Székely Bíborka

/ / /

· írta

Az elnök asszonya

Pablo Larraín: Jackie

Kritika

A Jackie nem hagyományos biopic. Nem hajlandó könnyes, rózsaszín tündérmesét fabrikálni az ikonikus rózsaszín kalapos First Ladyről, hanem helyette fragmentáltan, történetszálak között ugrándozva, sok nagyközelivel, hátborzongató, disszonáns hangsávval mutatja be a legenigmatikusabb elnöközvegy merénylet utáni állapotát. Egy Oscar-esélyes filmben.

Több 20. századi filozófus is a John F. Kennedy elleni merényletet tartja a posztmodern korszak kezdetének, amikor a világ már túl átláthatatlanná válik, s megrendül az egységes magyarázatokba vetett hitünk, rádöbbenünk, hogy a történelmet mozgató titokzatos szálak sosem fognak számunkra egyértelműen feltárulkozni. Ezt a momentumot ragadja meg Pablo Larraín, de nem a kézenfekvőt, az izgalmasat, a megbotránkoztatót mutatja be nekünk – hogy ti. a világ leghatalmasabb országának vezetőjét hogyan és főleg kik érdekében gyilkolták meg nyilvánosan, százezer ember és több tucat kamera előtt. Nem, a rendezőt sokkal jobban érdekli a , aki mellette volt, amikor a golyó belefúródott – és egész karrierje alatt.

Pablo Larraín: Jackie

A film forrásai közismertek és pár kattintással fellelhetők: a First Lady bemutatja a Fehér Házat, illetve a Life magazin számára készült interjú a temetés után; s hogy mi mindent lehet találni/találgatni magáról a merényletről és az ezt övező összeesküvés-elméletekről, arról ne is beszéljünk. Ezért egy hagyományos életrajzi film szinte redundáns lenne, nehéz lenne mindezek tudatában újat mondani. A Jackie ennek okán nem is erre vállalkozik, hanem szubjektív pillanatfelvételeken át mutatja be Mrs. Kennedyt a tragédia utáni napokban. A film tudatosan varrja össze a „valóságot” – vagyis a kanonizált, hivatalos verzióját annak, amit megmutatni enged az elnöki pár önmagáról – és a fikciót, mindeközben mindkettő természetére reflektálva: Jackie, az elnökfeleség többször is kinyilvánítja a riporternek, mi az, ami megjelenhet róla, ami nyilvános személyiségéhez tartozik.

Pablo Larraín: Jackie (2)

Technikai döntések is elősegítik azt, hogy a posztmodern és Kennedy halála közötti kapcsolat több legyen jelentéktelen érdekességnél. A megszokott, egyenes vonalú elbeszélés helyett időbeli ugrásokkal szerzünk tudomást bizonyos eseményekről, a tudatfolyamot idézve kapunk részleteket a merényletről, az interjúról, egy korabeli, a Fehér Házban körbevezető dokumentumfilm archív anyagából és tökéletesre sikerült reprodukciójából, vagy csupán bámuljuk nagyközeliben Jackie meglepően összeszedett arcát, s mindenki azt olvas belé, amit akar – a néző itt alkotótársává válik a filmművésznek. Ezek mind hozzátesznek a főszereplő személyiségének kirajzolódáshoz, hiszen minden helyzetben másképp viselkedik, mindenkinek másfajta arcát mutatja meg. Magányosan, amikor senkinek nem kell megfelelnie, amikor önmaga lehet, még talányosabb – hiányzik a hozzá tartozó, dekódoló kulcs, hogy megfejthessük. Csak a társadalomban válik megismerhető személlyé. Feltűnő a viszonylag nagy számú szereplőgárdában a hiány: Jack, a meggyilkolt férj, nagyon ritkán szerepel még az időben visszaugró részekben is. Ezzel is érzékelteti a film, hogy a friss özvegy, akinek minden lépését egy ország figyeli, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a múltba, a nosztalgiába, az önsajnálatba merüljön, amikor feladata van: biztosítani, hogy férje öröksége méltó módon kerüljön bele a történelembe.

Pablo Larraín: Jackie (3)

A sok figyelemre méltó tulajdonsága mellett mindenképp meg kell említeni a dicséretes kreatív döntést, hogy 16 mm-es filmen örökítették meg a történet, mely így képileg filmszerűbb, mozisabb, „régi hollywoodi” lett, még ha történetvezetése legkevésbé sem az. Ezen kívül Mica Levi zenei aláfestését vagyunk kötelesek megemlíteni, mely kísérteties hangjaival már több legjobb zenei jelölést magának tudhat, illetve Natalie Portman visszafogott, de érzelmileg kimerítő játékát, mely tökéletesen megtestesíti a valódi Jacqueline Kennedyt, s a híresztelések szerint meg fogja szerezni neki a Fekete hattyúban játszott főszerepéért kapott Oscar-díja mellé (az azt rendező Darren Aronofsky a Jackie producere is egyben) a második aranyszobrocskát is. Csupán egyetlen kritikával illetnénk a Jackie mint hagyatékalkotó, mítoszképző feleség képét: miért van az, hogy a Fehér Ház renoválását, s a régi elnökök emléktárgyainak megmentését olyan lekicsinylően értéktelenné, csupán pénzköltéssé, gazdag hóborttá csökkentették, még Kennedy szavaival is? Ennek az „asszonyi szórakozásként” való felfogása jelzi a korabeli női egyenjogúság hiányait, s mostani szemlélettel több megbecsülést is mutathatna, eltávolodva az akkori lenéző szemléletektől.

Pablo Larraín: Jackie (4)

De a Jackie érett film, s mint ilyen, kiábrándító. Olyan témákat feszeget, mint a történelmi hagyaték, a gyász magánya, a vallás vigasza, olyan témákat, amelyeket nem lehet pár szóval elintézni, s amelyekre a válasz örökre meghatározza a felnőttlétet. Nem engedi meg magának, hogy idilli képet fessen érzelmes témákról, nem próbál egy összefüggő narratívát nyújtani a First Ladyről, s a film megnézése után úgy érezzük, nem is lehet ezt megkísérlelni, nincsenek is összefüggő narratívák, csak pillanatok vannak, amikor megértünk valamit egy személyről. A Jackie egy ilyen pillanat.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Jackie

Jackie

Amerikai–chilei életrajzi, filmdráma, 2016. Rendező: Pablo Larraín. Szereplők: Natalie Portman, Peter Sarsgaard, Greta Gerwig, Billy Crudup, John Hurt, Richard E. Grant, Caspar Phillipson, Beth Grant, John Carroll Lynch, Max Casella.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    9/10 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film