Virginás Andrea

/ / /

· írta

Bogdan Dumitrache tükörbe néz

Catrinel Dănăiață: Dublu

Kritika

Kétségtelen, hogy a világhíres román újhullám árnyékában közönséges román játékfilmek is készülnek. Ezeket arról lehet felismerni, hogy a hosszan kitartott beállításoknak, a csendeknek és a pergő dialógusok mögötti feszültségnek – illetve az összes többi újhullámos jellemzőnek – egyáltalán nincs önmagán túlmutató jelentősége bennük.

Sőt, a román újhullámos tárházból általában hiányzó gyors, videóklipes vágástechnikának, a (szinte mindig kamermunkában/vágásban, és nem digitális utómunkában kidolgozott) vizuális látványeffektusoknak és a lefilmezett, fantasztikusan egyedi tájaknak sincs egyéb értelme vagy funkciója annál, mint hogy éppen benne vannak egy majdnem két órára szabott, narratív vizuális fikcióban.

Catrinel Dănăiață: Dublu

Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor először rácsodálkoztam erre a furcsaságra, azaz arra, hogy van élet a román újhullámon túl is, mégha kevésbé ütős, hatásos és kevéssé eredeti hangnemben is. Paul Negoescu elsőfilmje, a 2012-es O lună în Thailanda (Egy hónap Thaiföldön) szolgáltatta ezt az élményt: egy rosszkedvű, buliról bulira sodródó, fővárosi/nagyvárosi értelmiségi fiatalember története volt ez, aki nem típusának lenyomataként jelent meg (mint az újhullámos férfihősök mindegyike), hanem egy nagy felismerések nélküli, megélhetési gondokkal nem küszködő, átlagélet hordozójaként. Hasonló benyomással maradtam Cristina Iacob 2013-as Selfie című tragikomédiája nyomán is: az érettségi vizsgáikat majdnem elbulizó lányok (és fiúk) román tengerparti éjszakája mindennapjaink díszleteiben játszódik, és egyáltalán nem kíván(t) mást a nézőtől, minthogy a filmképet egyszer megnézze, anélkül hogy a világ, az élet, a posztkommunizmus vagy az elnyomás és a morális döntéskényszer problematikájáról gondolkozzon. Talán érezhető, hogy emiatt is kedvelem ezeket a filmeket, no meg azért is, mert a szórakoztató vizuális iparban futó rendezőik/gyártóik okán jól szerkeszett, a román mainstream rádió- és partiszcéna dallamait felhasználó zenei világuk van, amely nagyszerűen klappol a (nagy)városi identitásokat fantasztikusan performáló hősökkel és a mozgással, tánccal gyakorta teli tömegjelenetekkel.

Catrinel Dănăiață: Dublu (2)

Mostanáig különösebben nem gondolkodtam el azon, hogy vajon kellene-e hibridizálni a huszonegyedik századi román filmgyártásban (a fentiek szerint) jól elkülöníthető két vonalat. A magam részéről megelégedtem azzal, hogy megállapítottam: a közönséges román filmek, a román újhullám példáitól eltérően, nem szoktak fesztiválokon megjelenni (következésképp nem kapnak díjakat és ritkán jelennek meg DVD-n), és mivel a román mozibajáró közönség nem túl népes, igyekezni kell, ha egyáltalán látni szeretné őket nézhető minőségben az ember (mert általában egy-két hétig futnak a nem multiplex-mozik műsorán). Viszont úgy tűnik, másoknak nemcsak eszébe jutott ez a hibridizálási lehetőség, hanem meg is próbálkoztak vele: jelesül Bodgan Mirica Căini című, Cannes-ban bemutatkozó 2106-os filmje a sajtóvisszhang alapján valami ilyesmire tesz kísérletet, és úgy vélem, hogy ez az egyik mozgatórugója Catrinel Dănăiață Dublu című, Karlovy Vary-ban a napokban bemutatkozó elsőfilmjének is. Nem tartom véletlennek, hogy mindketten tetemes játékfilmiparon kívüli tapasztalat birtokában (Mirică a román HBO-sorozatok, Dănăiață a a román videóklip-gyártásból érkezik) látják meg a kínálkozó lehetőséget a román újhullámos áthallásos egyszerűség és a jóval harsányabb, látványosabb, avagy erőszakosabb román mindennapok (amely következésképp ilyen megjelenítési módozatokkal kongruens) ötvözésére. Egy filmkritika terjedelmében nem értekezhetek arról, hogy mely okok és következmények járulhatnak hozzá az ilyen irányú sikerhez vagy bukáshoz, azt viszont le kell írnom, hogy a Dublu című film elsősorban kísérletként, és nem végeredményként izgalmas.

Catrinel Dănăiață: Dublu (3)

Bogdan Dumitrache a szótlan, nyegle, felelőtlen férfi prototípusát játsza Adrian Sitaru 2012-es (Legjobb szándék / Din dragoste cu cele mai bune intenții), Călin Peter Netzer 2013-as (Anyai szív / Poziția copilului) és Corneliu Porumboiu 2013-as (Amikor Bukarestre száll az éj, avagy Metabolizmus / Metabolism) filmjében, s nincs ez másképp a Dubluban sem. Ezúttal egy poszthipszter (s épp ezért trendi) bukaresti építészeti irodában próbál befejezni egy hatalmas projektet a shanghaji megrendelőnek, miközben gonosz, kegyetlen főnöke (Dorian Boguță) csöppet sem együttérző, s kollégái (akik egytől-egyik a 2017-es divatszínekben és szemüvegkeretekben pompáznak) is csak azt lesik, hogy mi módon érvényesíthetnék a pitiáner érdekeiket. George-Dumitrache ebben a filmben is kénytelen az egzotikus, ám rideg életttársától leválni, csak itt nem a passzív-agresszív elnyomó anya a katalizátora a folyamatnak, mint a tematikájukban a román újhullámhoz mindenképp hű, elsőként említett két filmben, hanem egy tünékeny női alak, akit én hajlamos vagyok a film címében kiemelt dublu-val, másodalakkal azonosítani. Alinát az a Maria Dinulescu alakítja, akit számomra nehezen érthető okokból kifolyólag a kortárs román film legvadítóbb nőjének tartanak, s akinek Dănăiață filmjében sincs egyéb funkciója, mint hogy megőrjítse főhősünket, aki a fix kameraállásból, ajóüvegen keresztül filmezett építészeti iroda és a lassított, diszkós színvilágú tumultusok között hánykolódik . Ez sikerül is neki, és nem máshol, mint a közönséges román film imagináriusa szempontjából az autentikus életérzést és igaz identitást konnotáló román tengerpart még nem beépített 50 méteres sávján.

Catrinel Dănăiață: Dublu (4)

A film ennek a mitikus zónának (illetve mind az ötven méterének) a szinte földfelszínről filmezett látványával indít. A beállításban lassanként érthetővé válik a törődött, elveszett főhős látképe is, aki majd a film végén megérkezik addigi trendi, letisztult életéből a szülői ház elhanyagolt, lepusztult panel-környezetébe – amely a fikció szerint az egyik leginkább leszakadó óromániai kisvárosban (Târgoviște) található. Eddig a pontig hajlandó voltam a sok-sok klisét örömmel fogadni, mert számos tévésen szép, kiegyensúlyozott beállítás (például a város visszatükröződő fényeiben elvesző, merengő férfiarc), a román filmben ritkán látott környezet (IKEA-bútorok és startup dossziétartók), és cselekvés (a misszinonáriustól eltérő pozitúrák, meztelen férfitest) vonták el a figyelmemet. Ám az újhullámos szülői ház rothadásában perceken keresztül zokogó, tükörből mutatott férfiarc, mégha az a Bodgan Dumitrache-é is, kiverte a biztosítékot nálam is, és kénytelen voltam felismerni: a Dublu határkő, de sajnos utána egy keserves szakadékra tippelnék. Úgyhogy ha kérdeznek ezután, azért drukkolok, hogy az elsőfilmes rendezőnő összefusson azzal a tévésorozattal, ahol jó atmoszférateremtő képessége, a mindennapi életünk cselekvéseit szokatlan szemszögekből láttatni engedő perspektívája, valamint kitűnő stílusérzéke előnyként, és nem giccsre, érzelgősségre és klisékre kifutó hátrányként érvényesülhetnek.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Dublu (Double)

Dublu (Double)

Román filmdráma, 2016. Rendező: Catrinel Dănăiață. Szereplők: Maria Dinulescu, Dorian Boguţă, Bogdan Dumitrache, Ana Pasti.

  • A Filmtett szerint
    5/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film