Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Észrevétlen varázslat

Taika Waititi: Hunt for the Wilderpeople / Vademberek hajszája

Kritika

A Vademberek hajszája olyan, mint az a szimbolikus erdei madár, melyre főhősei bukkannak őrült kalandjuk során. Gyönyörű, és nagyon ritka.

A Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) akkora film, hogy el se fér a vásznon. Taika Waititi 2014-es remekművéhez minden lelkiismeret-furdalás nélkül lehet hajigálni a szuperlatívuszokat, simán megtapadnak rajta. AVademberek hajszájával pedig az új-zélandi író-rendező-színész újfent bizonyított.

Taika Waititi: Hunt for the Wilderpeople / Vademberek hajszája

A pufók, szomorúszemű és nagyszövegű Ricky-t (Julian Dennison isteni) örökbe fogadja egy meseszerű erdő szélén lakó házaspár. Pontosabban, feltehetően a pár női pólusa, Bella (Rima Te Wiala), aki olyan anya, amilyet mindenki szeretne, vagy szeretett volna. Hector (Sam Neill hatalmas) már kevésbé ideális nevelőapa. A szótlan és kemény férfi annyira mogorva, hogy a néző szinte fél attól, hogy mi lesz, ha végre egyszer megszólal. Te Wiala pedig annyira nagyot alakít a nevelőanya szerepében, hogy mikor Waititi egy jéghideg vágással kinyírja (ezt a fordulatot le kell lőni és kész), az zavarba ejtő, és zavarában lesz, aki felnevet. Röhejesen meglepő húzás ugyanis az, hogy Waititi szerencsétlen Rickyt egy tizedmásodperc alatt összezárja az őt láthatóan utáló Hectorral. Bella halála után ráadásul a gyámhivatal új családot keresne neki, szóval Ricky két kellemetlen helyzet közül választhat. A srác ezért legjobbnak látja dobbantani a közeli, finoman miszticizált dzsumbujba, ahol gyorsan el is téved. Hector rátalál, de az erdőből egy baleset miatt lassan jutnak csak ki. Mire megindulnak, bizarr nemzeti hajtóvadászat indul a fiúért és a férfi ellen.

Taika Waititi: Hunt for the Wilderpeople / Vademberek hajszája (2)

Ricky és Hector dzsungelharc- és túlélőfilm-parafrázisként is értelmezhető kalandját a rendező kitűnő tempóban hengergeti előre. A felemelő, sziporkázó, megérintő, izgalmas és tök hülye fordulatok Waititi tálalásában elragadó természetességgel sodorják a nézőt a dzsindzsa metaforikus labirintusában. Ebben a természetességben a legszebb pedig az, hogy észrevétlen. A Vademberek hajszája úgy varázsol el, hogy az fel sem tűnik. A karaktereket a rendező gyorsan, de nem kapkodva mutatja be, minimális, de beszédes részletekből gyúrva őket emberivé. A hihetetlen táj pedig beáll a kitűnő fő- és mellékszereplők közé, velük egyenértékűvé válva kápráztat el. Waititi egy olyan kis világot kreál, melybe belecsöppenve a néző mindenét odaadná, hogy ez a szeretetre éhes kis gömböc végre biztonságba kerüljön. Ez a biztonság nem a menekülés hiányállapota, hanem valami sokkal bensőségesebb dolog, ami legtöbbünknek megadatott, Rickynek viszont nem.

Taika Waititi: Hunt for the Wilderpeople / Vademberek hajszája (3)

Az apa-fiú viszony Waititit már a 2010-es Boyban is érdekelte, a 2007-es Sas kontra cápában (Eagle vs Shark) pedig egy szociálisan életképtelen, traumáktól terhelt pár szerelmi sztoriját vezette elő, és noha túlzás lenne azt állítani, hogy a Vademberek hajszájában két korábbi művének történeti és motívumbeli szintézisét hajtaná végre, mégis jó látni, hogy a Hétköznapi vámpírok őrültsége után Waititi visszatért a tragédiák övezte humánum- és a feltétel nélküli szeretet feltérképezéséhez. Ez így vaskosan hangzik, de Waititi munkáiban az a legszebb, hogy nem tűnnek annak. A Vademberek hajszája percenként nevettet, Waititi stílusa ugyanakkor sajátos, és nehezen körbeírható. Sorra jönnek a remek ritmusban vágott – Jean-Pierre Jeunet, Wes Anderson, és Edgar Wright kompozícióit idéző – vizuális gegek, szívmelengető jelenetek futnak abszurdba, kacagtató dialógusok mosódnak didaktikusságot kerülő magvas szentenciákká, az adekvát és az inadekvát minőségek képi- és verbális szinten is ölre mennek egymással, idióta slapstick-szkeccsek botlanak megható csendekbe, rekeszizomgyilkos nonszenszből csírázik a katarzis.

Taika Waititi: Hunt for the Wilderpeople / Vademberek hajszája (4)

Mindezt pedig nagyon könnyű, és nagyon jó nézni. A monumentális bagatellé váló mese minden apró kanyarja tele van gyermekien lelkes, őszinte, ösztönös – de kordában tartott – poénnal, melyek egytől-egyig ülnek. Ricky dühterápiás haikui, a vérengzések és üldözések, a túlpörgött antagonisták militáris mámora, a „perverzezés”, a „Crumpy” névre hallgató terepjáró, Waititi papjának gyászmiséje, és sorolhatnánk kedvenc pillanatainkat mindaddig, amíg kiderülne, hogy a lényeg itt azért mégis a két hős csupaszív konfrontációja és egymásra találásuk. Az ő fonódó barátságuk ismerős lehet ugyan, de az a finom részletekben megbúvó emberség és szeretés, ami a Vademberek hajszájából árad, nem. Az olyan ritka, mint a filmben felbukkanó szimbolikus madár, melyet kihaltnak hittek az emberek.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople)

Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople)

Új-zélandi kalandfilm, vígjáték, filmdráma, 2016. Rendező: Taika Waititi. Szereplők: Sam Neill, Julian Dennison, Rima Te Wiata, Rachel House, Oscar Kightley, Taika Waititi, Rhys Darby.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    9 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film