/ / /

· írta

Milyen mély a Nyúlbélák ürege? Fábri Zoltán: Isten hozta, őrnagy úr! (1969) Kritika

Sokféleképpen lehet a háborúról, vagy éppen annak hatásairól értekezni. Megmenthetjük Ryan közlegényt, kacaghatunk a 22-es csapdáján, rácsodálkozhatunk Hans Landa kegyetlenül eszes eszmefuttatásaira, vagy éppen élvezhetjük a napalm szagát korán reggel. Lehet szomorúan, drámaian, véresen, vidáman, szívbemarkolóan vagy naturalistán. Vagy esetleg megnézhetjük, hogy mit művel az emberrel, mint ahogy teszi ezt A szarvasvadász, a Rambo (szigorúan az 1. rész), vagy éppen az Örkény-Fábri-Latinovits trió és az Isten hozta, őrnagy úr!

Az Örkény-regényből készített játékfilm sziporkázik a kreatívabbnál kreatívabb rendezői, színészi és filmtechnikai megoldásokban. A háború hatásainak személyiségbeli torzító hatása csupán egyetlen jelentésrétege a mozgóképnek, és a harcok borzalmai képileg nem is jelennek meg. Ám az Örkény által írt karaktert Fábri Zoltán instrukciói mentén úgy viszi színre Latinovits, akár Nicholson McMurphy-t. Úgy játszik a tudatosság és az őrület határán, hogy a néző is percről percre ingadozik a sajnálat, a megvetés és az önfeledt boldogság között. Míg az eredeti műben, ahogy a címe – Tóték – is mutatja, a család volt a főszerepben, itt áthelyeződik a hangsúly a Mátrába regenerálódni érkező őrnagyra. Latinovits alakítása ötletes, bátor, kicsit zabolátlan, de éppen az ilyen túljátszások teremtik meg az abszurdot kiválóan, amely az örkényi próza esszenciája.

Magyar százhúszak - Fábri Zoltán: Isten hozta, őrnagy úr! (1969)

Ez az abszurd persze a forgatókönyvből adódik, hiszen Örkény azonnal fogyaszthatóra írta, zseniális módon tesz azonban ehhez hozzá Fábri rendezése is. Apró filmnyelvi momentumok építik a valószínűtlenséget, és emelik fokozatosan olyan szintre a feszültséget, amelyet bizony egy kiadós kacagással kell katartikusan oldania a nézőnek. Már a főcím alatt feltűnhet a szokatlanul hangos zene, amelyet a kép a harsány színekre mázolt ajtók beugrásával erősít meg. Az egész történet mesebeliségét erősíti Darvas Iván hanghordozása, amiből naivitásra és ravasz iróniára egyaránt következtethetünk. Nem véletlen az alcím: XX. századi mese. Az ugróvágások és gyorsítások, a szereplők hirtelen el- és feltűnése mind ezt az abszurditást erősítik. Szokatlan dinamikát, lendületet ad a mozgóképnek a plánváltások mentén létrejövő „teleportálás”, hatványozottan erősíti a furcsaság-érzetünket is. A bohózat szintje az, ami végig kísér minket, de úton-útfélen kikacsintunk dramaturgiailag, képileg és hangilag, mindezt igen határozott vonalvezetés mentén. Elég a háborúban szenvedő Gyula jellemének és családjához való viszonyának felépítését megnézni: kis adagokban, nevetségesen személyesen kapjuk, úgy beleszőve a cselekmény fő sodrába, mintha valami igazán nagy tragédiát készítene elő.

Magyar százhúszak - Fábri Zoltán: Isten hozta, őrnagy úr! (1969) (2)

A háború őrülete tehát a főszereplő torz világérzékelésében jelenik meg elsősorban. Amiktől viszont igazán fontos lesz ez a mű, azok a további jelentésrétegek! Finom hangsúlyt kap az őrnagy és Tóték közti társadalmi szakadék. Míg előbbi képviselheti az arisztokráciát, esetleg az értelmiséget, addig a vendéglátó család egyértelműen a jó szándékú, de meglehetősen szűk látókörű kispolgárságot képezi le. Kiválóan építi ezt a kis közösségen belüli sztereotípiák alkalmazása: a tűzoltóparancsnok hivatásából fakadóan mintaférfi; de nem csinál olyan alantas munkákat, mint a dobozhajtogatás. Ezzel szemben viszont nem tud se sakkozni, se kártyázni, se dominózni. Ezen a szinten bontakozik ki legélesebben az az ellentét, amely a cselekmény előrehaladásával egyre intenzívebben tapintható a szereplők világlátása között.

Magyar százhúszak - Fábri Zoltán: Isten hozta, őrnagy úr! (1969) (3)

A másik jelentésréteg, amelyre a némafilmes korból ismerős szöveges betétek is utalnak, a hatalom kérdésköre. Hogyan kell jól használnom a hatalmat? Hol a határ a hatalom tényleges gyakorlása és a hatalmaskodás között? Mikortól lesz akarattalan szolgalelkű a hatalomnak alárendelt? Az alapszituációban két „hatalom” csap össze egymással: egy kisközösség normák szerinti vezetője, példaképe, és egy végrehajtó hatalom külső vezére, aki „elvileg” példakép. Az ő „összecsapásuk” a legfőbb terepe a hatalomról való gondolkodásnak; a Tót Lajos által átélt megaláztatások, a sisak szembehúzásától egészen a furcsa fallikus szimbólum szájba vételéig, éppúgy a végletet képviselik, mint ahogy az őrnagy végtelen értetlensége és naivitása. Bizony, a XX. században akadt pár diktátor pár olyan elmélettel, amelynek igazáról annyira volt meggyőződve, hogy emberek millióit küldte a halálba miatta. És bizony ennek az ellentétnek a feloldására talán nincs is mód békés úton? Csak négy darabban?

Magyar százhúszak - Fábri Zoltán: Isten hozta, őrnagy úr! (1969) (4)

Fábri Zoltán a XX. század közepének egyik legfontosabb magyar rendezője. A magyar lélek nagy ismerője a Körhinta korszakokat átívelő tragikuma, a Hannibál tanár úr kisemberének tragikomédiája, és az Édes Anna egzisztenciális iszonyata után a kispolgár naiv világát állítja szembe a zsarnokokkal és parancsot teljesítő robotokkal teli háború világával. És bár sokat kacagunk közben, érdemes szem előtt tartani, hogy amúgy ez rohadtul nem vicces. Mégis kacagunk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Isten hozta, őrnagy úr!

Isten hozta, őrnagy úr!

Magyar filmszatíra, vígjáték, 1969. Rendező: Fábri Zoltán. Szereplők: Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Fónay Márta, Venczel Vera, Dégi István, Páger Antal, Dudás Mária.

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    8 · 11 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film