A gonosz mélységei

Hans Petter Moland: Flaskepost fra P / Palackposta

A dán thriller rámutat, hogy a gonosz forrása nem a semmiből érkező késztetés, hanem feltérképezhető ok-okozati rendszer. A Palackposta pedig bár fojtogatóan erős és nyomasztó film, mégsem tudja meghaladni a korábbi Adler-Olsen-feldolgozások bosszantó gyerekbetegségeit.

Mikor a felfoghatatlanul gonosz benyomakodik a hétköznapokba, a sokkolt ember gyakran a bevett túlélési mintához nyúl: démonizál és egyszerűsít. A skandináv krimi viszont arra mutat rá, hogy a gonosz forrása valójában nagyon is feltérképezhető, a társadalom vakfoltjainak és az emberi személyiségfejlődés együtthatásának eredménye. És megszületése ilyen módon valamennyiünk felelőssége is. A műfaj diadalmenetéhez a dán Jussi Adler-Olsen A Q-ügyosztály regénysorozatával csatlakozott, amiben két rendőr megoldatlan, rég elfeledett ügyeket próbál felgöngyölíteni. Könyvei sikerét azon nyomban követte a már-már futószalagon szállított filmadaptációk sora, és immár a harmadik feldolgozás kerül a mozikba.

A Palackposta a három Adler-Olsen-film legsikerültebb darabja: kíméletlen nyíltsággal tárja a néző elé a gonosz mélységeit, megőrizve a skandináv krimik borongós, komor hangulatát. Hősei az amerikai hard boiled elődök nyomán marcona és önpusztító Carl Mørck (Nikolaj Lie Kaas), illetve kedvesebb, arab bevándorló társa, Assad (Fares Fares), már összeszokott páros, jó zsaru-rossz zsaru felállásban próbálnak egy kis faluban működő keresztény szektából elrabolt gyerekek nyomára bukkanni.

A sorozat jellemző elemei itt is megbízható sorvezetőként bukkannak fel úgy a cselekmény, mint a jellemábrázolás szintjén. Lie Kaas markáns alakításában Mørck az antiszociális, otromba kívülálló, akinek tüskés jellemén egyre inkább átüt a mély empátia, amivel az áldozatok felé fordul. A Q-ügyosztály rendre olyan sértettek segítségére siet, akik a társadalom peremére szorultak: szó szerint elárvultak, védekezésre képtelenek, a szociális védőhálóból kiesettek, lelki vagy szellemi sérültek. A Palackposta előrelépése az eddigi epizódokkal szemben, hogy Mørck figurája végre reagál is erre az empátiára, és finoman fejlődni, illetve oldódni kezd. Az együttérzés tehát mind az áldozatok, mind a nyomozó irányába megváltó erejű.

Az is ismerős, hogy az áldozattá válás közvetve valamilyen intézmény hanyagságának eredménye: a sorozatban döntő szerepet játszanak a korábban le nem ellenőrzött kis információk vagy éppen a szabályozások betű szerinti, de a józan emberi mérlegelést mellőző betartása. A nyomozás folyamatát most is három idősík szabdalja. A kutatás jelene váltakozik párhuzamosan a korábbi ügy múltbeli feltárulásával, illetve fokozatosan közéjük szövődik az elkövető személyes történetének régmúltja és motivációinak forrása, a gonosz születésének pszichológiailag világosan lekövethető stációi. Mert Adler-Olsen inkább kemény thrillerjeiben, mint krimijeiben soha nem az a kérdés, hogy ki az elkövető, hanem hogy hogyan lett azzá, és hogyan lehet megállítani. A Palackpostában erre a korábbi filmeknél alaposabb és részletesebb választ kapunk – antagonistája (Pål Sverre Valheim Hagen) pedig elődeinél határozottan démonibb figura.

Mikor a forgatás előtt beharangozták, hogy a rendezői székbe esetleg A tetovált lány forgatókönyvét is jegyző Nikolaj Arcel kerül, remélhető volt, hogy így a sorozatra jellemző gyerekbetegségeket is sikerül már kiküszöbölni. A direktori széket viszont végül Hans Petter Moland (Az eltűnés sorrendjében / Kraftidioten) foglalta el, a rendezőváltás pedig nem hozott érdemi előrelépést a Nyomtalanul (Kvinden i buret) vagy a Fácángyilkosok (Fasandræberne) gyengeségeihez képest. Bár némi fejlődés történt a korábbi filmekhez képest, az első felskiccelt jelenetek továbbra is túl szűkre szabottak ahhoz, hogy már a film elején megteremtsék a későbbi sűrű atmoszférát, az információadagolás pedig egyszerre túl bő és a tempó miatt mégis szűkmarkú, ami nem a filmben teremt feszültséget, mint inkább a nézőben, a nehezen követhető felütések miatt. A jelenetváltások hirtelenek és durvák, ami ismét nem az intenzitást fokozza, hanem inkább olyan hatást kelt, mintha tapasztalatlan vágó dolgozott volna a filmen. A karakterek zömmel megmaradnak a korábban nekik kijelölt sémáknál. Assad bevándorló státusza például közhelyes szituációkban kerül csak elő, ami bántó felületesség az elmúlt évek témába vágó európai eseményeit követően egy olyan sorozat esetében, ami a társadalmi érzékenységgel kacérkodik. A vallásról, illetve a hitről folytatott eszmecserék pedig csupán halovány másolatai a True Detective első évadában elhangzott dialógusoknak.

A végeredmény tehát egy nehézkesen induló, de feszes, fojtogatóan erős thriller, ami a stáblistát követően még órákig szorongatja az ember zsigereit. A játékidő végessége miatt csupán felskiccelt karakterek és jelenetek, az epizódról epizódra ismétlődő dramaturgiai fordulatok viszont a korábbi két részhez hasonlóan a Palackposta esetében is inkább a 90-es évek tévés krimisorozatainak jellegét idézik. Úgy tűnik, Adler-Olsen adaptálásánál érdemesebb lenne inkább alaposan kidolgozott nordic noir-tévésorozatban gondolkodni, mint a mozivászonban.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó