Székely Bíborka

/ / /

· írta

Az abszurd, az átlagos és a többiek

8. Comedy Cluj Nemzetközi Vígjátékfesztivál, Kolozsvár, 2016. október 21–30.

Beszámoló

Kolozsvár a filmfesztiválok városa. Nagyhírű rendezők legújabb filmjei, nemzetközi sztármeghívottak, workshopok és privát partik. Jó buli ez, miért ne szerveznénk mi is egyet? Nos, így gondolhatták a Comedy Cluj megálmodói is, s eddig, úgy tűnt, nem is tévedtek sokat. Ha az előbb említettek még nem is jöttek össze, úgy nézett ki, már csak idő kérdése, hisz a filmfelhozatal kivétel nélkül minden évben szolid volt: noha a főáramtól kissé távolabb, de még mindig az emészthető, élvezhető, elgondolkodtató medrében folyt. Mindig akadt film, amely friss volt, meghökkentő, emlékezetes. Mindig jó móka volt.

Eddig. Az idei volt az első Comedy Cluj, melyen csupán a sokadik film megnézése után történt meg először, hogy spontán, jóízűen elnevettem magam, s mi annál is rosszabb, avetítések előtti Actimel-reklám miatt. Úgy igazán. Nem kínomban. Nem azért, mert már nagyon akartam valamin végre nevetni. Persze nem feltétlen ismérve a jó filmnek, hogy humoros, de ha egy tematikus fesztiválon nem az, valahogy egyéb erényeiből is sokat veszít. Már ha volt neki miből.

De kezdjük a legelején. Az idei Comedy Cluj témája az egzotikus volt, lévén, hogy hozzánk ritkán eljutó filmeket, a nemzetközi filmgyártás kevésbé ismert országainak filmtermését igyekezett bemutatni. Számomra mégis egy sokkal átfogóbb témának tűnt a megszokottal ellentétes, a bizarr, a zavarba ejtő, amelyet több film is kifejezetten tematizált. Mint például mindjárt az első nap egyik legelső filmjével, a cannes-i FIPRESCI-díjat elvivő Toni Erdmann-nal, amely enyhén szólva megosztó alkotás. Minden megvan benne, ami eltántorítja a nézőt a filmtől: hosszú játékidő, kevés akció, a látványvilág átlagon aluli, szinte dokumentarista fényképezés, története kissé érdektelen, de legalább teljesen előreláthatatlan. Aki az első öt percet még kíváncsian szemléli, az, amikor már ötödszörre látja a hasonló trükkel előálló főszereplőt, már a pokolba kívánja, a hamis fogsorával együtt. Mégis, idővel a feszélyező jelenetek sorát is kezdjük értékelni (Stockholm-szindróma lenne?), s kinő belőlük valami egyedi, apa s lánya egymásra találásának varázsa, s létrejön az a pillanat is, amikor hasunkat fogjuk az abszurd komédiától. Habár ez még nem oszlatja el azt az átható érzést, amelyet legtalálóbban az angol duplavé-té-ef betűszó fejez ki. (Ne felejtsük megemlíteni Bukarest elsőrendű alakítását mint az Elveszett jelentésből (Lost in Translation) ismert, elidegenítő, személytelen nagyváros kelet-európai változatát.) (Vetítik még: a fesztiváltól függetlenül, országszerte a mozikban.)

Sandra Hüller, amint épp felismerte apját, Peter Simonischeket a szörnykosztümben (Maren Ade: Toni Erdmann)

Majd jön a Rag Union című orosz film, melyben négy fiatal lázad a fennálló rend ellen. Céljuk homályos, eszközeik még inkább. Nem csinálnak semmit, de az végzetes. A film nagyszerűen megragadja a próbálkozásban visszaköszönő erőtlenséget, a túl sok lehetőségből választani nem tudó csapat céltévesztettségét, mely csupa értelmetlen, abszurddá váló tettben teljesül ki. Ami filozófiai értekezésben hatásos lehet, moziban viszont annál kevésbé. Az értelmetlenségről értelmes filmet készíteni művészet. Ami most nem jött össze. És sajnos még szellemes sem volt. (Vetítik még: vasárnap, október 30, 19:00, Studio 26 – Partidul Revoltaților.)

Vasiliy Butkevich mint sírkőreklám. (Mikhail Mestetskiy: Rag Union)

Daniel Radcliffe legújabb filmje ellenben visszasiratja velünk még ezt a konvencionális értelmetlenséget is – méghozzá már az első jelenetben, amikor egy magát felakasztani készülő hajótöröttel és egy bomlásban lévő, hangosan szellentő hullával találkozunk. S innen csak egyre lejjebb visz az út, ahogy a fizika és a jóérzés összes szabályának fittyet hányva (bocs a szójátékért) önkielégítésről társalognak, a közben feléledő hulla farszelén szörföznek, s a szemétről, valamint az emberi társadalomról fogalmaznak meg mély gondolatokat. A zavarba ejtőt külön esztétikai szintre emelő Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man) egyértelmű célja megkérdőjelezni előzetes feltevéseinket, s görbe tükröt mutatni a normalitásnak. S maga a fesztiválfelhozatal is, úgy tűnik (ha nem is tudatosan, de akár egy szerencsés véletlen során), egyre több műben mutatja be a normalitás kudarcát: kétségtelen, hogy a megszokott sémák már olyan elcsépeltek, hogy semmi újat nem tudnak mondani, de a nemszokványosak olyan szinten azok, hogy lehetetlen élvezetet lelni bennük. Legyen bármilyen inventív is egy premissza, ha lépésről lépésre émelyítően gusztustalan (bármilyen okból is), nehéz bármi másra koncentrálni belőle. Pedig a szellentést a konvencionalizmus fullasztó voltának metaforájává tenni nem kis fantáziát igényel. (Vetítik még: péntek, október 28, 21:30, Victoria.)

Paul Dano és Daniel Radcliffe, amint épp rekonstruálják az emberi társadalmat az erdőben. (Dan Kwan, Daniel Scheinert: Swiss Army Man)

Mégis, furcsamód pont ezt teszi egy következő film is, a Requisitos para ser una persona normal (A normális lét követelményei), amelyben egy fiatal lány teljesíteni akarja az általa normálisnak tartott emberek közös kritériumait. Még egy film, mely a rendkívüliséget és az átlagosságot veti össze, itt viszont sokkal hétköznapibb, emészthetőbb, de unalmasabb formában. Noha olyan ritkán ábrázolt szereplőtípusokkal is találkozunk, mint egy értelmi fogyatékos kisöcs, végső soron a film nem több, mint egy megszokott romantikus komédia. Ez már tökéletesen illeszkedne a fesztivál profiljába, de ennyi kihívást jelentő mozi után kissé csalódást okoz, hogy csak szerelem, és más semmi. (Vetítik még: vasárnap, október 30., 17:30, Cinema City Iulius Mall – Ce-ți trebuie să fii normal.)

Manuel Burque és Leticia Dolera a hírhedt „purc mint intimitás”-jelenetben. (Leticia Dolera: Requisitos para ser una persona normal)

A The Dressmaker (A varrónő) ezzel szemben pontosan eltalálja az egyensúlyt az ismert filmes nyelvezet, fordulatos cselekmény és a fekete humor keverékével. Nem ígér sokat, de azt fényesen teljesíti. Nem akar mást, mint szórakoztatni, elmesélni egy történetet: a világjárt ruhatervező hazatér egykori szülőfalujába, hogy kiderítsen egy rég elfeledett rejtélyt, s útközben kissé feljavítja az álmos falucska öltözködési stílusát. Kate Winslet kifinomult főszereplője egyből kitűnik a lerobbant vidéki környezetből: szokatlan, de a szokásos módon. Más, mégis műfajilag elfogadott értelemben az, s a lélegzetelállító haute couture ruhák, az izgalmas cselekmény pont azt valósítja meg, amelyet a fesztivál mindig is ígérni szokott: nevetést, kikapcsolódást, más-világot. (Vetítik még: péntek, október 28, 19:00, Cinema City Iulius Mall – Croitoreasa.)

A más világ, melyet az egzotikus szekció alapján joggal vártunk el, viszont szintén csalódást okozott. Voltak ugyan meglepően távoli országok képviselői, mint például Kazahsztán, Tajvan, Guatemala, vagy Észak-Korea, de semmiben sem szóltak hazájuk különlegességéről, semmit nem tudtunk meg a, valljuk meg, virtuálisan teljesen ismeretlen országok világáról. A Kim elvtárs repülni megy (Comrade Kim Goes Flying, r. Nicholas Bonner, Anja Daelemans, Gwang Hun Kim) címűnek, noha meglepően élvezhető alkotás, sokkal izgalmasabb a háttérsztorija, mint maga a szélesvásznon megjelenített, hiszenez az első észak-koreai film, amely nem egyértelmű propagandamunka (vesd össze egyik korábbi művel, melynek címe A tisztelt Főparancsnok elvtárs a Sorsunk / The Respected Comrade Supreme Commander Is Our Destiny), ráadásul külföldi koprodukció, melyet teljes mértékben Észak-Koreában forgattak. Erős benne a feminista szál is, végkövetkeztetése – hogy nem a munka, az államért hozott áldozatok hozzák el a boldogságot, hanem a gyerekkori álom megvalósítása –, szinte forradalmi. Szintén egy klasszikus hollywoodi vígjátékra emlékeztet a 16 kyz (16 lány), avagy bazi nagy kazah lagzi, habár hiányoljuk belőle a talkie-k remekre szabott, szájalós, visszamondós szövegeit. (Vetítik még: szombat, október 29, 22:30, Cinema City Iulius Mall – Nuntă ca-n Kazakhstan.)

Mindezt összevetve, két fő kategóriát különíthetünk el az idei Comedy Clujban: a nem műfaji, művészfilmes, de határozott világlátásssal rendelkező alkotásokat, és a könnyed, vígjátéknak készült, de legtöbbször felejthető mozikat. Az elsők nem találnak a fesztivál profiljába: nem vígjátékok, s másként is csak ritkán humorosak, a második csoportért pedig nem érdemes fesztivált rendezni. Persze tisztelet a kivételnek, de nem minden nézőnek adatik meg az a luxus, hogy a fél fesztivált végigböngéssze nézhető művekért. Úgyhogy a szép kort megért vígjátékfesztivál, úgy tűnik, keresztút elé ért, s ideje elgondolkodni azon, melyik utat választja: marad a kommersz filmeknél, de akkor nagyobb büdzsével és körültekintéssel kell válogatni majd, vagy őszi TIFF-et szerveznek inkább, aminek szintén megvannak a maga buktatói. Reméljük, sikerül jó döntést hozni, s elkerülik az, hogy jövőre vicces helyett egy vicc legyen.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Toni Erdmann

Toni Erdmann

Német vígjáték, filmdráma, 2016. Rendező: Maren Ade. Szereplők: Peter Simonischek, Sandra Hüller, Michael Wittenborn, Thomas Loibl, Vlad Ivanov, Lucy Russell.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    8 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , cikk