Köllő Katalin

/ / /

· írta

Távol Budapesttől, távol Bukaresttől

Beszélgetés Váta Lóránd színművésszel

Interjú

Sepsiszentgyörgyön született, Marosvásárhelyen lett színész, a kolozsvári színházban vetette meg a lábát, és Budapestre jár filmet forgatni. Akár paptanár, akár szekus, akár egy szanatóriumban bukkan fel, sallangmentes alakítása erős jelenlét a vásznon. Váta Lóránd színművésszel beszélgettünk.

Mi és mikor volt az első olyan filmélményed, amire még mindig emlékszel?

A 80-as években, a Székely Mikó Kollégiumban (akkor Matematika-Fizika Líceum) Kiss Béla rajztanár – akit nagyszerű képzőművészként, nagyon jó festőként tartanak nyilván – működtetett egy filmklubot. XI. osztályos lehettem akkortájt, és valóban erős élmény volt: Gothár Péter Megáll az idő című filmjét néztük meg. Valószínűleg félig-meddig illegálisan működött a klub, bár lehet, hogy volt valamiféle hivatalos kerete, mindenesetre, mielőtt nekiálltunk megnézni a filmet, Kiss Béla kiállt elénk, és azt mondta: amit most láttok, azt nem láttátok. Bizonyára nem nézték jó szemmel a klub működését, és gondolom, a film sem volt veszélytelen. Mindenesetre óriási élmény volt számomra.

Hajnali láz

Már akkor megfogalmazódott benned, hogy milyen jó lenne színésznek lenni, filmekben játszani?

Hogy én színész akarok lenni, az mindig ott volt bennem, valahova el volt temetve a gondolat, a kisagyamba. 1989 előtt azonban általában egy-két fiúhely volt a színin Marosvásárhelyen, úgyhogy nem reménykedtem ebben, hiszen esélyem sem lett volna, hogy felvegyenek, általában a legszebbekre esett a választás, és én, mint szemüveges, göndör hajú gyerek szerintem szóba sem jöhettem volna egy ilyen helyzetben. No, de az elhatározás mégiscsak bennem volt már 1990 januárjától, amikor félresöpörtem a matek példatárakat, és tudtam, hogy színész akarok lenni. És szerencsére a ’89-es fordulat után már jóval több hely lett a színin.

Visszatérve a filmélményre, nem ezzel a tudattal néztem akkor filmeket vagy jártam színházba, csak egyszerűen olyan élmény volt a színházban való létezés számomra nézőként is, egy-egy előadás olyan szinten meg tudott kínozni, hogy belázasodtam. Egyébként máig nagy hatással van rám egy-egy filmélmény, igazából szeretnék egyedül lenni ilyenkor, mert az is előfordul, hogy sírok. Színházban is megtörtént amúgy, már érett férfikoromban, nem is olyan régen. Budapesten néztem a Tavaszi Fesztiválon Bodó Viktor Liliomját, amit a grazi Schauspielhaus-ban rendezett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő néni néz. De miért néz, mondom magamban. Ránézek én is, nézem őt, és akkor jövök rá, hogy azért néz, mert zokogok. Annyira bele voltam merülve az előadásba, hogy észre se vettem. Én nem szégyellem, hogy ennyire megérintenek filmek vagy előadások, hiszen azok a nagyszerű alkotások, amelyek érzelmi szinten fogják meg az embert.

Színészként is érvényes rád ez az érzelmi beleélés?

Régebben nagyon implikáltam magam érzelmileg. Mostanában talán nem annyira,  nem tudom, lehet, hogy a korral jár, kimértebb, bölcsebb, hűvösebb lesz az ember. Persze nem mindenben. De nyilván ebbe az újkeletű színésztechnikai tudások is beleszámítanak, rájövök, hogy másképp is meg tudok oldani valamit. Különböző jellegű szerepek vannak, van olyan szerep is, amely egyszerűen nem attól sikerül jól, mert implikálod magad érzelmileg, hanem azért, mert technikailag úgy van megoldva. Alapvetően az a jó szerepformálói hozzáállás, ha érzelmi töltetet is hozzáadsz. 

Ezzel nagy mértékben egyetértek, hiszen érzelmi töltet nélkül csupán a technika látszik, és így a néző kívül marad.

Pontosan. A színészi szuggesztió egyik fő alkotóeleme az, hogy érzelmileg implikáld magad a szerepbe, hiszen a szuggesztió azt jelenti, hogy valakinek átadsz valamit, azt pedig csak akkor tudod átadni, hogyha számodra is nagyon személyes, ezáltal tud a nézőnek is az lenni.

Mi volt az első filmszereped?

Érdekes, hogy a filmek nagyon váratlanul jöttek. Így utólag, bölcsebben átgondolva a dolgokat, azt hiszem, nem voltam felkészülve rá. Még Sepsiszentgyörgyön voltam, színészi pályafutásom hatodik évében, akkor nyáron két filmfőszerepet is kaptam. Akkor romboltam szét először magamban a rendszert, amit azután még egyszer-kétszer megtettem. Egyébként zárójelben megjegyzem, nagyon fontosnak tartom, hogy az ember újraépítse magát időnként...

Gulyás Gyula: Fény hull arcodra

A saját rendszeredet, vagy azt a színházi rendszert, amiben akkor voltál?

A saját rendszeremet. Ahogy kezelek egy szerepet, ahogy játszom, ahogy próbálok. Azok a kihívások annyira megmozgattak érzelmileg, emberileg, utólag úgy fogalmaznék, hogy akkor még nem voltam a filmre felkészülve. Az első a Fény hull arcodra volt, de annak a filmnek más problémái is voltak. Most úgy látom, ha lett volna akkor egy erős rendezői kéz, aki engem vinni tudott volna, valószínűleg nem bizonytalanodom annyira el. A film amúgy Király László egyik legszebb novellájából készült, de szerintem az egyik legszebb, ami valaha megíródott.

Rá két hónapra pedig következett egy diplomafilm, akkor diplomáztak a híres Simó-osztály hallgatói, Hajdu Szabolcs, Miklauzic Bence, Pálfi György, Török Ferenc, Erdélyi Dániel. Dani filmjében kaptam szerepet, az Előrében, amelynek témája a kommunista időkhöz kötődött, és két kisdiák – Zoli és Miki – barátságáról szólt, utóbbi apja párttitkár, a Zolié pedig az akkori kevés ellenzéki egyike, kutató, ez voltam én. Ez a második munka totál más élmény volt. Kedves, fiatal csapat, fiatal rendezővel, aki barátként viszonyult hozzám, és én is teljesen másként álltam hozzá, mint színész. És kicsit meg is nyugodtam, hogy én ezt mégiscsak tudom csinálni, csak az előző helyzet nem olyan volt, hogy az nekem jó lett volna. Egyébként mindkét filmet 2002-ben mutatták be.

Feltételezem, itt az is közrejátszott, hogy akkor szembesültél először azzal a helyzettel, hogy másfajta technikát igényel egy filmszerep felépítése, és valószínűleg nem segített ebben a rendező.

Ezért romboltam szét a rendszert, és gondoltam úgy, hogy újra kell építeni. Nagyon bizonyalan időszak következett számomra, de érdekes, mégis sokan azt mondták, hogy azokban az években voltak a legszebb színházi szerepeim. Akkor csináltuk az Ilja prófétát, a Tamási Énekes madarából készült Csodát, a Romeo és Júliát, amiben Tybaltot alakítottam, vagy említhetném Jágót, a másik Shakespeare szerepet. De filmszerepek nem jöttek aztán éveken keresztül.

Azt is mondhatnánk, hogy az első csalódás után inkább belevetetted magad a színházi alkotásba, mert úgy érezted, az jobban fekszik neked?

Nem tudom. Ha lett volna lehetőségem, bizonyára továbbra is forgattam volna. Csak hát Szentgyörgy nagyon messze van Budapesttől, még itt Kolozsváron is vidéki vagyok Budapesthez képest. Ha áthelyeztem volna Pestre a „székhelyemet”, akkor valószínűleg sokkal több filmes munka megtalált volna. Persze, én akkor úgy éreztem, hogy nincs filmes arcom, de az is igaz, hogy egy csomó visszajelzés ennek az ellenkezőjét erősítette meg. És mégsem találtak meg munkák, mert egyszerűen messze vagyunk Budapesttől és messze vagyunk Bukaresttől is. Viszont dolgoztam egy csomó tévéreklámban, amelyeket egyrészt a pénz miatt vállaltam, hiszen jól fogott kezdő színészként, másrészt viszont fontosnak találtam, hogy kamera előtt legyek és gyakoroljak. Mert ez is, ugyanúgy, mint a színpadi színészet, gyakorlat kérdése is.

Tréfa

Nemrég láthattunk az idei Filmtettfeszten a Hajnali lázban. Ez már a második Gárdos Péter-film, amiben játszol. Az első, a 2009-ben bemutatott Tréfa volt, hogy kerültél be annak a filmnek a szereposztásába?

Amint már említettem 2002 után sokáig nem volt filmszerepem. Aztán egyszer csak 2008 kora tavaszán volt egy casting, ahova jelentkeztem, egy olyan filmre, ami végül sohasem született meg, magyar-francia-orosz koprodukció lett volna. Ezt Gárdos Péter rendezte volna, de végül pénzhiány miatt zátonyra futott. Úgy emlékszem, harmadmagammal maradtam úgymond a döntőben arra a főszerepre, egy orosz színész, én, és ha jól rémlik, Dimény Áron. Aztán végül az év nyarán történt, hogy felhívott Péter, és azt mondta, az a film egyelőre biztos nem jön össze, de ő nem szeret munka nélkül ülni, van egy Kosztolányi novella, a Tréfa, van rá tévés költségvetés, persze jóval kisebb pénz áll rendelkezésre, de ha van kedvem, csináljuk meg. Lengyel Tamást és engem szemelt ki a két főszerepre. Gondolkodási időt sem kértem, olyan boldog voltam, hogy dolgozhatok vele. A megérzéseim is jók voltak, olyan munkatársra akadtam Péterben, aki hihetetlenül tudja vinni, pallérozni a színészt, olyan fajta profizmussal, didaktikai eszközökkel és fantáziával rendelkezik, hogy bátran rábízhattam magam. Ez volt igazából az első nagy filmes élményem. Miután végignéztem a filmet, úgy hatvan-hetven százalékban elégedett voltam magammal, mert zárójelben megjegyzem, elég kritikus vagyok magammal szemben, általában nem nagyon vagyok elégedett a munkáimmal. Egyébként sokan mondták, akikkel azután beszélgetem – rádiós- és tévés szakemberekkel, kritikusokkal –, hogy nagyon szép munka volt. Szóval, éreztem, hogy valami jót sikerült csinálni. Annak a filmnek 2009-ben volt a bemutatója, és azután jött a második felkérés, a Hajnali láz, amiben egy kisebb szerepet kaptam, de szintén nagyon örültem neki. És ha minden igaz, lesz egy következő együttműködésünk is.

Mesélj egy kicsit a Hajnali lázról, gondolom, itt már nem casting alapján kerültél be a szereposztásba. És egyáltalán, miért volt fontos számodra, hogy „előfordulj” ebben a filmben, még ha csak néhány jelenet erejéig is?

Alapvetően akkor érzem jól magam egy alkotói helyzetben – színháziban és filmesben egyaránt –, ha szabad tudok lenni, ha a fantáziám találékony tud lenni. És ez csak akkor tud megtörténni, ha kényelmesen érzem magam a bőrömben. Kényelmesen viszont akkor érzem magam, ha olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik ismernek és kicsit tenyerükön tudnak hordozni. Ne értsd nagyképűségnek, de ha ismernek és odafigyelnek rám, ha fontosnak tartanak, igazán szabad tud lenni a szellemem. És ez igen-igen fontos ezen a pályán. Gárdos Péter nekem ilyen mentorom, mesterem: tudja, hogyan kell bánni velem, ahhoz, hogy jó legyek, hogy szabad legyek. A Hajnal láz ruhapróbáin például csak úgy beöltöztem valamibe, majd elkezdtem nassolgatni valami mogyorót. Péter rám nézett s azt mondta: megvan Lórikám, ez a Litzmann (így hívnak a filmben) mindig csak enne, mindig majszolgat valamit, mert evésingere van. És rögtön megszületett valami ebből a Litzmannból. A Tréfában pedig csak úgy elkezdtem fütyörészgetni valami Mozartot, mire Péter felfigyelt: Lórikám, te így tudsz fütyülni? (Mert állítólag tényleg szépen fütyülök.) Na gyere, csináljunk ebből egy jelenetet! – És valóban a film így kezdődik: állok és fütyörészek a filmben. A hegedűvel pedig szintén: megtudta, hogy hegedülök és csinált belőle egy jelenetet. A Hajnali lázt azért tartom fontosnak, mert számomra a folyamat a fontos. A folyamat, amelyet Gárdossal végigélek. Ebben vannak kisebb és nagyobb munkák, de már nem is az válik fontossá, hogy kisebb vagy nagyobb-e a munka, hanem a kapcsolat folytonossága érdekes.

Mennyivel volt könnyebb dolgod itt, mint a Tréfában, ahol fajsúlyosabb szereped volt?

A Tréfa nagyon nehéz volt, mert nagy szerep, komplex, terjedelmes, ráadásul a forgatási napjaim is össze voltak kissé sűrítve, mert otthon kezdődött az évad. Napi három jelenetem is volt, ami nagyon sok egy filmben, folyton beszélgetni kellett a jelenetekről, a szerepekről és ezeknek körülményeiről. Ráadásul a forgatások előtt egy hétig próbákat tartottunk, ami elég ritka a filmes környezetekben. A Hajnali láz ehhez képest nekem felüdülés volt. Nem kellett olyan koncentráltan léteznem benne, mint a Tréfában.

Hogyan építed fel a filmszerepeket, van már rá „módszered”?

A filmben nagyon nehéz módszereket alkalmazni, mert a filmezés mint folyamat, valójában egy hazugságdetektor. Nemigen lehet csalni. Egy nagyon közeli snitt azt is képes leleplezni, hogy mire gondolsz abban a pillanatban. Ha egy szösszenetnyire nincs a gondolatod ott, ahol kell, ahol a történet és a gondolatmenet éppen tart, hamis szín jelenik meg az arcodon.

Módszerem mindig van, de sajnos legtöbb esetben kiderül, hogy a módszer csődöt mond. Nem hiszek a receptekben, bár hajlamos az ember bevált receptekhez nyúlni, amikor a megoldásokat keresi. De szerelemben, szexben, táplálkozásban, alkotásban, mindenben mindig kiderül, hogy egy recept valójában egy-két esetben alkalmazható csupán és új helyzetben új megoldást kell keresni. Mondom keresni, mert itt alapvető szerephez jut a keresés, mint az alkotói folyamat keresőmotorja. Ezért beszéltem neked az imént arról, hogy az embernek kell legyen lelkiereje, hogy az élete folyamán néhányszor szétszedje és összerakja magát.

Hajnali láz (2)

Kicsit térjünk vissza a színházi létezésedre. Hét évvel ezelőtt átszerződtél Sepsiszentgyörgyről Kolozsvárra. Hogy érzed magad, helyrebillentél? Várható még valamiféle váltás?

Biztos, hogy lesz, lehet, hogy nem is egy. Nehéz volt Szentgyörgyről eljönni, az a színház szívügy volt számomra. Nem szeretnék most a miértről beszéni, mert az már leülepedett bennem, de az biztos, hogy így utólag azt érzem, nem hiába jöttem el. Ott búrában éltem, egy kicsi, csodálatos, szép valamiben, de nem tudtam egy csomó mindent. Egy csomó olyan dolgot, amit Kolozsváron tanultam meg...

Színészileg vagy emberileg nem tudtál dolgokat?

Mindkét szempontból. Kissé bezártnak éreztem magam, aztán egyszer csak kinyílt itt egy csomó minden számomra, amiben eleinte nem is találtam fel magam. Nagyváros, nagyszínház... A „sokmindentörténés”, a sok furcsa és érdekes kihívás, ami tágította a szemléletemet, megváltoztatta a dolgokhoz való viszonyulásomat. Azt viszont most is fenntartom, hogy aki azt akarja, hogy szépen kezdje a pályáját, az ilyen meghitt környezetben kezdje el, mint amilyenben én voltam Szentgyörgyön. Most azonban úgy érzem, hogy Kolozsvár megformált, felnőttem, vissza tudtam venni az érzékenységemből, mert közben rájöttem, hogy az embernek a körmére koppintanak hamar. Otthon védett környezetben voltam, a fenegyerek kilengéseim folyamatosan meg voltak bocsájtva. Aztán kiderült, hogy mégsincs megbocsájtva egy csomó minden, nagyon jófiúnak kell lenni. De van egy határ, amin túl nem tudok jó fiú lenni, mert akkor megszűnök, mint személyiség. Nem hagyhatom, hogy egy ponton túl a fejemet átmossák. Az ember egy dolognak tudhat biztosan az ura lenni élete végéig, és az a szelleme, ami csak az övé. Egyébként meg lehet alázni, át lehet formálni esetleg, de a szellemed a tiéd. Hogyha a szellemed szabadsága nem marad meg, akkor öngólt rúgtál. Erre vigyáznom kell. És vigyázok is, hogy senki ne tudjon átlépni rajtam ilyen szempontból. Viszont egy csomó mindenhez hozzá tudtam finomítani, csiszolni magam, és köszönöm a sorsnak, hogy így alakult, bármi fog történni a következő években.

Milyen terveid vannak, a színházi munka mellett mivel töltöd ki az idődet?

Tavaly nekivágtam a doktorátusnak, ez egy nagyon nehéz folyamat, oda kell figyeljek erre. És ezt pontosan a magam újra-összerakása miatt kezdtem el, amiről beszéltem az elején. Én ilyen alkat vagyok, nekem rendet kell raknom időnként az életemben.  

Idéntől tanítasz a színin, ez is egy új helyzet.

Igen, de nem azért kezdtem el tavaly a doktorátust, akkor még nem is tudtam, hogy fogok tanítani, ez egészen véletlenül alakult így. Úgy érzem, hogy eltelt az életemnek a fele, vagy több mint a fele, és ki kéne próbálni egy csomó dolgot. Énekelni kéne még többet, itt van ez a doktorátus, most pedig a tanítás. Néha, amikor egy fél évig kisebb szerepeket játszom csak, vagy egyáltalán nem játszom, akkor azt kérdem magamtól, hogy miért ülök itt, miért nem csinálok valamit, miközben az életem múlik el. De néha, ha leülök magammal megbeszélni a dolgokat, akkor kiderül, hogy rengeteg mindent csinálok mégis. És ez így jó.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Hajnali láz (Fever at Dawn)

Hajnali láz (Fever at Dawn)

Magyar–svéd–izraeli filmdráma, 2015. Rendező: Gárdos Péter.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    6 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Fény hull arcodra (Light Falls on Your Face)

Fény hull arcodra (Light Falls on Your Face)

Magyar–román filmdráma, 2002. Rendező: Gulyás Gyula.

  • A látogatók szerint
    8 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Tréfa

Tréfa

Magyar filmdráma, 2009. Rendező: Gárdos Péter.

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    7 · 17 értékelés
  • Szerinted?

Visszatérés (Retrace)

Visszatérés (Retrace)

Magyar–román filmdráma, 2010. Rendező: Elek Judit.

  • A Filmtett szerint
    6
  • A látogatók szerint
    5 · 15 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , cikk