Legendás történetek és megfilmesítésük

David Yates: Fantastic Beasts and Where to Find Them / Legendás állatok és megfigyelésük

A varázslat terjedése megállíthatatlan. Öt évvel az utolsó, mindent eldöntő Harry Potter-mozi után alohomora! – és ismét betekintést nyerhetünk a mágia epikus, látványos és felettébb izgalmas világába.

Persze vannak sokkal prózaibb okai is. J. K. Rowling ugyan megpróbált kilépni a diákvarázsló kalandjainak árnyékából és felnőtt műfajokkal is beleírni magát a szépirodalomba (ld. az Átmeneti üresedést / The Casual Vacancy, valamint az álnév alatt megjelentetett krimijeit), majd egy kevésbé népszerűre sikerült drámával igyekezett kielégíteni a folytonosan újabb varázslóregényért könyörgő rajongóbázist (ld. Harry Potter és az elátkozott gyermek), de ez még mindig nem volt elég. Így lett az év visszatérése a valaha létező legnagyobb bevételt hozó filmes franchise legújabb része, amely ugyan 70 évvel a fiatal mágus-triumvirátus Hogwartsba kerülése előtt játszódik, viszont az univerzumot újfent hibátlanul jeleníti meg a forgatókönyvért felelős írónő és az utolsó négy Harry Potter-filmet is jegyző David Yates rendező.

A Legendás állatok és megfigyelésük az 1920-as években játszódik (ezt olvasd, ha kíváncsi vagy a pontos dátum pontos jelentőségére), s egyértelműen egy hosszabb sorozat nyitányának szánták, amelynek főhőse Newt Scamander (Göthe Salamander) magizoológus, aki a Hogwarts (Roxfort) varázslóiskola tankönyvei között szereplő, Legendás állatok és megfigyelésük című munkája által ismert, melyet a heptalógia alatt az írónő Scamander álnevén ki is adott, de nem regényként, hanem csak egy rövid összefoglalóként ínyenceknek – kedvenc varázslótanoncaink bejegyzéseivel kiegészítve (a sztori szerint pont Harry példánya lett reprodukálva). Ezen alapult később az azonos nevű forgatókönyv, majd film, a regénysorozatból eddig nem ismert legendás állatfajokkal és Newt Scamander közismerten kalandos életének amerikai epizódjával kibővítve.

Maga a filmben szerepelő történet csak kevéssé egyszerűbb az eredettörténeteknél, de a párhuzamos szálakat mesterien szövögető Rowling sokkal érdekfeszítőbben adja elő. Newt (vagy Göthe, ki mint szeretné – Eddie Redmayne) New Yorkba érkezik egy tágító bűbájjal kezelt bőröndnyi bűvös bestiával, és egyenesen a feszült mugli-varázsló viszony kellős közepében veszít el párat az aranyos állatkái közül. A visszaszerzésükért folyó, a Pokemon Go korabeli verziójára emlékeztető nagyon akciódús és felettébb mulatságos hajsza csupán azért problémás, mert elősegíti a varázslóközösség leleplezését, melyet a második boszorkányüldözést hirdető Új Salem Filantropikus Társaság, valamint a Voldemort-szerű megagonosz Grindelwald és követői egyaránt szeretnének.

S itt mutatkozik meg a forgatókönyv erőssége. Az előző művekre is igaz volt, hogy a történet ingadozik a fiatalok hétköznapi problémáinak bemutatása és egy sokkal sötétebb, mélyebb értelmű világábrázolás között, s a Legendás állatokat is ez teszi naggyá. A varázslatok, noha színesek és izgalmasak, sosem keltik azt az illúziót, hogy választ jelentenének a való világ általunk, nézők által is jól ismert gondjaira. A bűbájok és transzfigurációk nem hozzák vissza az elveszett családtagokat, senkit nem tesznek népszerűbbé vagy jobb tanulóvá, általuk csupán másképp oldják meg a háztartást, de nem válnak sem gazdaggá, sem privilegizálttá. Furcsamód, ebben a Harry Potter fantáziavilága sokkal valószerűbb, mint az álomgyár legtöbbjében felismerhető világok.

A Legendás állatok is olyan témákat hoz fel, amelyek a Potter-univerzumtól sem idegenek: az emberi gyengeség, a másság iránti idegenkedés, sőt, ellenségeskedés, az intézmények merevsége, ahol a szabályok követése mindig előnyt élvez az egyén bajainak orvoslása helyett, valamint a hatalom veszélyes vonzása, amely itt most konkrétan a nagyon is aktuális faji előítéletek és felsőbbrendűség eszményében konkretizálódik. Szintén találkozhatunk a Malfoy-effektussal, mely szerint a gonosz funkcióját viselő karakterek, noha antipatikusak, mégis sajnálatra méltóak, s ahogy hőseinknek sem, úgy nekik sem könnyű dűlőre vinni a mégoly kivetnivaló, de számukra fontos terveiket. Ezzel is empátiára tanít a történet, s árnyalja a hős-gonosz dichotómiáját, példázva Dumbledore tanítását, miszerint „a döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában”.

Még egy jelentős feladattal kellett megbirkóznia a Legendás állatoknak, éspedig egyszerre elégíteni ki két korosztályt: a 90-es években megjelent regényeken – és később a filmeken – felnőtt rajongókét, és azokét, akik csak most, tizenévesként, fiatal felnőttként ismerkednek a varázslóvilággal. A film, úgy tűnik, sikeresen megoldotta családi mozikra is jellemző dilemmát: az explicit erőszakot, illetve szexualitást inkább csak utalás szintjén hozva a korbesorolást is lenn tarthatta, de a világlátásában és néhol a vizualitásában is visszatérő sötétebb tónusú jelenetek átvitt értelmét egy felnőtt néző előtt semmiképp nem tartja titokban.

Sorolhatnám még a film erényeit, pl. a néhol gyengeségként értékelt, máshol dicsért, de megosztó döntéseit, mint Newt szerepére Eddie Redmayne-t felkérni, akinek a „szórakozott professzor”-szerű, jellegzetes előadása sokakat irritál – habár a mugli (amerikai nevén no-maj, avagy magnix) karakter esetére Dan Fogler választásában legtöbben egyetértettek; vagy az expozíciószerű, kissé nyitottan hagyott motivációkat, amelyek túlságosan előrejelzik, sőt, már-már követelik a következő részt. De tény, hogy még az előzményt nem ismerő nézők is egy teljesen korrekt, élvezhető filmet nézhetnek meg, a Harry Potter-világért rajongók viszont végre megkapták várva várt folytatást, s olyan pluszban is részesülhetnek, mint a művek közötti kincsvadászat (felfedezni azokat a morzsákat, amelyek visszautalnak a mitológia eddig ismert részére) valamint az előreutaló, komplikált összeesküvés-elméletek generálhatósága. A Legendás állatok és megfigyelésük a főcímdaltól az utolsó hoppanálásig ízig-vérig hű marad a Potter-univerzum nem csak látványvilágához, kalandosságához és szerethetően esendő karaktereihez, de a társadalomra vonatkozó széljegyzetei sem lehetnének (sajnos) időszerűbbek. Megnyugodhatunk tehát, nem kell a felejtő-átkot mormolva kimennünk a moziból.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó