Az élet értelme és néhány prostituált

Gigor Attila: Kút

Gigor Attila második nagyjátékfilmjének, a Kútnak vannak ugyan komoly problémái, de az erényei viszont vannak olyan erősek, hogy hibáit elhomályosítsák: összességében egy szórakoztató és klassz alkotás, amiben azért mindvégig ott marad egy jobb film potenciálja.

Gigor Attilának borzasztóan nehéz dolga volt, ugyanis pechjére belekerült egy olyan narratívába, amiből nagyon nehezen lehet jól kijönni. Legelső filmjével, A nyomozóval akkorát dobott, hogy nemcsak a magyar mezőnyből emelkedett ki, de pl. én konkrétan az előző évtized legjobb filmjei közt tartom számon – és nem én vagyok az egyedüli, aki toporzékolva várta már, hogy mi lesz a következő dobása. Eleve óriási elvárásokkal néz szembe tehát, amiknek szinte lehetetlen megfelelni, ezenkívül még úgy is alakult, hogy nyolc évet kellett várni második nagyjátékfilmjére, amitől csak még nagyobb lett a nyomás. Nyilván esélytelen volt, hogy az új filmjének is ugyanakkora legyen a nézőkre gyakorolt hatása, viszont a jó hír az, hogy látszólag egyáltalán nem érezni nyomát görcsös megfelelni akarásnak rajta, sőt, látszólag tök leszarja, hogy mit várnak tőle, és ez így is van jól. Bár a Kút után már nyilvánvalóbbá váltak a szerzői kézjegyei, amik inkább tartalmiak, mint formaiak.

A történet egy isten háta mögötti, kietlen benzinkúton játszódik, valahol az osztrák határ közelében, ahova nem sok ember jár. A kutat vezető idős alkesz, István (Kovács Zsolt) mellett leginkább csak a mozgássérült Zoli (Tzafetás Roland) és egy farkatlan macska lézeng körülötte, és csak elvétve téved be néha egy-egy az országot Ausztria felé elhagyni készülő külföldi turista. Aztán egy nap betoppan István volt felesége a felnőtt fiával, Lacival (Jankovics Péter), aki valamiért az apjával akar élni mostantól. A gond ezzel leginkább az, hogy benzinkút nem akármilyen benzinkút, ugyanis a Dzsoni (László) nevű gengszter által futtatott, Svájcba tartó prostituáltak pont itt szoktak mindig megállni pihenni és egyéb ügyeket intézni, nem véletlenül.

Meg is érkezik Dzsoni egyik sofőrje és annak szárnysegédje három prostituálttal, nem sokkal Laci érkezése után: az évtizedes praxissal rendelkező Verával, a szórakoztatóan prosztó, nagyszájú, de valójában vajszívű Hajnival, a sztoikus nyugalmából nehezen kimozdítható Dragicával, meg a még viszonylag új, nyughatatlan és kissé meggondolatlan Marcsival (Kurta Niké), aki szép lassan elkezdi összeszűrni a levet Lacival. A fő konfliktust az okozza, hogy mivel lerobban az autójuk, így határozatlan időre a benzinkútnál ragadnak, továbbá a sztorit színezi még egy sokáig rejtélyes, MacGuffinként funkcionáló szállítmány, ami nem érkezett még meg, márpedig Dzsoni sofőrje anélkül nem akar tovább menni.

A Kút látszólag tudatosan határolja magát el Gigor előző filmjétől, a kékben és türkizben pompázó, hideg és szürke nagyvárost forró, barnában és narancsban tündöklő kietlen pusztaságra és lerobbant, koszos vidéki épületekre cseréli. A nyomozó egyszerű és céltudatos, aktív hősét egy tragikus sorsú, terhelt múlttal rendelkező, alapvetően passzív és sodródó srácra, aki az isten háta mögött keres megváltást. Alapvetően két vicces, tudatosan vicceseket mondó és művelő karakter van a történetben, Hajni és Zoli, akik pont attól tudnak humorosak lenni, hogy környezetük komor. Amolyan ellenpontjai a többi figurának. Jól ki is jönnek egymással és kettőjük dinamikája a film egyik legjobban működő eleme. A karakterek nagyrésze ravaszabbnak gondolja magát és próbál sokkal vagányabb lenni, mint amilyen valójában, ebből kifolyólag pedig olykor nem túl realisztikus álmokat is kerget és rossz döntéseket is hoz. Ezzel áll szöges ellentétben Zoli és Hajni, akik őszinték önmagukkal szemben, elfogadták saját sorsukat, ebből kifolyólag pedig sokkal kiegyensúlyozottabbak is.

Nagyrészt a karakterekben rejlik a film legnagyobb erénye az ügyes, egy ponton a nézői megszokásokkal tudatosan szembemenő, éppen ezért folyamatosan meglepetéseket előhúzó történetvezetés mellett, ami előkészít kliséket, hogy aztán az utolsó pillanatban valami tök más történjen, mint ami fel lett vezetve, és ebből valamennyire ki is rajzolódik Gigor alkotói kézjegye – viszont pont az egyik karakterén csúszik félre kissé az egész. A nagy baj, hogy ez pont a főszereplő, Laci, akit bár Jankovics Péter jól játszik, a karaktere nem igazán akar összeállni háromdimenziós figurává, a múltja csak jelenbeli cselekedetei egy részét teszi motiválttá, egy része viszont tök zavaros, de leginkább azért, mert a karakterévével nem tudja elég jól artikulálni a mondanivalót. Ehhez talán az kellett volna, hogy az apját és a vele való kapcsolatát jobban elmélyítse Gigor, ugyanis István leginkább csak történetmesélői eszköz, mintsem hús-vér ember, egy plot device, pedig egy picit részletesebb és bővebb karakterrajzzal fia cselekedetei is nagyobb súllyal bírnának, így kiérdemeltebb lenne az a bizonyos jelenet (ami fontos fordulat, így nem szeretném lelőni). De pont azért nem tud igazán nagy érzelmi hatást kiváltani, mert István saját jogán nem működő karakter: ő csak azért fontos, mert Lacinak fontos, ez pedig nagyon élesen rávilágít, hogy miért nem működik igazán Laci, mint karakter.

Ez pedig hatalmas kár, mert ezen kívül minden más kiváló. Ennek köszönhető, hogy bár a központi konfliktusa csak ímmel-ámmal működik, mondanivalója pedig zavarosabb a kelleténél picit, összességében mégis egy tök szórakoztató élmény a Kút, Gigor Attila pedig továbbra is egy érdekes és autentikus hang a magyar filmben, akinek már most alig várom a következő filmjét. Remélhetőleg nem kell nyolc évet várni rá.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó