Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Nagy dolgok esnek bele nagy dolgokba

Roland Emmerich: A függetlenség napja – Feltámadás / Independence Day: Resurgence

Kritika

Végre. Imáink meghallgattattak. Elkészült A függetlenség napja folytatása. Sokáig el lehetne ironizálni A függetlenség napja – Feltámadás létének indokolatlanságán, de szerencsére van annyira tré a film, hogy másról is szó essen atavisztikus feleslegességén kívül.

Az 1996-os első A függetlenség napja nem volt igazán rossz. Sületlen volt, ostoba, túlcsorduló patriotizmusától és látens idegengyűlöletétől az ember kék-piros-fehér sávokat brunyált, ráadásul Roland Emmerich – tőle megszokott módon – az inváziós sci-fik történetének minden második példányától lopott is. De mégis, volt valami bája, ami nem feltétlenül az akkoriban gyomrosnak számító kitűnő látványorgiának és a megalomán roncsderbinek volt köszönhető. Zsírkrétával felskiccelt, de szerethető alakok népesítették be kerek egész történetét, akik humoros egysorosaikkal és csetlés-botlásukkal rendre elbizonytalanították a konfliktus és a film komolyságát, komolyan vehetőségét. Jeff Goldblum, Will Smith, Judd Hirsch, Brent Spiner figuráinak volt ideje éltre kelni – épp annyira, amennyire az szükséges volt az orbitális pusztítás súlyának és feszültségének átérzéséhez.

Roland Emmerich: A függetlenség napja – Feltámadás / Independence Day: Resurgence

Emmerich nagyban tehet arról, hogy a katasztrófafilmek (és az akciófilmek) ma már inkább a túlhasznált pusztításpornó névre hallgatnak. A rendező monumentális vizuális orgiáiból nőttek ki a közelmúlt világégéseinek olyan látványos – sok esetben látványosan üres –  monolitjai, mint az Armageddon, a Deep Impact, a Viharzóna (Perfect Storm), a Poseidon, a San Andreas, és folytathatnánk. A mesteren azonban túlnőttek tanítványai, már ha elfogadjuk, hogy Emmerich mester, és nem csak egy munkásember, raklapnyi dudvával a segge alatt. A Feltámadással ugyanis a legnagyobb baj az, hogy szép emlékű elődjének sikere után két évtizeden keresztül nagyjából minden évben megcsinálták már jobb-rosszabb alkotók. A Feltámadás csak másolja, nem idézi az első részt. Amit viszont idéz, az csak egy sokadik film, amiben nagy dolgok esnek bele nagy dolgokba.

Roland Emmerich: A függetlenség napja – Feltámadás / Independence Day: Resurgence (2)

A történet ugyanolyan és ugyanaz, csak most minden nagyobb, de hát ez így megy. Az űrlények húsz évvel ezelőtti vereségükért becsülendő stílusérzékkel épp nemzeti gyásznapjuk évfordulóján állnak bosszút a Földön, sok böszme űrhajó helyett egyetlen még böszmébbel, amivel igazi parasztparkolóként landolnak pár kontinensen. Az ismert csapat újra összeáll, de Emmerich hadrendbe állít új szereplőket is, akik azonban csak arra jók, hogy a kotonvékony karizmájuk láttán saját agyukat kaparó nézők a halálukat kívánják. A rútul kinyírt Will Smith helyére érkező butábbik Hemsworth testvér próbálkozik, mint a kutyák, de a filmet jegyző négy forgatókönyvíró egy idézhető, emlékezetes szót sem ad a szájába. A sok-sok jellegtelen új arc között egyedül Jeff Goldblum igazán szórakoztató, mint alapjában véve mindig. Elegendő szerepet ugyanakkor nem kap, ahogy senki sem, mivel Emmerich a két teljes órányi játékidő minden percében siet valahova, hadarva próbálja meg összefűzni a megannyi történetszálat. Ez nyilván tucatnyi logikai és cselekményvezetést érintő gordiuszi csomó szétkaszabolása után sikerül is. A végső – kifejezetten szórakoztató – Tűzgyűrűt (Pacific Rim) idéző kaiju-küzdelemre pedig összegyűlnek a szereplők, akiknek még csak a nevét sem jegyezte meg senki. Totális érdektelenség lengi be Emmerich sematikus hősalakjait (itt mindenki hős), ami annak tükrében elszomorító, hogy A függetlenség napját pont karakterei tették naggyá. Meg persze a molekuláikra szétcsesződő városok emlékezetes képei. Ha tehát valami megmenthetné a Feltámadást, az a látvány.

Roland Emmerich: A függetlenség napja – Feltámadás / Independence Day: Resurgence (3)

Mivel azonban a kapkodás az egyébként jó tempót diktáló film oltári pusztításjeleneteire is kiterjed, ezért a második július negyedikei csata hadszínterein történtekre nem fogunk nagyon emlékezni. Félreértés ne essék, a földrészek romba döntése, a milliónyi űrhajót mozgató szédítő légi csaták el tudják bűvölni a szemeket mindaddig, amíg nem kell gondolkodni róluk. Az ugyanis, ahogy Emmerich rendezi ezeket a nagyjeleneteket, botrányos. Ahogy az idegen anyahajó felkap egy egész metropoliszt és azt rádobja egy másik metropoliszra, a következetlen és suta és a lényeget dühítően elmismásoló vagdosásnak köszönhetően szinte értelmezhetetlen marad. A fim dramaturgiailag legfontosabb robbanását például a felétől látjuk csak. Sokkal izgalmasabb lehet a Feltámadásnál annak a mindenre szaró gyilkos közönynek a feltárása, ami a vágó ollóját mozgatta.

Roland Emmerich: A függetlenség napja – Feltámadás / Independence Day: Resurgence (4)

Emmerich tehát a legkevesebb súrlódással, slendriánul, érzéketlenül és valamiféle páratlan tehetségtelenséggel tapasztotta össze nyálával az első rész legszebb emlékeit meggyalázó folytatását, mely még arra sem képes, hogy felrugdosson némi nosztalgiát. Nem vágyódunk utána 1996-ba, mikor tátott szájjal bámultuk apokalipszisét, hanem inkább előre ugranánk az időben, egyenesen a következő rész bemutatóját követő fanyalgások korába, csak hogy gyorsan letudhassuk azt a sokkot is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A függetlenség napja: Feltámadás (Independence Day: Resurgence)

A függetlenség napja: Feltámadás (Independence Day: Resurgence)

Amerikai akciófilm, kalandfilm, sci-fi, 2016. Rendező: Roland Emmerich. Szereplők: Liam Hemsworth, Jeff Goldblum, Jessie T. Usher, Bill Pullman, Maika Monroe, Judd Hirsch, William Fichtner, Brent Spiner, Vivica A. Fox, Charlotte Gainsbourg.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    5/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film