Sándor Anna

/ / /

· írta

A méltóság nevében

Ken Loach: I, Daniel Blake / Én, Daniel Blake

Kritika

Ken Loach megérdemelten kapta meg másodjára is az Arany Pálmát Cannes-ban. Az Én, Daniel Blake szívszorító látlelet arról, hogyan törik meg egy élet a lelketlen rendszer bürokratikus útvesztőiben.

Vannak azok a társadalmi problémák, amik a kutyát sem érdekelnek, mert amíg nem érintenek személyesen, végtelenül unalmasak. Van róluk némi felületes tudásunk, és jól el tudunk róluk vitatkozni vaskos sztereotípiák mentén – ezzel meg is nyugtatva a lelkiismeretünket. Ezeket a témákat elővenni és érdekfeszítően tálalni igazi művészet, nem is képesek rá sokan. A tévében John Oliver forradalmasítja éppen, hogyan lehet például az USA úthálózatának gyalázatos állapotáról is szórakoztatóan és intelligensen értekezni úgy, hogy az még Európában is a székbe szegezzen.

Ken Loach: I, Daniel Blake / Én, Daniel Blake

A vásznon erre a brit munkásosztály jogvédője és krónikása, Ken Loach felel, bár jóval komorabb hangvétellel. Akár egy alkoholistáról forgat keserédes drámát (Nevem, Joe, 1998), akár epikusabb ívű történettel mutatja be, milyen lélektani stációk vezetnek ahhoz, hogy valakiből terrorista váljon (Felkavar a szél, 2006), Loach munkái évtizedek óta lebilincselő társadalmi látleletek – alulnézetből.  Még ha időnként a szemére is lehet vetni a didaktikusan balos felhangot, filmjei mégis elegáns könnyedséggel rázzák le magukról a kritikát. Loach titka ugyanis az az érzékenység, ahogy a figuráit összekötő, mélyen emberi kapcsolatokat megrajzolja – mint most, az Én, Daniel Blake esetében is.

Daniel Blake (Dave Johns) 60 körüli, egyszerű, becsületes munkásember Newcastle-ben, akit súlyos szívinfarktusa után a lábadozási időszakra az orvosai eltiltanak a munkától. Dan pedig azt teszi, ami a ledolgozott évtizedek után ilyen esetben logikus: szociális támogatást igényel ezekre a hónapokra. Azaz igényelne, ha az első kérelmét nem utasítaná el a munkaügyi központ arra hivatkozva, hogy márpedig igenis munkaképes. Ezen a ponton kezdődik el Dan kálváriája, hogy ne kerüljön az utcára. A hosszadalmas és megalázó fellebbezési folyamatot elindítva barátkozik össze az egyedülálló anyával, Katie-vel (Hayley Squires) és a nő két gyerekével, akik nemrég érkeztek a városba kapcsolatok, de főleg pénz nélkül.

Ken Loach: I, Daniel Blake / Én, Daniel Blake (2)

Első blikkre a film központi témája az a kegyetlen igazságtalanság, ahogy a rendszer a kiszolgáltatott helyzetbe kerülő emberekkel bánik. Fojtogató és vérlázító látni, milyen feltartóztathatatlanul zuhannak egyre mélyebbre, miközben mind a tíz körmükkel kapaszkodnának. Jól ismerjük ezeket az embereket a hétköznapokból. Mert Loach szereplői nemhogy reálisak, hanem konkrétan valóságosak: néha megjelenik a történetük kisebb hírként az újságban, és naponta elmegyünk mellettük az aluljárókban. Fejcsóválva sütjük rájuk a bélyegeinket, miközben pontosan tudjuk, hogy amúgy az ellátórendszerek gyakran kivárásra játszanak, és hogy mennyire könnyű eltévedni a bürokratikus útvesztőkben, amik inkább a rendszert magát, mint az állampolgárok javát szolgálják.

Ken Loach: I, Daniel Blake / Én, Daniel Blake (3)

Emocionálisan nehezen befogadható film ez, egy-egy jelenetnél konkrétan ripityára törik a néző szíve. Hiszen éppen az ábrázolás hitelessége miatt tudjuk előre, hogy ez nem az a vágybeteljesítő történet, ahol a kisember legyőzi a monstrumot. „Azok az emberek döntenek az életemről” – mondja Dan a fellebbezési tárgyalására várva, nem sokkal a film vége előtt. A rendszer pedig igazi lelketlen antagonista, amivel szemben Dan a kezdetektől vesztésre ítéltetett. És mindebben a jutalma csupán az a néhány felemelő és katartikus pillanat, mikor például az utca embere (mi magunk) is meglátja és elismeri a harcát.

Az önzetlen gesztusok, barátságok azok, amik a kétségbeesésen is átragyogó, életigenlő erővel töltik meg a filmet, és ez az, ami az igazságtalanság témáját is ellenpontozza. Hogy sújtsa Dant vagy Katie-t bármilyen kegyetlen és reménytelen helyzet, emberek tudnak maradni benne. Mert amikor a rendszer megfosztja őket minden méltóságuktól, amikor sorszámmá és problémává degradálja őket, akkor a méltóságot magukban és egymásban találják meg. A körülöttük levő barátok pedig tartják bennük a lelket, és segítenek elviselni a legkritikusabb pillanatokat is. Legalább annyira főhajtás tehát ez a film a közösség és a személyes kapcsolatok ereje előtt, mint amennyire vádirat az elembertelenedett rendszerek ellen.

Ken Loach: I, Daniel Blake / Én, Daniel Blake (4)

Az Én, Daniel Blake Arany Pálmát ért Cannes-ban – jelezve, hogy a tárgyalt problematika szétfeszíti az országok vagy politikai közbeszéd határait. Loach új filmje nem balos agitáció, hanem mesterműként zárkózik fel az olasz neorealista elődökhöz. A benne lüktető mély humanizmus pedig megszólít és megmozgat, bármilyen háttérrel vagy világnézettel érkezzünk is elé.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

Brit–francia filmdráma, 2016. Rendező: Ken Loach. Szereplők: Dave Johns, Hayley Squires, Sharon Percy, Briana Shann.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    9 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film