Képeslapok a pokolból

Guillermo Del Toro: Hellboy II: The Golden Army / Hellboy II – Az aranyhadsereg

Négy év elteltével ismét bevörösödhetnek a mozitermek – nemcsak Hellboy, a modern fantazmagória „Humphrey Bogartja” tér vissza, de a csodák gyermeklelkű elkötelezettje sem marad adós semmivel: Guillermo Del Toro sikeresen őrizte meg egyedi megközelítésmódját és CGI-mentes stilisztikáját.

Szerencsére Guillermo Del Toro nem feledkezett meg arról, hogyan hagyott lenyomatot maga után a könnyedebb műfajban: a 2004-es Pokolfajzatot realisztikus képköltészete, oldott hangulata és egyéni humora miatt sokan elraktározták emlékezetükben. Habár anyagilag és erkölcsileg is jövedelmezőbbnek bizonyult A Faun labirintusa, ez a sokkal líraibb lelkületű, a spanyol polgárháború kegyetlenségét  bájos misztikummal összemosó gyermekdráma, Del Toro már korábban Hollywoodba katapultált, és úgy látszik, nem bánkódik emiatt. A Hellboy folytatása ugyan nem volt kézenfekvő, mégis újabb bizonyíték arra, hogy a rendezőt még az álomgyár sem képes lebutítani.

A villásfarkú ördögfióka sötét horizontú első kalandja után valamivel lágyabb tónusú, kompakt desszert következik. Nem érdemes órákig rágódni az alapszituáció kidolgozottságán, ami mesébe illően egyszerű, nyaktörő csavaroktól mentes: Hellboyt (Ron Perlman) és csapatát ezúttal egy zombinemzetség becsvágyó hercegsarja (Luke Goss) dolgoztatja meg: a brutális vezér ugyanis megveti és pusztulásra ítéli az emberi civilizációt. Hogy beteljesítse végzetét, csatasorrendbe állítja a berozsdásodott aranyhadsereget, amely egyszer, a távoli régmúltban már a világra zúdította az apokalipszist.

Dőreség volna a forgatókönyvírót kárhoztatni: Del Toronál, mint mindig, ezúttal is a jól megírt karaktereken, a látványos akciójeleneteken és az ötletes maszkok bőséges tárházán nyugszik a súlypont. Eredményesen sikálták fényesre a főhősöket: Hellboyt bájos mogorvaságára és sajátos cinizmusára hivatkozva egyenesen a 21. század Humphrey Bogartjának kiálthatnánk ki. Persze ne vegyük vérkomolyan az összehasonlítást, de a vérvörös démonvadász nemcsak duzzadt mellkasával, hanem markáns egyéniségével is képes uralni a képernyőt. Nem is beszélve a többi antropomorf szörnyről: legyen az akár az ezúttal szerelembe eső Abe Sapien (Doug Jones), a német származású komornyikrobot Johann Krauss (John Alexander) vagy a széplelkű, zombifehér hercegkisasszony (Anna Walton). Mellettük a szószátyár Tom Manning (Jeffrey Tambor szenzációs) sajtkukac karaktere adományoz zseniális pillanatokat, Hellboy szerelme, Liz (Selma Blair) viszont inkább felvázolt skicc marad, mintsem plasztikus, élő filmhős.

Annál plasztikusabb azonban a kiemelkedő invenciózusságról árulkodó szörnypark: nyálkás trollok, marcona orkok, vehemens fogtündérek, abszurd torzszülöttek képeskönyvszerű, érzékletesen elkülönített univerzuma fogadja a nézőt, aki sokszor valóban arra kényszerül, hogy a padlóról kaparja össze az állát. Ha a technikai megvalósításban nem is, a változatosságban felfedezhető némi tendenciózusság az előző Del Toro-mozikhoz képest, a maszkmesterek páratlan zsenialitását pedig egyszerűen lehetetlen elvitatni. A spanyol mese-szakértő megint ékes bizonyságát adta annak, hogy a halmozott CGI-technika helyett sokkal realisztikusabb, sokkal inkább élménybarát megoldás, ha (amikor csak lehetséges) hús-vér színészekre pakolunk többtonnányi sminket. A végeredmény mindenképp őt igazolja, ezt a stúdiórendszerrel megalkudni képtelen, öntörvényűségében ismét diadalmaskodó varázslót: az intelligens képnyelvnek, a finoman megszerkesztett figuráknak, az egyenletesen magas színvonalú koreográfiának köszönhetően a Hellboy II nem vall kudarcot.

Persze a hibák is világosan diagnosztizálhatók: a néhol giccset súroló szerelmi szál(ak), Danny Elfman bosszantóan egyéniségtelen zenéje, és némely mellékszereplő jellegtelensége – de mindez túl bagatell ahhoz, hogy letörje a nyári uborkaszezonban örömmel csatározó pokolfajzat szarvát.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó