Fluor Tomi gondoskodik róla, hogy karácsony közeledtével is igazi nyári bulihangulatba kerüljünk.
Hatalmas hibája a magyar filmgyártásnak, hogy csak elvétve termel ki magából olyan, fiataloknak szóló mozikat, amelyek valóban képesek is megszólítani a közönségüket. A 2000-es években például inkább az idősebb korosztályok fiatalságát bemutató nosztalgiázással (Moszkva tér, Made in Hungária), vagy az amerikai tinifilmes mintákat majmoló, ám a kortárs magyar tinédzserközeg problémáival, hétköznapjaival egyáltalán nem foglalkozó, álvalóságot bemutató filmekkel (Apám beájulna, Álom.net) találkozhattunk. Természetesen akadtak azért sikerültebb próbálkozások is. Ilyen volt az Amerikai pite-hullámot egész ügyesen meglovagló Tibor vagyok, de hódítani akarok, vagy Mundruczó Kornél „Larry Clark-os” filmjei (Afta, Szép napok).
A 2010-es éveket tekintve sem javult sokat a helyzet. A filmes körökben egekig magasztalt VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan inkább csak a pályakezdő, alapvetően hipszter-bölcsész vagy egyéb pesti értelmiségi körökben mozgó fiatalokhoz tudott szólni, a Free entry Szigeten füvet áruló tinilány párosa pedig nem igazán jutott túl a szakmai közönségen. Lévai Balázs producernek és Tiszeker Dániel rendezőnek azonban sikerült egy olyan pluszt csempészni a #sohavégetnemérős című „nemzedéki közérzetfilmbe”, amely által képesek lehetnek becsábítani a moziba a fiatalok − társadalmi helyzetet és életkort tekintve is − szélesebb rétegét, hogy nekik, és elsősorban róluk szóló magyar filmet nézzenek. Ez a plusz pedig nem más, mint a csupán 2014 óta létező, ám máris többszázezres rajongói táborral rendelkező, Wellhello névre keresztelt könnyűzenei formáció.
A Fluor Tomi és Diaz nevével fémjelzett banda dalszövegei alapvetően a nyári lazulás, fesztiválozás, csajozás-pasizás szentháromsága köré íródtak, mindezt a Facebookon lógós, Instán posztolós, Tinderen randizós generáció nyelvezetében tálalva. A #sohavégetnemérős is ezt a hangulatot igyekezett megragadni, ráadásul hat különálló, ám a fináléban egy VOLT fesztiválos Wellhello-koncerten összeérő sztoriból álló szkeccsfilm formájában, amelyet azok is bátran megnézhetnek, akik idegenkednek a Rakparttól vagy az Apuveddmegtől (vannak ilyenek egyáltalán?), hiszen a Wellhello tagjai inkább csak két történet közti átkötő elemként funkcionálnak, amint egy turnébuszban ülve haladnak egyik városból a másikba.
Ahogy viszont az egy szkeccsfilmnél általában előfordul, a hat sztori meglehetősen hullámzó minőséget mutat. Mindjárt az első, balatonos történeten érezhető, hogy a forgatókönyvírók nem igazán tudtak mit kezdeni az egyébként tök izgalmas alapszituval (egy előző este részegen megismerkedett páros összebilincselve ébred egy stégen), és inkább − az összképen egyébként egyáltalán nem rontva − a klasszikus nyári élethelyzetek bemutatására (nyaralóban szétdobált piásüvegek közt hesszelés, strandon való csajvadászat, lepukkant standnál lángosozás) fektették a hangsúlyt.
Az is fura lehet például, hogy az alapvetően bulizós, részegen a Balaton-parton szerelembe esős, könnyed sztorik közé miért csusszan be egy idegen csajok netes profiljain stalkerkedő, vagy egy exei után megszállott Facebook-nyomozást folytató srác története, de ezen is hamar túllépünk. És nemcsak azért, mert ezek a részek a hétköznapibb helyzeteket bemutatóktól eltérően olykor már egészen lynch-i hangvételt megidézve abszurdba hajlanak, hanem azért is, mert a neten magánéletet élő Y- és Z-generáció számára ezek a dolgok − akármilyen bizarrul is hangzik − a mindennapi élet részévé váltak. Akad egyébként egészen zseniális szkeccs is a filmben: a Viber-randis zárósztori például egy remekül összerakott, aranyos miniromkom „a szerelem első videócsetelésre”-témakörben, akár önálló kisfilmként is megállná a helyét.
A #sohavégetnemérős tehát valóban laza és lendületes mozi, képes úgy szólni a tinédzserektől a pályakezdő magyar fiatalok százezreihez Budapesttől Veszprémig, Soprontól Pécsig, hogy egy percig sem támad bennünk az az érzés, hogy kiégett ötvenes arcok összeizzadtak valami fiatalosnak látszó, ám valójában végtelenül modoros sztorit a nézettség reményében. Remélhetőleg a hazai filmkészítők is kedvet kapnak általa fiatalokról fiataloknak szóló filmeket gyártani, mert most nemcsak az bizonyosodott be, hogy lehet ilyet, és vannak is hozzá remek, fiatal színészek (a film Sztarenki Dórától Mészáros Blankáig, Molnár Gusztávtól Tóth János Gergelyig tele van fiatal tehetségekkel), hanem − az első hétvége 8248-as nézőszámából kiindulva − az is, hogy van rá igény. Jóllehet egyelőre talán csak a húzónévként funkcionáló Wellhello miatt, de amíg itthon nem forr ki igazán egy youth movie-trend, Halott pénztől Spoon21-ig fel lehet még húzni a sztorikat bármilyen vázra.
