Csiger Ádám

/ / /

· írta

A túlnépesedés maga a pokol

Ron Howard: Inferno

Kritika

Dan Brown nagysikerű franchise-ának harmadik felvonásába minden korábbinál több jutott az Indiana Jones-mozik misztikumából.

Langdon professzor (Tom Hanks) szokás szerint éppoly aktívan tölti a nyári szünetet, mint nagy elődje, Indiana Jones: ezúttal amnéziásan, fejsérüléssel ébred egy kórházi ágyban, Firenzében (amit Budapest alakít). A fejsebét mintha golyó karcolta volna, de ennél jóval rémisztőbb és összefüggéstelenebb képek kavarognak a fejében, mintha egyenesen Dante poklában járt volna (erre vonatkozik a cím is). Van itt robbanás, tűz, vér és mindenféle torz alakok, akik mintha valami katasztrófában sérültek volna meg.

Ron Howard: Inferno

A polihisztor továbbra is vonzza a hihetetlenül intelligens és mellesleg modellalkatú nőket, akik bármikor hajlandóak vele festői európai városok utcáin át menekülve megmenteni a világot. Ápolónője (Felicity Jones) történetesen nagy rajongója, és amikor a prof kikérdezésére érkező rendőrök az életükre törnek, menekülniük kell, és persze kinyomozni, hogy mibe keveredtek. A szálak egy amerikai multimilliárdos biomérnökhöz vezetnek (Ben Foster), aki fejébe vette, hogy úgy fogja visszaszorítani a bolygónkat és fajunkat fenyegető túlnépesedést, hogy elszabadít egy modernkori pestist, ám szerencsére a WHO a nyomában van (Omar Syjal az élen), viszont Langdon és új barátnője bennük sem bízhat.

Ellentétben A Da Vinci-kóddal és az Angyalok és démonokkal, az Inferno nyitánya meglehetősen trükkös: a főhős amnéziás, ami ősrégi fogás a nézői azonosulás megteremtésére és az expozíció munícióként való használatára. Az Inferno leginkább találó ötlete, hogy Langdon memóriazavara összefügg a lázálomszerű víziójával, tehát nem csak a múlt, de a misztikus fantasyba illő látomás is megfejtést igényel. A szimbólumkutatónak ezúttal a saját rémálmában kell rejtvényt fejtenie, és persze a flashek kapcsolatban állnak azzal a megbízással, amin amnéziája előtt dolgozott.

Ron Howard: Inferno (2)

A pszichothrillereket is idéző nyitány egyike az Inferno erősségeinek, amikből sajnos nincs sok. A rejtélydramaturgia felpörgeti a cselekményt, ami viszont idővel egyre kevésbé tud felérni az általa felfokozott nézői várakozásokhoz, pedig a téteknek nőniük kellene. Nem árulnám el, hogy minek köszönheti Langdon az amnéziával ötvözött víziót, legyen elég annyi, hogy sajnos inkább mondvacsinált, semmint logikus és kellőképpen megalapozott a magyarázat. Ha egy történetet ilyen narratív trükkökkel kell feldobni, az elsősorban súlyos ötletválság jele. Ráadásul kétélű fegyver még ez az in medias res kezdés is: be kell vallanom, a víziójelenet alatt egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ez vajon visszautalás-e az előző rész, az Angyalok és démonok fináléjára, amit persze nem tudtam felidézni, mert az is egy elég felejthető film volt. Ha úgy vesszük, már csak azért is könnyű azonosulni az amnéziás Langdonnal, mert az első két Dan Brown-adaptáció minden volt, csak emlékezetes nem.

A csavaros nyitányt leszámítva A Da Vinci-kód rugójára jár a cselekmény: a kultúramániás Langdon és a szimbólumkutatásban már megint járatos női szárnysegédje átszellemült arccal fejtenek rejtvényeket, miközben egy antagonista üldözi őket, csak az a kérdés, hogy ki az, Omar Sy vagy Sidse Babett Knudsen. Persze végül mégsem az lesz a hunyó, aki a leggyanúsabb. A háttérben munkálkodik még egy rejtélyes biztonsági cég is, aminek fejét (Irrfan Khan) szinte csak a logikai bukfencek befoltozására használja Dan Brown író, David Koepp forgatókönyvíró és Ron Howard rendező.

Ron Howard: Inferno (3)

A gülüszemű indiai Khan úgy néz ki, mint valami Bond-főgonosz ötven évvel ezelőttről, bár ezt a szerepet ezúttal inkább Ben Foster tölti be. Dan Brown cselekményének egyik erőssége lehetett volna a túlnépesedés mint témaválasztás és annak metaforaként való összekapcsolása Dante Isteni színjátékával. A túlnépesedés trendi kérdéskör alfaértelmiségi körökben, de valahogy mégis sokkal többet hallunk arról mindenféle politikusoktól, hogy vissza kell fordítani a társadalom elöregedését, illetve (radikális populista politikusok esetében) ideje túlszülni az ellenséges nemzeteket, rasszokat és etnikumokat. 

Az alkotók azonban eléggé felelőtlenül tárgyalják a témát, pusztán egy Bond-villain motivációjának használják, és már ezzel is alaposan elkéstek, hiszen kémfilmek posztmodern paródiájaként is értelmezhető Kingsman: A titkos szolgálatban ezt már ellőtték. Egy járvány elszabadítása még csak-csak hihető gaztett lenne az Infernóban, de hogy Foster karaktere és csatlósai ezért a saját életüket is bármikor odadobnák, azt már nagy jóindulattal is nehéz bevenni.

Ron Howard: Inferno (4)

Összességében persze túlélhető, egyszer nézhetős filmélmény az Inferno, ami már abból is következik, hogy A Da Vinci-kód kipróbált koncepciója dolgozik benne. Ahogy egy Hitchcock-filmet is végig lehet izgulni sokadik megnézésre is, úgy a fordulatok és a suspense ezúttal is hatnak a nézőre, még ha közben tudjuk is, hogy ordas kliséket látunk. A sequelek ráadásul tudatosan kínálják ugyanazt, mint a sikeres nyitó darab, és az Inferno bizonyítja, hogy ez bestseller-adaptációk esetében sincs másként. Kár, hogy a regény médiumához jobban illik a rejtvényfejtés, mint a mozihoz, mert előbbi interaktívabb, a befogadó akkor és olyan tempóban olvas, amikor és ahogy akar, míg moziban nem lehet visszalapozni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Inferno

Inferno

Amerikai thriller, 2016. Rendező: Ron Howard. Szereplők: Ben Foster, Tom Hanks, Sidse Babett Knudsen, Felicity Jones, Irrfan Khan, Omar Sy, Ana Ularu, Sarbó Kata.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    5/10
  • A látogatók szerint
    4 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film