/ / /

· írta

Már nem csúnya szó a romantika

Damien Chazelle: La La Land / Kaliforniai álom

Kritika

Itt van Damien Chazelle, és itt van a jazzfilm újra, csak most musicalbe csomagolva. Szokni kell, hogy ott járunk, ahol Gene Kelly szteppelt, és ha túl sietős vagy lassú a tempó (jazz helyett most a szerelemé), azt nem J.K. Simmons ordítja a fülünkbe, hanem egy száztagú big band. A Whiplash vad dobszólója után keserédesen fújt ballada a Kaliforniai álom.

Még jószerivel be sem mutatták, de már közhely, hogy a Kaliforniai álom remekmű. Az is biztos, hogy rommá fogja nyerni magát az Oscaron. Megérdemli – ahogy az ovációt is. Más kérdés, minek köszönheti az elsöprő sikert. Annak, hogy a mai nézőt letaglózza, hogy egy musical is ennyire vicces, ötletes és szórakoztató lehet? Hogy milyen jó páros Ryan Gosling és Emma Stone, és milyen könnyű velük szerelembe esni? Hogy pazar a tánckoreográfia, tele olyan apró, incselkedő gesztusokkal, amik sokkal többet elárulnak arról hogy milyen szerelembe esni, mint egy romantikus komédia? Vagy talán az, hogy a Kaliforniai álom a filmbuzik mennyországa, ahol a szereplők moziban nézik a Haragban a világgal-t, majd kisétálnak a Griffith Obszervatóriumhoz, és szó szerint belépnek James Dean és a film világába?

Aligha. Ez persze mind-mind hozzátesz a Kaliforniai álom hatásához, de amiért a vetítőteremből kitántorogva mindenki hajlamos mestermunkát kiáltani, annak az eufória az oka, amivel az ember feláll a székből. Filmek manapság nem szoktak így hatni. Ilyen őszintén, ilyen zsigerien. A Kaliforniai álom úgy sorozza meg a szívünket, mint az Érkezés vagy az Éjszakai ragadozók: akkor üt oda, amikor nem várjuk. Ez a nagy mutatvány, hiszen 2016-ban alig van már olyan húzás, amit ne látnánk előre.

Damien Chazelle: La La Land / Kaliforniai álom

De van egy másik fórja is a filmnek: hogy dalban mondja el, amit szerelemről és álmodozásról gondol. Pusztán az, hogy története van – méghozzá megkapó története, ami úgy beszél a szerelemről, hogy közben az eltört álmokról is sokat mond –, visszaadja azt a zenehallgatási élményt, amit az internettel elvesztettünk. Megengedi, hogy újra rajongjunk, mert a rajongáshoz az kell, hogy minél többet tudjunk a zenéről, a hátteréről, a jelentéséről, az előadójáról. Ez a sok kis információ az, ami miatt hosszan tartóan belezúghatunk egy dalba vagy egy albumba, és amit régen újságokból, borítókból, haveroktól kiszedett az ember, az interneten viszont – hiába van tőle két kattintásra – már lusta utánanézni. Mióta háttérben szól a zene, a musicalek és a zenés filmek az odafigyelő zenehallgatással járó katarzist adják vissza: ha tudjuk miről, kiről szól a dal, és mit jelentenek a sorok, akkor a hatás is nagyobb lesz. Esetünkben elemi, zsigertájékon ható gyomros.

A Kaliforniai álom első 20 perce, be kell vallani, idegesítő. Nem azért, mert nem hiteles, hogy anyázás helyett táncolni kezdenek a Los Angeles-i dugóban, és nem is azért, mert annyi az életöröm az első két dalban, hogy abba csak belefulladni lehet. Hanem mert nem tudjuk, ki ez a fiú (klubot akar nyitni és megrögzött jazzbolond) és ki ez a lány (színésznőnek készül és barista), és miért kéne érdekelnie minket, hogy belefáradtak a Los Angeles-i mókuskerékbe, és erről pattogó, kapkodó dalokat adnak elő. Aztán kiderül, hogy azért, mert hasonlóak a problémáik, mint nekünk, és hasonló kérdéseken tanakodnak. Azon, hogy vajon mennyi időt kell adni az álmaidnak, mielőtt feladod őket? Hány sikertelen állásinterjú után mondhatod, hogy nem vagy elég tehetséges? És érdemes-e a művészetnek élni, ha nem tudod befizetni a számlákat? Tényleg jobb Charlie Parkert istenítve nyomorogni, mint az elveidet feladva beszállni a popbizniszbe, és összeköltözni a barátnőddel?

Damien Chazelle: La La Land / Kaliforniai álom (2)

Zavarba ejtően egyszerű a történet, nincsenek is benne nagy válaszok, csak dilemmák. Chazelle tudja, hogy amiről beszélni nem lehet, arról forgatni kell. Vagy zenélni. Azért is rendezett musicalt, mert megveszekedett romantikus, aki úgy látja, az emberek élete egyébként is olyan, mint egy musical: ha szomorúak, ha vidámak, zenét raknak fel, abban élik meg az érzelmeket. Miért lenne hát fura, ha a vásznon eléneklik azokat? Chazelle egyébként is olyan, mint a pedáns filmszakos, aki az ó-hollywoodi musicalekben nem a glamúrt, a giccset, hanem a kísérleti filmet látja, ami színekkel, formákkal, mozgásokkal játszik, és nem annyira egy történetet, mint inkább egy érzést akar visszaadni. A fantázia a Kaliforniai álomban is tombol, a koreográfia csipkelődően humoros, a hol vidám, hol melankolikus hangulatot a dresszkód mélyíti (a zöld például a szerelem-idillé), a filmvégi álombalett pedig olyan eklektikusan és szívsajdítóan kreatív, hogy az évtized legjobb klipjének is beillene.

Damien Chazelle: La La Land / Kaliforniai álom (3)

Szegény Chazelle: annyira jó filmet rendezett, hogy rögtön kinevezték zseninek. Hogyan fogja felülmúlni ezt a két filmjét? Nem akar örökre jazzfilmeket rendezni (a következőt például Neil – és nem Louis – Armstrongról tervezi), de azt hiszik róla, témája van – pedig csak trilógiája. Amiben arról írt, amit 30 éves koráig megismert: a jazzkonzik, a zenerajongók, a művészek világáról, akik azzal küszködnek, hogy összebékítsék a megszállottságukat a szerelemmel. Erről szólt a Whiplash, és más előjellel, de erről a Kaliforniai álom, amely mégis közelebb áll a rendező harvardi vizsgafilmjéhez, a fekete-fehér, improvizatív Guy and Madeline on a Park Bench-hez. Annyira obskúrus az a film, hogy még angol feliratot se gyártották hozzá a neten, de a játékosságot, a szertelenséget már abban az újhullámos jazzrománcban is imádni lehet. Chazelle ugyanis rendezőnek valóban kiugró tehetség, remek – már-már scorsese-i – ritmusérzékkel bír, és bravúrosan ad testet a zenének. A Whiplashben a hirtelen átélezésekben, az éles plánváltásokban, a feszes vágásokban csillant fel a jazz kiszámíthatatlan ritmusa, itt a lírai hosszú beállítások, a balettozó kameramozgások a zseniálisak, amik lehúzzák a földre a – néhol szó szerint – csillagok között járó musicalbetéteket.

Damien Chazelle: La La Land / Kaliforniai álom (4)

És zseniális a két színész, Ryan Gosling és Emma Stone is, akikről valahol azt írták, olyanok, mint a Cola és a Mentos: ha egymáshoz érnek, pezsegni kezd körülöttük a világ, a Kaliforniai álomban még inkább, mint az Őrült, dilis, szerelem.-ben. Ha Goslingé nem is, Emma énekhangja impozáns: finom, törékeny, és a crescendo is jól áll neki. Castingja, melyen stílusosan a magányos álmodozókról énekel, a film egyik csúcspontja, csakúgy, mint Gosling mólóparti sétája a szűrő nélkül is liláskék Los Angeles-i ég alatt. A dalok közül egyébként csak egy-kettő ül rögtön a fülbe (a mólón dúdolt City of Stars mellett a szerelmesek közös dallama), az Egyszer mellett mégis ez a legjobb kapudrog, amivel beléphetünk a musicalek világába, mert megvan benne az a báj, humor és meghittség, ami a zsáner legjobbjaiban. Chazelle felélesztett egy elfeledett, porosnak hitt hagyományt, és bocsánatot véletlenül sem kérő, idézőjelektől mentes musicaljével nemcsak azt érte el, hogy ne legyen többé csúnya szó a romantika az irónia korában, de azt is megvalósította, amivel a mai hollywoodi filmek többsége hiába próbálkozik. A múltba nézett, hogy a jövőt lássa, és miközben nosztalgiázott, valami kápráztatóan eredetit, valami időtállóan nagyszerűt alkotott.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Kaliforniai álom (La La Land)

Kaliforniai álom (La La Land)

Amerikai vígjáték, filmdráma, musical, 2016. Rendező: Damien Chazelle. Szereplők: Ryan Gosling, Emma Stone, Amiée Conn, Terry Walters.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    8 · 11 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film