Az eltékozolt tehetség képeskönyve

Tim Burton: Miss Peregrine's Home for Peculiar Children / Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Hiba lenne egy filmet a plakátja alapján előítéletekkel fogadni, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében mégis bevált, amit a kompozíció sugall: szép, de menthetetlenül unalmas tucatfantasy készült Ransom Riggs vászonra kívánkozó, lehetőségekkel teli könyvéből. Temethetjük Tim Burtont?

A feketébe áztatott, abszurd fantasyfilmek atyjára rossz idők járhatnak, mert talán a Nagy hal / Big Fish (2003) óta nem tud igazán jó élőszereplős filmet forgatni. (A Frankenweenie (2012) és A halott menyasszony / Corpse Bride (2005) kiválóak, de ezek, ugye, animációs mozik.) Pedig úgy tűnt, annál jobb nem is történhet Ransom Riggs regényével, mint hogy a legendás direktor kezei közé kerül. Lehetőség ez a rendezőnek és a könyvnek egyaránt, hiszen „alkatilag” igazán passzolnak: a regény pont olyan borongós, fenyegető hangulatú és mégis tele játékossággal, ahogy az Burtonnek jól áll.

A kis Jake-et nagyapja csodás történetekkel traktálja olyan különleges gyerekekről, akik közül valakiben méhek laknak, mások hihetetlenül erősek, van, aki láthatatlan, de olyan is, akinek vascipőt kell hordania, hogy a földön maradjon, mert olyan könnyű, hogy különben ellebegne az égbe. A zsidó nagypapát szülei kamaszként menekítették a nácik elől az eldugott walesi szigeten álló gyermekotthonba, hamarosan kiderült ám, hogy a különleges képességekkel bíró gyerekekre másfajta szörnyek is vadásznak a világháború poklában. A nagyapa halála után Jake felkerekedik, hogy kiderítse, mi igaz a hihetetlen történetekből. A walesi kirándulás akkor fordul komolyra, mikor rájön, hogy örökölte nagyapja képességét: a többiekkel ellentétben ő látja a különlegeseket felfaló rémeket.

A regény ínyenc sava-borsát szokatlan és ritka fotók adják, amik nemcsak inspirálták és illusztrálják a sztorit, de szervesen be is épülnek a cselekménybe. Riggs maga is szenvedélyesen gyűjti azokat a régi képeket, amiken a fotográfia lelkes úttörői a Photoshopot messze megelőzve manipulálták úgy a képeket, hogy az eredmény furcsa, nem egyszer hátborzongató legyen. Minden adva volt tehát, hogy Burton megrázva magát, a hajdani sikereihez méltó filmet készítsen, de még jobban elbukott, mint az Alice (2010) esetében. Mintha egyáltalán nem érdekelte volna a sztori, csak gépiesen leforgatta, magából pedig semmit sem tett bele.

A látvány ugyan szép, a gyerekek bájosak, Eva Green pedig végre felvillant valamit abból, hogy delejes tekintetén túl azért színésznőként is működik. Az időhurokban másodpercre pontosan ismétlődő napok őrülete ott rejtőzik (nem véletlenül) madárszerűen ideges, szaggatott mozdulataiban – legalább neki, ha kis védenceinek nem is. Igaz, a gyermektestben konzervált, öregedő és mégis változatlan lélek izgalmas drámájával már az író sem kezdett túl sokat, többnyire viszont mégis hitelesen ábrázolta kis hőseit. A könyv ugyanis épít az olyan helyzetekből táplálkozó feszültségre, amikor a felnőttek veszélyes világa és a gyermeki test/lélek korlátai ütköznek – bírjon utóbbi bármilyen különleges képességgel. Riggs regényében a gyerekek gyakran nem elég erősek, ügyetlenek, tapasztalatlanok, hamarabb elfáradnak, vagy éppen naivak és nagyon félnek. (Hős)tetteik tehát azért is hangsúlyosak, mert az előbbiek dacára képesek továbbmenni, túlélni, elérni a céljaikat a többszörösen ellenséges közegben is. Burton filmjében ezzel szemben a gyerekek apró szuperhősök, akiknek valójában meg sem kottyannak a rájuk váró veszélyek. Képességeiknek már a bemutatása is kiszámítható és mechanikus, a kalandok során pedig egészen következetlenül használják őket: a cél csupán a cselekmény és a látványvilág erőltetett támogatása.

A film így egyre kevésbé tud megmozgatni, a végére teljesen kifullad és ellaposodik. A megpróbáltatásoknak nincs tétje, a veszteségek súlytalanok, a szörnyű ellenfél pedig egyszerűen röhejes. Samuel L. Jackson karizmájának ilyen elpocsékolását ritkán látni – mint aki egy Zs-kategóriás, műanyag mesefilmhez szerződött. Így válik szimbolikussá a filmvégi leszámolás helyszínéül szolgáló vidámpark és cirkusz is: hiszen ez csak gyerekjáték, kiüresedett szórakoztatóipari látványosság, nincsen benne semmi dráma, egy kör után pedig el is felejtjük az egészet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.