/ / /

· írta

Ez történik, ha nőket engedünk a rendezői székbe

Maren Ade: Toni Erdmann

Kritika

A cannes-i kritikusok idei kedvence egy olyan 162 perces film volt, amely nem látványával vagy történetével hódított, hanem furcsa karaktereivel, bizarr és feszélyező (de annál viccesebb) jeleneteivel, valamint az egész mélyén dobogó szívvel.

Felháborítóan pimasz film a Toni Erdmann, hiszen olyan dolgokat enged meg magának, amit nem sok majd’ három órás alkotás. Nem igazodik sem a posztklasszikus Hollywood nézői tekintetet agresszíven terelgető stratégiáihoz, de a kortárs művészfilm slow cinema trendjének minimalista, szemlélő-merengő elveinek is nemet mond, így nem legitimálják hosszát sem blockbusteri akcióorgiák, sem művészkedő hosszú snittek. De amilyen kevés fókusz van a vizualitáson (egyetlen szemet gyönyörködtető kompozíció sincs a kimondottan puritán, dokumentarista stílusban lőtt filmben), ugyancsak olyan kevés hangsúly van a történeten és a dialógusokon. A szüzsé ugyanis minden fordulatával együtt egy tőmondatban összefoglalható (mindössze egyetlen nagyon finom változás történik a film kiindulópontjához képest a játékidő végére), a párbeszédek pedig, nos, kifejezetten életszagúak (értsd: unalmasak), vagyis nem tartalmaznak se érdekes eszmefuttatásokat, se nagy igazságokat, se frappáns oda-visszákat.

Maren Ade: Toni Erdmann

Aki tisztában van Maren Ade egyébként nem túl vaskos rendezői életművével (a német rendezőnő tizenhárom év alatt mindössze harmadik filmjével jelentkezik), talán nem lepődik meg ezeken, hiszen már 2003-as vizsgafilmjében, a Der Wald vor lauter Bäumenben megmutatta, hogy nem kimondottan a vizuális költészet érdekli, és prózai vénája sem erős fantáziájában mutatkozik meg. Ezeket a téziseket pedig csak tovább erősítette 2009-ben a Berlinalén a zsűri nagydíját elnyerő Mások vagyunkkal (Alle Anderen). Mindazonáltal ami kirajzolódott már ebből a két filmből is, hogy Ade rendkívüli érzékenységgel nyúl a fura, de életszerű karakterekhez, akik kicsit taszítanak bizarrságuk miatt, ugyanakkor nem annyira elrajzoltak, hogy biztonságos távolságból szemlélhessük szerencsétlenkedéseiket, és akaratlanul is magunkra ismerünk az egymást követő kellemetlen-kényelmetlen szituációkban, amibe keverednek. Így ha nem is kimondottan szerethető karaktereket, de abszolút átélhetőeket hoz létre.

Maren Ade: Toni Erdmann (2)

És itt lépett egy szintet a rendezőnő az előző filmjeihez képest: részben a plusz 40 perc főszereplőinkkel töltött időnek, részben annak köszönhetően, hogy ezúttal sokkal szívet melengetőbbre hangolta két főkaraktere viszonyrendszerének alakulását, mint a Mások vagyunk párkapcsolati drámájában, de az apa-lánya páros hozzánk nő a játékidő végére. Merthogy ezúttal a szerelmi kapcsolatot családi váltja, de egyébként nem sokat változott az alapfelállás: a Toni Erdmann is egy férfiról és egy nőről szól, akik kötődnek egymáshoz, csak épp nem tudnak többé rendesen kommunikálni egymással. Winfried, aki öreg létére sem vesztette el humorérzékét, rossz szemmel nézi, hogy lánya, Ines teljesen belefásult üzleti életébe, stresszes és boldogtalan, ezért kitalál egy fiktív személyt, Tonit, és műfogakkal valamint parókával felfegyverkezve kezdi követni lányát, hogy minél kellemetlenebb helyzetekbe hozza, és kimozdítsa őt merev hétköznapjai állóvizéből – mintha csak az Utóélet infantilis apaszellemét látnánk újra munkában.

Maren Ade: Toni Erdmann (3)

Jól látszik, melyek azok a mechanizmusok, amiket a rendezőnő újra meg újra elővesz filmjeiben, de itt az egész eszköztárát hasznosítja és csúcsra járatja. A Mások vagyunk szereplőiből időnként feltörő gyerekesség ezúttal az apa figurájában, tréfáiban kulminálódik, a kínos szituációk pedig – amiket már diplomafilmjében is annyira ügyesen épített fel Ade – most teljesen átveszik az uralmat a narratíva felett. A Toni Erdmann minden jelenete ugyanis zavarba ejtően furcsa: egyszerre hétköznapi és szokatlan, miközben ezúttal is különös elegye keveredik ki humornak és drámának, de minden korábbinál szélsőségesebb kilengéseket produkálva mindkét oldalon, nagyobb hahotákkal és megrendítőbb drámai csúcspontokkal. És szemtelenül – anélkül, hogy esztétikus képeket prezentálna és/vagy izgalmas sztorit mesélne – képes lekötni a nézőt olyan taktikákkal, amiket nem olvashatsz idős fehér férfiak által írt filmíró kézikönyvekben.

Maren Ade: Toni Erdmann (4)

Mert bizony, ez történik, ha nőket engedünk a rendezői székbe: búcsút inthetünk a domináns filmelbeszélési normák szülte közhelyeknek, teret adva helyettük mindezidáig marginalizált látásmódoknak, feltérképezetlen perspektíváknak. De a Toni Erdmannt hiba lenne mindössze egzotikumként kezelni, hiszen messze nem lehet annyival leírni az érdemeit, mint valami szokatlant, amiben női hang érvényesül. Az apa rendületlen infantilizmusából ugyanis idővel kikerekedik valami rendkívül megható, és Ines egyszer csak megszabadul a saját énjét, identitását elfedő maszkoktól, melyek mögé minden nő kénytelen nap mint nap elrejtőzni, ha érvényesülni akar a férfiak uralta üzleti, politikai és egyéb életben. Toni Erdmann figurája azonban arra világít rá, hogy túlélni nem csak úgy lehet, ha páncélt növesztünk, és senkit nem engedünk be, hanem úgy is, ha megtartjuk a humorérzékünket. Sok női rendező van, aki inkább alkalmazkodik a férfivilághoz és asszimilálódik – Maren Ade nem ilyen: ő nyíltan vállalja saját hangját és fura humorát. És lassan kénytelenek leszünk elismerni (az ilyen tehetségeknek is hála), hogy ez is egy járható út.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Toni Erdmann

Toni Erdmann

Német vígjáték, filmdráma, 2016. Rendező: Maren Ade. Szereplők: Peter Simonischek, Sandra Hüller, Michael Wittenborn, Thomas Loibl, Vlad Ivanov, Lucy Russell.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    8 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztiválok

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film