Búzás Anna

/ / /

· írta

A magyar animáció 100 éve

Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések

Ajánló

A közel 350 oldalas, színes képekkel illusztrált kiadvány hiánypótló szakkönyv, a magyar animációs film 100 évének egészét ismerteti, esztétikai jellegzetességeit és összefüggéseit történeti keretekben vizsgálja.

Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések

A magyar animáció az elmúlt években ismét nagy hírnévre tett szert az egész világban, a fiatal magyar alkotók munkái folyamatosan A-kategóriás fesztiválokon mutatkoznak be és rengeteg díjat nyernek el. Ennek ellenére a kritikákon kívül kevés olyan szöveg készül(t), amelyek a magyar animációval átfogóan foglalkoznának, pedig a mostani második hullámnak is nevezett sikeres alkotások nem előzmény nélküliek. Varga Zoltán tanulmánykötete egybe fogja az elmúlt 100 év magyar animációját, és a kezdetektől a legfrissebb filmekig elemzi a magyar animációfilmes korpuszt. A szerző arra tesz kísérletet, hogy a magyar animációsfilm-történetet összefüggően vizsgálja túlmutatva a kronológián, az adatok összegyűjtésén, az intézménytörténeti szempontok érvényesítésén. Varga kutatása több éves munka eredménye; a szerző 2007 óta foglalkozik az animációs filmmel, korábban a Szegedi Tudományegyetem Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékén és az ELTE BTK Filmtudomány Tanszékén tartott órákat a témában, jelenleg a Budapesti Metropolitan Egyetem animáció szakának óraadója.

A könyv fő állítása, hogy „a magyar animáció sokfélesége mögött kimutathatók olyan közös jellegzetességek, amelyek alapján a magyar animációs film elgondolható összekapcsolható tendenciák együtteseként”.

A kötet két részből áll: az első részében a magyar animációs film intézménytörténeti megközelítését olvashatjuk, a második részben Varga a formatörténetek mentén halad figyelembe véve az animációs filmek tulajdonságait és összefüggéseit.

Az intézménytörténeti rész terjedelme jóval kisebb, mint a formatörténeti részé, egyfajta összegzése és rendszerezése az eddigi hozzáférhető publikációknak, erősen alapoz Dizseri Eszter Kockáról-kockára című krónikájára és Matolcsy György, a Pannónia Filmstudió vezetőjének írásaira. A szerző négy korszakra bontja az elmúlt 100 évet: pionírkorszak, Macskássy-korszak, Pannónia-korszak és rendszerváltást követő korszak. A korszakolás kérdéseit a rövidfilm, sorozat és az egész estés filmek alapján is megvizsgálja.

A formatörténeti rész újszerű és jól követhető megközelítéseket tartalmaz, a szerző azokat a formákat tanulmányozza, amelyek egymással összevethető változatban is megjelentek a magyar animációban, több produkciótípusban bontakoztak ki vagy több alkotói életműhöz köthetőek. Ezek alapján öt különböző formáról olvashatunk: rajzanimáció, stop-motion animáció, papírkivágásos és kollázsanimáció, festményanimáció és CGI-animáció. Külön pontban jelenik meg a kombinált animáció, amely elsősorban a dokumentarista tendenciával függ össze. A rajzanimáción belül három fő tendenciát vázol fel a szerző: a klasszikust, a karikaturisztikust és az ornamentálist. Ezeket a tendenciákat igyekszik a többi formára is kiterjeszteni és arra a meggyőző következtetésre jut, hogy a magyar animációs film egyik legerősebb, legtöbb formára kiterjedő tendenciája a karikaturisztikus. A rajzfilmek analizálása képezik a leghosszabb fejezetet a könyvben, mert a magyar animációs filmben is a rajzfilm primátusa mutatható ki éppúgy, mint világszerte. A többi forma esetében jóval kevesebb filmről beszélhetünk, de ennek ellenére is jól kitapinthatóak az érintkezések az egyes tendenciák mentén.

A kötet erőssége, hogy a magyar animációtörténetet elhelyezi az európai és amerikai animációtörténet kereteiben, átfogó képet nyújt az előzményekről és a filmes, az irodalmi és a képzőművészeti párhuzamokat is megvizsgálja. Így kerülnek egymás mellé Szoboszlay Péter 60-as évekbeli filmjei Esterházy Péter Termelési regényével és Jeles András Kis Valentinójával, mindhárom alkotónál a kommunikációképtelenség a legfontosabb téma. A szerző remek elemzéseket ír, folyamatosan összekapcsol különböző alkotásokat újszerű megvilágításba helyezve őket. Bucsi Réka 2014-ben, Berlinben bemutatott Symphony No. 42-jét Vajda Béla 1980-ban Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Moto perpetuójával együtt elemzi – az összehasonlítás alapja a mindkét műben megjelenő szeriális elbeszélésmód, tudatfolyamjelleg és a filozofikus kérdések artikulációja.

Varga nagyszabású és átfogó áttekintése a magyar animáció 100 évéről olyan szaktudományos kutatás, melyre régóta vártunk. Azok számára, akik a jövőben a magyar animációval elméleti szinten szeretnének foglalkozni, alapmű lesz. A kiadvány világosan megszerkesztett és jól átlátható, az elemzések megalapozottak, izgalmasak és roppant olvasmányosak is.


Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések. Apertúra Könyvek, 2016.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , cikk