusztulásnak a másodikkal történő korrigálását. Haim-Aaron, aki első halála előtt hű és szigorú istenszerető volt, a haszid életvitel összes szertartásának kissé túlzásba vitt gyakorlásával, a másvilágon töltött 40 perc után úgy jön vissza, hogy nem ismer önmagára. Szemüvegre és húsra immár nincs szüksége, korábban elfojtott szexualitása deviáns változatokban támad fel, az egyetemről eltiltják, mert a közös imák alatt inkább az asztalra borulva horkol, és csak sodródik az éjszakában, különösebb cél vagy értelem nélkül. Valami megfoghatatlan hajtja, ami sem maga, sem a néző számára nem világos. Apja, a kósher mészáros korán rájön, hogy fiát hagynia kellett volna meghalni, és a kétirányú szeretetből (tudvalevőleg fia és istene iránt) származó bűntudat szürreálisan gyönyörű, alligátorokkal terhes álomképeket szül.

Tikkun; La puerta abierta / The Open Door; A peine j’ouvre les yeux; Heil; Once upon a Dream – A Journey to the Last Spaghetti Western

Avishai Sivan kontrasztos fehér-feketében forgatja Haim-Aaron pokoljárását, rögzített kameraállásból, meseszép képekkel és hatalmas nagytotálokkal, amelyek mind azt sugallják (talán), hogy mily apró a főhős isten szemében, ugyanakkor azt is, mennyire nem ura visszaszerzett életének. Lassú sodrú, műélvezeti hosszú perceket kínáló film, s a néha már-már lankadó figyelmet ijesztő kétéltűek, felszisszenésre alkalmas tárgy-test ütközések, a haszid képkapcsolás számára tabu férfi és női genitáliák, sőt, egy erős nekrofil jelenet rázza fel. A mélyen vallásostól, ami alkalomadtán ironikus, a mélyen botrányosig, ami egyaránt epés, minden benne van a két órás játékidőben. Sivanra érdemes lesz odafigyelni ezután. (fsz)

Még vetítik: június 1., 15:00, Győzelem mozi

Marina Seresesky: La puerta abierta / The Open Door, 2016, spanyol, 84 perc

[verseny] Marina Seresesky argentín rendező-forgatókönyvíró sztorija egy prostituáltak által lakott madridi társasházban játszódik leginkább. Főszereplője két prostituált: Antonia, a vén nagyszájú, aki azt képzeli magáról, hogy híres spanyol énekesnő, illetve lánya, Rosa, aki fölött szintén elmúlt az idő: boldogtalan, legfőképp azért, mert anyjával való egymásrautaltságuk gúzsba köti életét. A címebeli „nyitott ajtójukon” a túladagolásban meghalt szomszéd kislánya lopódzik be és bújik az ágyuk alá. A szenilis öregasszony (mivel a kislány szebben fésüli a haját, mint Rosa) kitalálja, hogy annak ellenére, hogy a rendőrség keresi az eltűnt kislányt, fogadják be a családba. Rosa erősen ellenzi anyja ostoba ötletét, de ő is lassacskán szívébe zárja az ártatlan arcú lánykát, aki kizökkenti őket mindennapjaikból. Közben a rendőrség is kopogtat párszor…

Tikkun; La puerta abierta / The Open Door; A peine j’ouvre les yeux; Heil; Once upon a Dream – A Journey to the Last Spaghetti Western (2)

A drámai felütés hamar kiváló komikummal társul, és a kettő ötvözése lesz a film legjobb erénye, mintha egy korai és egy kései Almodóvar film mashupját látnánk, ami leginkább a szerény számú, de változatos karakterekben figyelhető meg, elsősorban az ellentétes anya-lánya párosban, de a szomszédok is kapnak játékidőt: a ripacs transzvesztita, aki cinkostárs lesz a bújtatásban, illetve a mindig leskelődő és kotnyeleskedő „szakmán kívüli”, prűd asszony. Ezek a figurák egy sitcomban is megállnák a helyüket, de félreértés ne essék, a film nem bagatellizálja el saját magát. Megmarad szórakoztató és magható dramedynek, ami leginkább a második esélyekről szól, mind a (választott és nem választott) család, mind a nagybetűs élet kontextusában. Műfaja miatt kevés eséllyel indul a versenyszekcióban, de mi mindenképp ajánljuk megnézésre. (ne)

Még vetítik: június 1., 12:45, Győzelem mozi (Ușa deschisă)

Leyla Bouzid: A peine j’ouvre les yeux, 2015, francia-tunéziai-belga-arab

[verseny] Farah 18 éves, tele van energiával. A sulinak vége, épp egyetemre kell beiratkozni, ám a papírmunka annyira nem foglalkoztatja, mint a kis együttes, amiben énekelget. Szárnyal, mert kezdenek ismertek lenni, mert szerelmes és viszontszeretik. Anyja persze orvost faragna belőle, és szeretné eltávolítani a mikrofon mellől, Farah pedig minden eszközzel lázad ellene (kettejük jelenetei a legerősebbek a filmben). Mindez szinte bárhol játszódhatna, a film nagyrészéből azt tudjuk meg, hogy a tunéziai tinédzserek is lázadnak a szülői szigor ellen, ott is minden lány világhírű énekesnő akar lenni, az anyák jól fizető és megbecsült állást szeretnének a gyerekeiknek, s még a tiniszerelem is ugyanolyan szép, mint a világ bármely másik csücskében. Amitől ez a film helyi jelleget kap, ami átszínezi az anya motivációit, és indokolja a családját szemmel láthatóan szerető, attól mégis távol tartózkodó apa motivációit, az a titkosrendőrség láthatatlan, de fenyegető jelenléte, hiszen pár hónappal az „arab tavasz” előtt járunk, s aki ebben a környezetben rendszerkritikus dalaival „keresi a bajt”, az előbb-utóbb meg is találja.

Tikkun; La puerta abierta / The Open Door; A peine j’ouvre les yeux; Heil; Once upon a Dream – A Journey to the Last Spaghetti Western (3)

Leyla Bouzid filmje nézhető, de nem fogja megnyerni idén a fődíjat. Túl hosszú a bevezető, az első, rockot és hagyományos arab zenét ötvöző betét érdekes a fülnek, de a harmadik „folklórműsor” már altató hatású (énekesnő a főszereplő, van benne épp elég ilyen). Lehetne belőle izgalmas thriller: a politikai rendőrség első felbukkanása után gyötör a kíváncsiság, hogy hogyan van ez jelen a tunéziai mindennapokban, túl egyszerű egyetlen besúgó gyors leleplezésével elintézni a jelenlétét. De a a thriller elmarad, helyette egy kamaszmelodrámát kapunk. Nagy kár. (bk)

Még vetítik: június 1., 22:30, Győzelem mozi (Cum deschid ochii)

Dietrich Brüggemann: Heil, 2015, német, 104 perc

[főtér] „Egy vígjátéknak nemcsak szórakoztatnia kell, de politikailag is releváns kell legyen” - mondja az ideológiák látványos ütköztetésére felhasznált, a filmben a kelleténél többször szereplő talkshowk egyik meghívottja. Brüggemann, aki a TIFF-nezők számára nem idegen, s idén maga is ellátogat a filmfesztiválra, újra felkorbácsolja a kedélyeket filmtémájával: most egy neonáci csoportosulás vezetőjének a klánon belüli rivalizálásból, régimódi szerelmi bánatból, valamint Facebook-követőinek csökkenő számából táplálkozó történelmi rekonstrukciós ámokfutását vitte vászonra. Bonyolultan hangzik? Az volt. Dehát a humor, csakúgy mint az ördög, a részletekben rejlik.

Tikkun; La puerta abierta / The Open Door; A peine j’ouvre les yeux; Heil; Once upon a Dream – A Journey to the Last Spaghetti Western (4)

A film, mely rekordmennyiségű, 114 beszélős szerepet tartalmaz, a „lassú víz partot mos” szempont helyett inkább az „ismétlődő szökőár még több partot mos” elvéhez tartja magát, s belead apait-anyait: van toleranciát hirdető, majd amnéziát szenvedve neonáci papagájjá váló színes bőrű fiatal (noha a cselekményt elindító pár perc után az alkotók megfelejtkezni látszanak róla), megszületendő gyermekének apját féltékenyen és talpraesetten kereső barátnő (kit azzal nyugtatgatnak, hogy ugyan elrabolták párját a nácik, de legalább biztosan nem állt újra össze az exével), állandóan szociális médiáját frissítő, gyermekeit a profilképek technikájában instruáló nipster (vagyis náci hipster), a szenzacionalista és az emberi szempont között dönteni nem tudó szabadúszó tévériporter, a helyi balliberális rendőr és a képzelőerő-hiányban szenvedő neonácivezér(ke) szerelmét egyaránt visszautasító, Lengyelország megszállására biztató amazon, és még 108 egyéb karakter. A cselekmény ehhez mérten kissé fragmentált és szétágazó, de tele mulatságos gegekkel, intellektuális szócsatákkal, időről időre visszatérő, mintegy a ritmust biztosító verekedésekkel, és műfajok közötti kontaminációval. Fesztiválfilmnek kiváló, amikor a poénról lemaradva nevethet az ember a pillanatnyi csendben felhangzó nézői kommentáron, habár némettudást vagy feliratolvasáshoz szükséges türelmet (esetleg magasságot) nélkülözőknek nem ajánlott. Muss sehen! (szb)

Még vetítik: május 31., 17:30, Diákművelődési Ház / Studház

Tonislav Hristov: Once upon a Dream – A Journey to the Last Spaghetti Western, 2015, német-finn-bulgár, 60 perc

[cinema, mon amour] Ki nem ismeri Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugat című legendás filmjét? Vagy A jó, a rossz és a csúnyát? Vagy David Lean Arábiai Lawrence-ét? Oké, lehet, vannak olyanok. De ők nem filmrajongók. Na de ki hallott Tabernasról? Fort Bravóról? Western Leonéról? Mini Hollywoodról? Oké, lehet, vannak olyanok. De ők megszállott westernrajongók. Akik viszont nem, azok számára Tonislav Hristov bolgár származású rendező Volt egyszer egy álom – Utazás az utolsó spagetti western földjére című dokumentumfilmje ugyancsak izgalmas moziélmény lehet.

Izgalmas és ugyanakkor lehangoló. A válság sújtotta Spanyolország e mitikus vidékén (megfordult itt Henry Fondától kezdve Claudia Cardinalén, Charles Bronsonon és Lee van Cleefen keresztül a legnagyobb hősig, Clint Eastwoodig mindenki, aki a műfajban valaha is nagyot dobott) alig van meló, és ha van is, ritkán állandó. Az emberek mindenbe belekapaszkodnak, amiből pénzt lehet csinálni. Persze nem hajlandók napi 20 euróért dolgozni, mint a román bevándorlók. Ők spanyolok. És nem is akármilyen spanyolok. Azon a helyen élnek, amely fölött ott lebeg a legendás múlt nosztalgiával alaposan átitatott árnyképe, amikor Tabernas úgy felvirágzott, mint mondjuk Dawson City a klondike-i aranyláz idején.

Tikkun; La puerta abierta / The Open Door; A peine j’ouvre les yeux; Heil; Once upon a Dream – A Journey to the Last Spaghetti Western (5)

A kamera empátiával követi a múlt ködében szárnyaló, ám a jelenben tébláboló embereket. Van, akinek sikerül megélni a mítoszból, van, akinek nem. A készítők annak is igyekeznek utánajárni, valóban Henry Fonda zabigyereke az a tabernasi lakos, aki azt állítja magáról, hogy az. Irtó bájos vonala ez a filmnek. De felbukkannak a vásznon az ilyen legendás helyeken általában fellelhető bizarr figurák is. Például egy indián.

Hristovék akkor lépnek bele a tabernasi „western”-univerzumba, amikor épp felröppen a hír, hogy 40 év elmúltával Claudia Cardinale visszatér hajdani nagy szerepének színhelyére, és újra forogni kezd egy film. És a tengődő, lumpoló, ágyrajáró, igyekvő emberekbe visszatér a lélek. Hogy mi lesz a nagy projektből, nem áruljuk el. Azt azonban igen, hogy a film mintha elszakadna a végén. A rendező biztos kézzel vezeti be a nézőt a kiválasztott tabernasi alanyok világába, aztán egyszer csak magára hagyja egy poros úton. Talán szándékos volt a döntés, talán nem, az azonban tény, hogy nem használ a filmnek. Elvarratlanok maradnak az emberi sorsok szálai. Kár. (szj)

Még vetítik: május 31., 22:00, Francia Intézet, szabadtéri vetítés (A fost odată un vis: Ultimul spaghetti western)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film