Buzogány Klára

/ / /

· írta

A zseton, a beton és a lottósorsjegy

Paul Negoescu: Două lozuri

Kritika

Sör, útszéli kiskocsma, focimeccs, punnyadás, izzadtságszag – innen indul a Două lozuri három főszereplője életük nagy kalandjára. Itt egy görbe tükör a romániai hétköznapokról, ami előtt megállva muszáj a könnyekig nevetni.

Paul Negoescu második filmjénél tart, a 2012-es O lună în Thailanda (Egy hónap Thaiföldön) elsőfilmhez mérten igazán szép fesztiválköröket futott: versenyzett a velencei Kritikusok Hetében, FIPRESCI-díjat nyert Szófiában, elsőfilmes díjat kapott a TIFF-en, és bekerült néhány másik, nemzetközi fesztivál versenyválogatásába is (itthon kb. 5800-an nézték meg moziban). A fiatal rendező három év és egy kisjátékfilm után ropogós vígjátékkal tér vissza, ami szépen illeszkedik az „új román mozi” filmjeinek sorába.

Paul Negoescu: Două lozuri

A film kiindulópontja Ion Luca Caragiale Két sorsjegy című novellája volt: a kölcsönpénzzel vásárolt, aztán elvesztett, nyertes lottósorsjegyek története, amelyeket egy szürke zakó zsebében ajándékozott el a főszereplő, D. Lefter (kb. Egy Vasa Sincs úr) felesége néhány tányérért cserébe. Bár a két műalkotás címe csupán egyetlen betűben tér el egymástól, a rendező-forgatókönyvíró szemmel láthatóan csak lazán akart kötődni az irodalmi alaphoz, nem akart a szó szoros értelmében vett adaptációt készíteni. (A filmindító képkockákból ugyanakkor könnyű ráismerni Ploieștire, Caragiale fiatalságának helyszínére, és a TIFF-es vetítés után elhangzott, hogy a filmbeli kiskocsma mindössze 2 km-re van az író szülőházától.)

Paul Negoescu: Două lozuri (2)

A filmben három „lefter” (leégett) haver nyer a lottón, és a szelvényt egy ócska (szürke) övtáskával együtt ellopják a főszereplő Dineltől (Dorian Boguță). A nyeremény hatalmas, elosztva is bőven elég lenne mindhármuknak, és jócskán szükségük is lenne rá. Dinel féltékeny papucsférj, asszonykája valahol Olaszországban dolgozik, és pénzt kér tőle, hogy rabszolgatartó főnökétől szabadulhasson; Pompiliu (Alexandru Papadopol) vékonypénzű hivatalnok, aki rendíthetetlenül hisz az összeesküvés-elméletekben; Sile (Dragoș Bucur) macsó asztalos, aki a léggyel is flörtöl, ha elébe repül – három archetipikus és iszonyú vicces figura lohol a sorsjegy után, előbb Dinel tömbházának emeletein, majd Ploieștiből a nagy és idegen fővárosba.

A három főszereplő karaktere árnyalt és összetett – felvillan bennük társadalomkritikaként a külföldön éhbérért dolgozók vagy az apró irodájukban papírhalmok között görnyedők alakja –, a mellékszereplők már kevésbé kidolgozottak. De egy ilyen könnyed, road movie-ba oltott vígjáték esetében nincs is szükség többre, úgy tűnik, bőven elég ha a párbeszédek eléggé karcosak és pattogók, s a gegek működnek, a nézők máris hahotázva dőlnek székeik alá. A három barát megpróbálja kideríteni, hogy ki az a két ismeretlen, aki kirabolta Dinelt: esetlen nyomozásuk során becsengetnek a szomszédokhoz, akikben az egyszeri néző ráismerhet a saját lakótelepe jellegzetes figuráira. Mindenféle ember van közöttük: öreg házaspár, füvező fiatalok, pénzért mindent tudó javasasszonyok, végre egy normálisnak tűnő, mégis gyanús család (a szüleinktől örökölt vagy a rendszerváltás előtt belénk rögzült félelmek szomorkás paródiája), érzékeny lelkű prostituáltak. Hőseink bepattannak Dinel nagyapjának rozsdamarta, de újrafestett Daciájába, Bukarestbe indulnak, és újabb ironikusan (és meglehetősen realisztikusan) megrajzolt figurákkal találkoznak, közben hallhatunk némi színház-, tévé- és show-műsorkritikát, Bufteához közeledve pedig egy kis filmes önreflexiót is kapunk (Bucur és Papadopol első közös filmje, a Marfa și banii / A zseton és a beton a román újhullám egyik indító alkotása volt, a két színész most harmadszor látható együtt a vásznon), a csúcsjelenet pedig kétségtelenül a rendőri igazoltatás pillanata. Nem lőjük le a pént, hogy küldetésük sikerrel jár-e, megtalálják-e a tolvajokat és a sorsjegyeket, az azonban bizonyos, hogy utazásuk megváltoztatja az életüket, az útifilm afféle kis, dél-romániai felnövéstörténetbe fordul, bár e három figura esetén egyáltalán nem biztos, hogy valóban benő-e valaha a fejük lágya.

Paul Negoescu: Două lozuri (3)

A Două lozuri produkciós szempontból is érdekes: nem CNC-támogatásból készült. A romániai filmesek régóta tiltakoznak a kezdő tehetségeket kirekesztő állami finanszírozási rendszer ellen, és nagyon kevés a független produkció. Negoescu most egyrészt online meghirdetett közösségi finanszírozással forgathatott, másrészt a (very) low-budget filmet a Bucur-Papadopol-Boguță hármasfogat vezette színésziskola gyártotta, a „sztárok” szerint a honoráriumok minimálisak voltak. Ez a megoldás működőképesnek tűnik: nemrég Iulia Rugină forgatott két nagy sikerű vígjátékot (Love Building, Alt Love Building) az iskola diákjaival, de Tudor Giurgiu is dolgozott már velük. Amikor Bucurék megkeresték Negoescut a közös film ötletével, „hármuk főszerepbe osztása nem volt előírás. […] Az egyetlen feltétel az volt, hogy a diákok fontosság szempontjából nagyjából azonos szerepet kapjanak, és annak legyen lényege is, ne csupán háttérszereplők legyenek a filmben” – nyilatkozta egy korábbi interjúban a rendező.

A TIFF-es közönségtalálkozó végén Dragoș Bucur arra kérte a nézőket, segítsenek terjeszteni az információt, hogy ez egy „okés film”, nehogy belesodródjon a független produkciók és alkotók létét ellehetetlenítő, ördögi körbe. Mivel tényleg rendben van, rá is állunk: kedves olvasóink, üljetek be szeptember végén a moziba, és nézzétek meg a Două lozurit: a 86 perc szórakozás garantált!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film