A csajom és más futóbolondok a környezetemből

Arnaud Desplechin: Trois souvenirs de ma jeunesse

Arnaud Desplechin a francia mozi egyik aktuális nagyágyúja. Cannes-ba és a César-gálákra hazajár, legutóbbi filmje is nyert egy Quinazine des Réalisateurs-díjat (és nem lepődnénk meg, ha az előkészületben levő Les fantômes d'Ismaël is Cannes-ban debütálna, jövő májusban). Ennek ellenére nehéz lándzsát törni a Trois souvenirs de ma jeunesse (kb. Három emlék az ifjúságomból) mellett – de pálcát törni fölötte sem sokkal könnyebb. Nyomasztó, szívszorító, izgalmas vagy felemelően lírai pillanatok, gyönyörű képek és csodálatos zene váltakozik benne a percekre leülepedő unalommal.

Stephen Dedalus James Joyce irodalmi alteregója volt. Először az A Portrait of the Artist as a Young Man című könyve antihőseként jelent meg, aztán az Ulysses jelentős szereplőjeként „láthatjuk” viszont. A film főszereplője, Paul Dedalus (Mathieu Amalric / Quentin Dolmaire) is valamiféle rendezői alteregónak tűnik, főképp mert a sztori végéhez közeledve egyre több hosszú monológja van, kiszól a filmből egyenesen a szemünkbe nézve, hosszú magyarázatai, elmélkedései a kamerával farkasszemet nézve hangzanak el. A színészek és főleg a szerepek jórésze ismerős lehet: 1996-ban, nagyjából egy évtizeddel korábban mutatta be Desplechin a Comment je me suis disputé… (ma vie sexuelle) című filmjét, ehhez forgatott most egyfajta prequelt.

Ahogy a cím is ígéri, a film három részből áll: a három emlék időbeli utazás, amelyet a forgatókönyvíró-rendező egy térbeli utazás keretébe helyez. Paul Dedalus éppen Tadzsikisztánból indul haza, Párizsba, orosz(ul beszélő) szeretőjétől búcsúzik, elakad a moszkvai reptéren, mert úgy tűnik, gond van az útlevelével, aztán Párizsban jön-megy és zárja le egy kamaszkori konfliktusát. Az egyes részek – ebben a sorrendben – egyre hosszabbak. Sajnos. A legelső súlyos családi, lélektani dráma lehetne – van benne őrült anyja ellen késsel küzdő gyerek, leszbikus nagymama, Párizsban ragadt orosz néni, gyenge apa és egyre fanatikusabban imádkozó kisöcsi –, de ez a tarka szereplőkavalkád mindössze 10 percet kap a kétórás filmből. A film legizgalmasabb része a 20 percben összecsapott minszki kaland, a zsidók disszidálását segítő titkos szervezettel, bűvös meggyőzőerejű cigarettával, ausztráliai „alteregóval”.

Ha a Trois souvenirs de ma jeunesse második „fejezete” felér egy félbehagyott kémfilmmel vagy krimivel, a harmadik flashback sikeresen melodrámává butítja a filmet. A film hátralevő másfél óráját – igen, másfelet! –  tinédzserek egzisztenciális és szexuális problémáival kell töltenünk, ami – valljuk be – túl hosszú és helyenként unalmas. A harmadik emlék Esther (Lou Roy-Lecollinet), az első szerelem, Paul élete nagy szerelme: szép, cinikus, kedves, kacér, szemtelen, felelőtlen és ambícióktól mentes. Látjuk szárnyalni, látjuk összetörni, sűrűn leveleket írni – illetve a leveleket kamerába belepityeregni –, látjuk Pault flörtölni, büszke szerelmesnek lenni, de látjuk restellni is a se veled, se nélküled-kapcsolatot. Jönnek-mennek körülöttük a barátok, testvérek, Paul pedig közben egyetemi karriert építene a fővárosban, úgy kapaszkodik idős témavezetőjébe, mint egykor a nagyanyjába, olvas, tanul, hajt – az ambícióktól tökéletesen mentes, vidéki lány pedig vissza-visszarántja. Boldogok, összevesznek, szakítanak, kibékülnek, mással kavarodnak össze (és ez így fog menni nagyjából 20 évig, ahogy az a Comment je me suis disputé…-ből kiderül) – túl ismerős ez a történet ahhoz, hogy ilyen hosszan leköthessen...

A (film) igazság(á)hoz az is hozzátartozik, hogy Paul sem épp az a szerethető filmhős, akivel könnyű azonosulni. Olykor briliáns és elbűvölő, máskor elég tahó módra poénkodik. Jellemére éppen a felidézett emlékek szolgálhatnak magyarázatként: a nyelvtanulásba vagy a kutatásba menekül, világcsavargó lesz, egyetlen kapcsolatban sem képes megülni. (Külön szépsége a filmnek Amalric színészi játéka – sokat érett a Comment je suis disputé… óta –, és a két elsőfilmes fiatal színész, Quentin Dolmaire és Lou Roy-Lecollinet között is működik a kémia.)

Hogy hova vezet mindez? Nagyjából sehova, de ez nem feltétlenül baj. Paul Dedalus egyszerűen „éli az életét”, mint Godard szereplői (a francia újhullám nem múlt el nyomtalanul!), s ha ez nem is lehet egyfolytában izgalmas – kinek az élete az? –, mégis van benne egy külöleges szépség, ami egyaránt rejtőzhet a falicsempe vidám ritmusú rajzaiban, vagy akár egy selymes női nyak hajlataiban. A nyersebb, vizuálisan egyhangúbb jelenből kör alakú képkivágás segíti a melegebb tónusú emlékek felidézését, mintha egy kulcslyukon át tekintene vissza a főszereplő egykori önmagára (ha a többszörösen osztott képmezők ugyanakkor „tájidegennek” is tűnnek).

Mindent összevetve, egyszer érdemes beülni rá a moziba.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó