Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Elájultunk ezektől a filmektől! Fizikai reakciók filmnézés közben Publicisztika

Ha valaki egyszer csak elhányja magát, vagy elájul egy filmen, esetleg elvárásaival ellentétben nem lesz rosszul, az nem a filmet minősíti. Egyesek egyszerűen nem bírják a vér és egyéb csúnyaságok látványát. De mégis miért?

Minden áldott évben, mikor szárnyra kap egy menetrendszerű hír, hogy ezen meg azon a filmfesztiválon ez és ez a film olyan durva és rút és véres volt, hogy a közönség pár tagja elájult, rohamot kapott, vagy elhányta magát tőlük, hajlamosak vagyunk egy emberként azt a zengzetes szót átszűrni összeszorított fogsorunk között, hogy „hájp”.

Ha nem ájulok el, nem is jó a film?

Legutóbb Julia Ducournau Raw című kannibálfilmje verte ki a biztosítékot néhány néző fejében a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. A 16 éves vegetáriánusból az emberi hús megszállottjává váló lány története olyan szemléletes zabálásokat sorakoztat fel, melyek láttán többen ájulva csuklottak össze. Az ilyen és ehhez hasonló, interneten gyorsan szétszaladó históriákat olvasva nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy az elájuló, okádó, moziból sikítva menekülő emberek csupán a „hájpot” mesterségesen generáló beépített színészek, akik hatalmas alakításukkal feltolják az adott filmeket a potenciális nézők várólistáira. Ez a megoldás egy létező marketingfogás volt a régi szép időkben, és manapság sem kizárt, hogy élnek még vele, azonban a Raw esetében ezt talán cáfolja a rendezőnő több nyilatkozata, melyekben kifejtette, hogy egyáltalán nem tartja hízelgőnek filmjére nézve azt, hogy nézőit mentőorvosok cipelték ki a termekből. Ettől még a Raw és filmtörténeti felmenői az ájuló-hányó nézők eseteiből profitálnak, hiszen így vitathatatlanul tűkre ültetik a leendő publikumot.

Julia Ducournau: Raw

Gondoljunk csak bele: miért és hogyan várjuk ezeket a filmeket? Vannak, akik imádják a kihívásokat, és egy gyomorforgató film pont ilyen kihívást jelent számukra. Ők biztosan élvezik, ha az adott mű tényleg meghányatja vagy kiüti őket, ugyanakkor az ilyen esetek legtöbbször nagy koppanással zárulnak, hiszen ha a stáblista legördüléséig nem rókázott senki, nem kellett mentőt hívni a székről ernyedten lefolyó nézőtestekhez, akkor az csalódást jelenthet a sokkra vágyakozók számára, azaz a film „nem ért fel a hájphoz”.

Azt nehezményezni ilyenkor, hogy „nem is ájultam el”, nem jelenti azt, hogy a film nem jó, nem elég ijesztő, nem elég brutális. A Psychón 1960-ban többen elájultak, ma már viszont nehéz lenne olyan valakit találni, aki a zuhanyjelenet alatt pár percre összeroskad a sezlonyon. Ettől még elég jó film. Apropó, Hitchcock remekműve után állítólag a nép egy időre felhagyott a tusolással. Mikor egy apa a rendezőnek arról panaszkodott, hogy a Psycho után lánya már nem fürdik, az öreg azt mondta, hogy akkor vigye el száraz tisztításra. Itt elővehetnénk Lugosi Béla 1931-es Draculáját is, arról szintén ölben hordták ki a sorra ájuló nőket, akik a beszélő mozgókép létét sem tudták még feldolgozni, nemhogy a vásznon látható vérszívást. Nincs ember, aki ma besokkolna Tod Browning klasszikusától, de nem is ezért szerethető a film. Nyilván, a nézők ingerküszöbe idővel egyre nő és nő. Egy kicsit talán más a helyzet Az ördögűzővel. Friedkin zseniális műve után egy torontói moziba állítólag ki kellett hívni a duguláselhárítókat, annyira telebukták a klotyót a gyenge gyomrú nézők. Ha ez nem lenne elég, több szívrohamról és egy vetélésről is beszámoltak a vetítések során. Ezek a történetek kicsit büdösek, de legyenek igazak vagy sem, Az ördögűző még ma is kegyetlenül meg tud rázni embereket. Ezt pedig elmondhatjuk a közelmúlt olyan felkapott hánytatós és ájulós filmjeiről, mint például a Kutyaszorítóban és a füllevágása, az Antikrisztus és hírhedt pélócsonkolása, a 127 óra és amputálásjelenete, vagy a katartikus befejezésében validált észveszejtő kínzásairól elhíresült Mártírok.

Mártírok

Persze, akadnak olyan notórius hírű filmek is, melyeken hirtelen leromlott pár néző egészségi állapota, de nagyjából ennyi is az, amit érdemben el lehet róluk mondani. A Fűrész sorozat (főként a harmadik epizódja), a Rosemary gyermekének csecsén csüngő, minden logikát nélkülözve provokáló 2009-es Grace, Az emberi százlábú filmbűne, vagy épp a 2015-ös, Bite című testhorror tele vannak ugyan gusztustalan, visszataszító, vériszamos jelenetekkel, melyektől dominóként dőlt ki a nép, ez azonban nem jelenti azt, hogy jó filmek.

Az tehát, hogy valaki elhányja magát, vagy elájul egy filmen, esetleg elvárásaival ellentétben pont hogy nem lesz rosszul, nem a filmet minősíti. Nem feltétlenül hasznos az, ha az ilyen alkotásokra azért ülünk be, hogy teszteljük magunkat. Ha a médiumtudatos „filmbefogadási kompetenciánkat” csutkáig feltekerve csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy másokkal ellentétben mi kibírjuk-e róka vagy – stílszerű kifejezéssel élve – filmszakadás nélkül, akkor a film egészét, annak „megcsináltságát” és „mondanivalóját” akaratlanul is alárendeljük egyes sokkjeleneteinek és testünk monitorozásának.

Éljen az evolúció!

Az, ha valaki elájul vagy kitaccsol egy film hatására, annyit jelent, hogy gyengébb a gyomra és az idegrendszere, mint azoknak, akik „normálisan” végigrettegik, izgulják, urambocsá’ a félelemtől való félelem jegyében természetes védekezési mechanizmusukként végigröhögik a belezéseket és egyéb ocsmányságokat. Aki rosszul lesz a Green Room, vagy mondjuk A passió egyes jelenetein, az nem csak a filmek erőszakreprezentációitól émelyeg és dől ki, hanem úgy általában a vér, a belső szervek, a sérülések látványától is. Nincs olyan, hogy „brutálisfilm-fóbia”. Olyan viszont van, hogy hemofóbia, és olyan is, hogy trypanofóbia. Az első a vértől való irracionálisan felfokozott rettegés, a második pedig az injekciós tűtől és az orvosi-sebészi beavatkozásoktól való félelem. Ez a két fóbia, illetve ezek ilyen-olyan mértékű megléte és esetleges permutációik okozhatják a mozis rosszulléteket, mivel az agy és a testünk bizonyos esetekben nem tudja megállapítani a különbséget egy valós és egy fikciós trauma között. Ez azt is jelenti, hogy a filmek a valósághoz hasonlóan erős idegstimuláló hatás kiváltására képesek egyes emberekben.

Mel Gibson: The Passion of the Christ / A passió

A vértől való félelem teljesen természetes emberi reakció, azonban az csak a fenti fóbiákban szenvedőket érinti, hogy a véres, beles, vagdosós, boncolós látványtól – legyenek azok filmen vagy sem – ennyire kikészülnek. A „közönséges” fóbiák – például pókiszony, tériszony, agorafóbia – esetében ilyen heves testválasz nem tapasztalható. Szívverésük és a vérnyomásuk a félelemtől hirtelen megnő (az evolúciós „harcolj vagy menekülj” reakció résztüneteként), majd ugyanilyen hirtelen lezuhan, izzadni kezdenek, hányingerük lesz, sőt, akár el is ájulhatnak, ha az agyuk több mint 8 másodpercig nem kap elég vért.

Az ilyen fóbiákban szenvedőknél túlműködik az evolúció során belénk plántált, reflexszerű testvédekezés néhány formája. Normális esetben, ha egy ember megsérül, és azt ájulás is követi, az azért van, mert ájult állapotban a vérnyomásunk leül, így pedig lelassul a vérzés és kevesebb vért vesztünk. A vér- és sebfóbiások egy-egy filmjelenet láttán is képesesek ennek a védekezési folyamatnak a hatására elájulni.

Ehhez kapcsolódik egy tanulságos történet. Az Antikrisztus egyik vetítésén New Yorkban valaki elájult, majd rohamot kapott, rángatózott és habot hányt. Filmektől általában az ember csak dührohamot kaphat – az Antikrisztustól pedig bizonyára kaptak is páran –, de az epilepsziás sokkra hasonlító eset (a néző nem volt epilepsziás) vélhetően azért állt be, mert a segítőkész nézőtársak az ájultat felültették, ami nem a legnagyobb ötlet, hiszen ájult állapotban fekve a fel-, majd pedig lezuhanó vérnyomás viszonylag gyorsan stabilizálódik. Ájultan ülve azonban ez nem történik meg, az agyunk így nem jut elegendő vérhez, és már jön is a roham.

Lars von Trier: Antichrist / Antikrisztus [szerkesztett screenshot]

Egy másik elmélet szerint a fóbiások elájulhatnak az undortól is. Egy seb, egy belső szerv, vagy akár a vér is komoly undort válthat ki egyes emberekben, ami nyilván heves hányingerrel is jár. Az már részletkérdés, hogy mi érkezik előbb, a hányás vagy az ájulás. Az undor szintén evolúciós védekező mechanizmus, mely elsősorban azért alakult ki, hogy a betegséget okozó dolgoktól megóvjon, azokra figyelmeztessen minket. 

A két „ájulástípus” között lehet kapcsolat, hiszen az adott jelenet vagy valós látvány sokkja mindkét esetben a bolygóideget stimulálja, ami testünk legnagyobb paraszimpatikus idegeként az agy mellett a mellüreg és a hasüreg szerveit is beidegzi. Tehát a vér- és sebfóbiások esetében a gyomorgyengeséget is okozhatja ugyanaz az inger, ami a mezei, émelygés nélküli, vérnyomás-ugrálásos ájulást.

Az, hogy miért csak bizonyos emberek ájulnak el a vér vagy az injekciós tűk, a nyílt sebek, a szétvert péniszek, az ördögszállta lány vért spriccelő teste, a nyers nyúlhúst evő tizenéves, a levágott végtag, a bogárrá változó nő, vagy ne adj isten az elsimult szövegű Lugosi Béla látványától, legfőképp örökletes tényezőktől függ, a tudomány mai állása szerint.

Felhasznált irodalom:

  • Nicholas Child, Ben Hanson, Martin Bishop, Christopher A. Rinaldi, Julian Bostock, David Western, Michael Cooklin, Mark O'Neil, Matthew Wright, Reza Razavi, Jaswinder Gill & Peter Taggart: Effect of Mental Challenge Induced by Movie Clips on Action Potential Duration in Normal Human Subjects Independent of Heart Rate In: Circulation: Arrhythmia and Electrophysiology, 2014, American Heart Association, Inc.
  • Clare Louise Protheroe: Investigating Syncope in Children and Adolescents, Simon Fraser University, 2010.
  • O. Joseph Bienvenu & William W. Eaton: The epidemiology of blood-injection-injury phobia in: Psychological Medicine, Volume 28, Issue 5, 1998.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.