Martin Koolhoven brutális westernjének néma bábája nem presztízsmeccset vív a férfiakkal, hanem a nem nőknek való vidéken küzd ellenük az életben maradásért.
Ha western, akkor férfiak. Férfiak lovon, férfiak szőrösen és fegyvert markolva, férfiak szivarral a szájukban. Férfiak, akiket egy-két kötelező kelléknő magasztal fel mitikus hőspozíciókba – már ha épp nem pofozzák őket fel, vagy erőszakolják őket hülyére. Ha western, akkor a fejekben John Ford, Sergio Leone, Sergio Corbucci filmjeinek gyönyörű emlékei kezdenek el körvonalazódni, megannyi szótlan, kevély, kőkemény hímfélisteneikkel egyetemben. Kár lenne azonban megfeledkezni Nicholas Ray 1954-es Johnny Guitar című remekművéről, melyben Joan Crawford bűzös tahók tesztoszterongőzén átküzdve magát válik kivételes női western-protagonistává. Vagy ott van Anthony Mann 1950-es mestermunkája, a The Furies és benne Barbara Stanwyck, aki Napóleon-komplexusos zsarnoki apjával veszi fel a harcot. John Ford 1966-os hattyúdalának hét kemény nője (a Hét asszonyról van szó – 7 Women), a közelmúlt rosszemlékű Rosszlányokja (Bad Girls), a Gyorsabb a halálnál (The Quick and the Dead), vagy Tommy Lee Jones kitűnő A kelletlen útitársa (The Homesman) csak tovább erősítik a sort, melyben a lemenő nap fényében férfiak helyett tökös nők „lovagolnak el” porfészkekből. Martin Koolhoven első angol nyelvű filmjének főhőse, Liz (Dakota Fanning vaskos alakítása) is ilyen nő, de még ilyenebb.
Míg ugyanis a fenti filmek erős nőalakjainak drámája abból ered, ahogy ők nőkhöz „nem illő” módon próbálnak meg együtt, egyenrangú félként létezni a whiskey-től kókadt hímtagok elnyomó közegében, addig Koolhoven brutális munkájának néma bábája nem presztízsmeccset vív a férfiakkal, hanem a nem nőknek való vidéken küzd meg velük az életben maradásért. A Brimstone nőperspektíván átszűrt vadnyugata illúziótlan vadnyugat, ahol az asszony verve jó, ahol kuss a nevük. A sebhelyes, feketeszemű, démoni Tiszteletes pedig (Guy Pearce félelmetes) az egyetemes férfigonosz extremitásig túlhúzott megtestesítője, aki Liz kisvárosában Isten nevében prédikál sátáni sötétséget és elburjánzó, mérgező emberi poklot. Mintha A vadász éjszakájának (The Night of the Hunter) vallási fanatikus Harry Powellje olvadna a Nem vénnek való vidék Anton Chigurhjába. A Tiszteletes meg akarja büntetni Lizt, aki megpróbált templomában világra segíteni egy újszülöttet, de sikertelenül – a baba élete helyett az anyát mentette meg. A csecsemő haláláért a pap „az Úr akaratával szembeszegülő” nőt hibáztatja, ezért Liz nyomába eredve pusztít el mindent és mindenkit, amit és akit a nő szeret. Nyomában csodálatosan fényképezett ótestamentumi halál jár, döglenek a haszonállatok, Liz férje már-már nevetségesen szörnyű véget ér, bibliai tisztítótűz égeti fel idillinek csak tűnő életét.
Ahhoz, hogy kiderüljön, honnan a sebhelye és a Liz iránt érzett elementáris haragja, hogy megtudjuk, Liz miért is fél tőle, és hogy a nő mégis miért nem beszél, vissza kell tekerni az idő kerekét. A Brimstone retrospektív, elliptikus-epizodikus cselekménybonyolítása nem csak a nő és a férfi közt feszülő véres viszonyt göngyölgeti, hiszen a személyes dráma mellett Koolhoven „szépen” vesézi ki a vadnyugat – és szándéka szerint a jelen – nőinek okádék status quoját is. Az első fejezetben („Reveláció”) a nyomában lihegő, Istentől elszakadt öldöklő angyal ráeszmélteti a lányt arra, hogy az őrült és fajtalan (ki fog derülni, hogy miért az) düh elől nincs menekvés, azzal szembe kell szállnia, ha élni akar. Az „Exodusban” a western-bordélyokban raboskodó kurvák (Liz nőtársai ebben a világban) ütlegekkel, nyelvkivágásokkal és nemi erőszakkal teli életének élhetetlenségébe látunk bele, a „Genezisben” pedig az a finoman szólva abuzív családi közeg tárul fel, amiből a kis Liz (Emilia Jones) a prostiságba menekült. A kevéssé kielégítő „Megtorlásban” pedig az történik, aminek történnie kell, és sajnos még több is.
Első ránézésre nem indokolt ez a Harold Pinter Árulását (Betrayal) idéző struktúra, ugyanakkor Koolhoven két és fél órás kompromisszumot nem tűrő, szadisztikus horror-folyamának lassú sodra a kitartóbbakat el tudja annyira ragadni, hogy számukra az időn átívelő spirituális és testi borzalmak súlya tapinthatóvá válhat.
Kár, hogy Koolhoven egyszerre túl sok mindenről akar beszélni. Revizionista westernjének lehetséges értelmezéseit – melyek némelyike feltehetően kevésbé megengedő, mint ez az írás – nehezíti a groteszk módon sűrű, explicit és az exploitation határát súroló erőszakorgia, ami nem tesz jót a vértócsákba így bele-beleragadó feminista perspektívának. Amit egyébként Lót történetének bizarr kiforgatása, a túl sok bibliai allúzió, a remélhetőleg véletlen anakronizmusok is háttérbe tudnak szorítani. A jó és a rossz határán mozog a film. Könnyű lenne elmarasztalni aránytévesztéseit, de könnyű szeretni bődületes haragját és megüvöltő féktelenségét is. Feminizmusa ugyan nem kristályosodik ki annyira, amennyire kellene, ha viszont az emberi – avagy férfiúi – mocsadékság legmélyebb bugyraiba kíván valaki gügyékig beletúrni, az Koolhoven megváltástörténetében – avagy női megváltástörténetében – nem fog csalódni.
