Véget ért a Friss Hús, tegnap délután osztottak díjakat a fiatal alkotók budapesti versenyében. Igyekeztünk összeválogatni azokat a filmeket, amelyekhez erdélyi filmesek tehetsége és alkotói energiái is hozzájárultak. Egy idő után feladtuk a teljességre törekvő válogatást: szinte minden stáblistán előfordul egy (vagy több) itthoni név, rendező, forgatókönyvíró, vágó, operatőr, hangmester, gyártásvezető vagy színész pozícióban. Az alábbi válogatás alkotóit viszont – származási helyüktől függetlenül – érdemes megjegyezni: többjük nevével találkozhattunk már, és egész biztosan fogunk még találkozni a következő években!

Szén János: Balatoni jég

Nem a tél a felhőtlen szerelem ideje. A nyár volt az. Marci és Réka vidám (nyári) pillanatainak lenyomatát már csak a fényképezőgép kis képernyője őrzi. Most tél van, be van fagyva a Balaton, minden szürke és ködös, a kirándulás itt és ilyenkor nem kaland, inkább nyűg. Réka már menne, de Marci még fotózza a jégszobrokat. Együtt nézik meg a képeket, de az előbb fotózottak között ott van egy régebbi is, egy lányról, akiről Marci csak hebegni-habogni tud. Indítaná az autót – hogy lezárja a kellemetlen beszélgetést –, de az bedöglik. Marci nem tudja megoldani a szituációt, hiába bandukol el a faluba a megoldásért. Réka segítségére egy férfi igyekszik, a visszatérő Marci meglátja őket, flörtölést vél, és rögtön kicsinyes bosszút forral.

Féltékenység, ki nem beszélés, bizalmatlankodás feszül kettejük között, ezt közvetíti a két amatőr színész (Ugron Réka és Wrochna Marcell) arca. Láttuk már hasonló vázlatát párkapcsolati problémáknak, jobb színészi játékkal, mélyebb mondanivalóval, viszont ritkán ilyen kiforrott koncepcióval. Sikerült látványos helyszínt kiválasztani, amely erőltetés nélkül töltődik fel szimbolikus tartalommal: a fagy, a szürkeség, a köd és a tél minden más következménye rezonál a kapcsolat stagnálására. Kérdés, hogy ki lehet-e zökkenni ebből az állapotból. Elvégre „szép itt télen is a Balaton”, csak hozzáállás kérdése.

A stáblistát végigülve észre lehet venni, hogy a stáb legjava erdélyi, volt sapientiás diák: Szén János író/rendező; Ugron Réka, a színésznői szerepkörbe bújt rendező; Dunai László vágó (Az itt élő lelkek nagy része); Bántó Csaba, aki az Ernelláék Farkaséknál társoperatőre is volt; Péter Attila hangfelelős, de Tőtszegi Szilárd colorist, és Makai Beáta gyártásvezető (a Testről és lélekről asszisztense, de gyártásvezetőként dolgozott a Földieken) is a hazai vonalat erősíti, de még a produkciós asszisztens is egy pályakezdő sapis diák volt, Incze Kata. Jó látni, hogy akár (diák)generációkon átívelő szakmai közösségként, egymást segítve tudnak együttműködni az erdélyi filmesek. Hajrá! (nsze)

Szőcs Petra: Csoszogj úgy

Az idő rozsdás vasfoga Szőcs Petrát ismét a jelenre rátelepedő múlt érdekli. A kivégzésben a rendszerváltás mitológiájának lecsapódását láttuk egy család közegében: hiába forradalmiak az események, mintha bebalzsamozódott volna az idő. A szülők kapcsolata ugyanúgy romokban hever, mint azelőtt, a gyerekek a Ceaușescu házaspár kivégzését játsszák el újra meg újra. A gúzsba kötő múlt témája és a szerepjáték szervezi a Csoszogj úgy című rövidfilmet is. Azonban itt nincs szélesebb társadalmi/történelmi háttérvalóság, csak egy szűk családi intimitás, a maga sajátságos valóságában. A film cselekményéről, illetve az abszurddal kacérkodó voltáról könnyen eszünkbe juthat Jorgosz Lanthimosz Alpok (Alpeis, 2011) című dolgozata: egy idős anya színészt bérel fel, hogy az nemrég meghalt férje gönceibe bújva velük éljen, így ő és lánya fenntarthassák az évekig tartó, hármas élet rutinját. Kép- és hangfelvételeket is adnak a fiatal színésznek, hogy minél akkurátusabban elsajátíthassa az öreg lényét. Feloldódik a feladatban, amennyire csak tud, viszont hogy ténylegesen eggyé váljon a szereppel, valami elkerülhetetlen...

A tovább-nem-lépés filmje tehát a Csoszogj úgy, a múltban ragadás fojtogató, felőrölő keserűségéről beszél, lírai látványvilággal párosítva. A hermetikusan zárt (film)térbe (az ódon ház falaiból, legfeljebb az udvarra néz ki, vagy lép ki a kamera) minden az elmúlt évtizedekbe, sőt századokba ragadt. El-elméláz a kamera a napfényben szállingózó poron, az omladozó padláson, az elhanyagolt, de pompázatos udvaron, úgy, mintha operatőri etűdöt filmezne. Kissé hiányzott, hogy jobban megismerjük a nők viszonyát, az apát, mert különleges, furcsa és érdekes mikrovilágot festett Szőcs Petra szűk negyedórában, de nem jött velünk idegenvezetőnek. (nsze)

Dobi Ferenc: Vér-erdő

A Vér-erdő valamiféle slashert, netán egy Wrong Turn-variációt ígér, majd kiforgatja a nézői elvárásokat. Erdős kirándulásra indul a négy fiatal, párban sétálgatnak, szerelmi kapcsolataikat beszélik ki. Az egyik lány váratlanul odafordul a sráchoz, és könnyedén elmondja neki, hogy reggel megkéselte az apját. Megfogadtatja, hogy ezt titokban marad a többiek előtt. Folytatják a túrát, de mintha a fiút mélyebben emésztené a dolog, mint a lányt, aki elröhögi a társaság bohócának a tábortűznél blöffölt, a címben megidézett rémtörténetét az erdőről. A műfaji klisé itt kifordul magából, hiszen a vér nem a sötét erdőben fog folyni (általában az ilyen elmesélt sztorik után szokott, s az hal meg először, aki elmesélte), hanem már előtte lezajlott, vagy mégsem, hisz csak a szereplő szájából hallottuk.

Leginkább egy különleges lelkiállapot vázlata ez a film. Azé, amikor tudjuk, hogy valami megkerülhetetlennel kell szembenéznünk, mégis addig húzzuk az időt, amíg csak lehet, belesűrítve a lehető legtöbb élvezetet, figyelemelterelés végett. Talán erről szól a Vér-erdő, talán nem. Sok a kérdőjel, kevés a kapaszkodó, de annyira hangulatos az egész, hogy inkább az mondható rá, hogy titokzatos. Annyi biztos, hogy egy workshop (Filmtett-tábor) körülményeihez képest (adott helyszín, adott színészek, adott stáb, szűkös határidő) valami mást, valami nem szokványost hozott össze Dobi Ferenc rendező, akiben mocorog a potenciál.(nsze)

Freund Ádám: Földiek

A gyönyörűen világított és fényképezett félórás film a sci-fi, a fantasy és a musical műfajával kacérkodik. A történet középpontjában egy Isten háta mögötti tanyán éldegélő, négytagú család áll: az anya a földet túrja, fia a termést targoncára pakolja, kajla kamaszlánya (nehéz elhinni, de Mirtill a neve) pedig eladja a vásárban. Hogy mit csinál ezalatt a titokzatos és csodálatos, félnótásnak tekintett apa (akit a kolozsvári Dimény Áron alakít)?

Egy fészerbe zárkózva dolgozik valamin, ami egy este végre elkészül, és azon az estén az apa örökre eltávozik közülük. Az űr, amit eddig is okozott a hiánya, most a szó legszorosabb – és sajnos rettentő nevetséges értelmében – kozmikus méretűvé tágul, s csak egy romlatlan gyermeki lélek nyitottsága és kíváncsisága képes újra megtölteni. Az apa újrafelfedezésének mágikus eszköze egy különös doboz, ami csak egy a fészerben rejtőző zseniális találmányok közül. Bár az általa feltárt fantáziavilág meglehetősen sután sikeredett, Tasnádi Zsófi előtt le az összes kalappal a „valós” jelenetek látványtervéért. (bk)

Szilágyi Fanni: A csatárnő bal lába életveszélyes

Emberi kapcsolatok bemutatására legutóbb az Öngól (2009) használta olyan jól a foci szimbolikáját, mint A csatárnő bal lába életveszélyes. Míg László József egy családi (apa-anya- gyermek) relációt vesézett ki egy kelet-európai mikro-realista közegben, ahol a focit a családi agresszió sokrétű gyűrűzésével vonta párhuzamba, addig Szilágyi Fanni egy kommunikációhiányos, elhidegülni látszó párkapcsolatba ágyazza bele. A labdarúgás imagináriusa a férfihoz tartozik, ebbe próbálja belevetíteni (álmodni) magát a nő, hogy valamiféleképpen kapcsolódási pontot találjon párjával. Pontosabban: a késő húszas/kora harmincas Julcsi és hasonló korú párja, Zoli rendbe szedett panellakásukba éldegélnek. Úgy néz ki, hogy minden megvan egy teljesen normális élet lemenedzseléséhez. Azonban az ágy kicsit nyomja a hátukat, Julcsi nem szeretne egyebet, csak egy kutyát és kókuszmatracot. De azt is felemlegeti, hogy ismerősük terhes, Zolit túlságosan nem izgatja ez a kérdéskör, mintha csak a foci számítana: lefekvés előtt a tévében, délután a pályán. Miután Fanni Lionel Messivel álmodik, elkezdődik „focikarrierje”. A kérdés, hogy a „meccs” végén mi lesz a vágyakkal, a kapcsolattal? Minden jó és igazi lesz? Vagy elég az áhított kutyából a plüss is?

A képzőművészeti előképzettségű rendező/operatőr nem a román új hullámos, rögrealista képekben gondolkodott, amikor társadalmi relevanciájú kapcsolati drámát akart ecsetelni. Ismerve színes- szagos, videoklipes munkáit (Szeder, Magashegyi Underground, Naked Truckers) félő volt, hogy ezt a szociodrámát túlburjánzott kép- és díszletvilággal tálalja. De nem, mert ezt a bő tíz perces munkáját kiforrott, igényes vizualitás jellemzi. A kimért képekben egyszerre van jelen a harmónia és a hiány, a szép és a melankólia. Minden snittre rá lehet mondani, hogy szemrevaló, de egyik sem tolakodó. A focijelenet dinamikáját pedig vérprofin oldotta meg a stáb. Ahogy Szilágyi Fanni számos más filmje (Kamaszkor vége, Minden vonal stb.), A csatárnő bal lába életveszélyes is a szászrégeni születésű, marosvásárhelyi neveltetésű író, Mán-Várhegyi Réka novellája ihlette. Megkapták egymásban a hangot, s ennek a találkozásnak mi, nézők örülünk a legjobban! (nsze)

Dudás Balázs: Welcome

Dudás Balázs rendező és Bántó Csaba operatőr egyből a véknyába talál a Welcome című filmmel. Az alkotás az elmúlt két év Magyarországának egyik legkínosabb és legszomorúbb ügyével foglalkozik, mégpedig a tévéből folyamatosan dőlő, egyhangú migránsos dogma ellenszelében. A határ mentén élő, nemrég hazaköltözött fiatal főhős azzal keresi a zsebpénzét, hogy menekülteket csempész át a határon, és mondani sem kell, hogy egyik alkalommal nem pont úgy történnek a dolgok, ahogy eltervezte.

A kissé túl nyilvánvaló dramaturgiát ellenpontozza a főhőst alakító Vilmányi Benett játéka, valamint a nem tolakodó, mégis hatásos operatőri munka, ráadásul a film is van olyan hosszú, hogy meg tudjunk feledkezni arról, hogy kisjátékfilmet látunk. Egy alaposabb forgatókönyv-doktori beavatkozás után ez a stáb megérettnek tűnhet majd egy nagyjátékfilmre is, pláne ha ugyanilyen bátorsággal választanak témát. (jbn)

Bakony Alexa: Családi ebéd

Bakony Alexa rendezése tűpontos szociofilmként indul, majd vág egy gyomrost a nézőnek. Elballagott a lány, a családi ebédre átjönnek a nagybácsiék és mama. Magukkal hozzák a mintagyerek(nek tűnő), fiú unokatestvért is. Öt percbe szinte minden képmutatás, alakoskodás, felszínesség organikusan bele lett sűrítve, amit el lehet szenvedni egy ilyen alkalomkor: kellemetlen puszik, végtelenül modoros, verses köszöntők, pénz előrántása, majd marokba pakolása. De azt sem tudják nagybácsiék, hogy mit tanult Nóra. Elmondja a nem túl népszerű szakot, nem is tudják mi az, de jól lesajnálják, mert közben Agénór nevű (tipikusan ízléstelen, újgazdag sznobizmust jelképező név) fiúk ügyvédi karrierjét vizionálják. Ráadásul megalázóan hozzávágják, hogy ha nem kapna munkát, akkor náluk, a cégnél lehet mosogatni, takarítani. A lány szülei zavarodott félmosollyal tolerálják a záporozó bunkóságot. Érződik, hogy valamiért ki vannak szolgáltatva a másik családnak, de pontos információt nem kapunk az okokról. Valami múltbéli sérelem lehet a háttérben, erre utalhat az unokatestvér „régen olyan jóban voltunk” mondata, amelyet a közben az asztaltól a szobájába viharzó Nórának mond, mellette üldögélve az ágyban. Rögtön ezután ráveti magát...

A Családi ebéd egyszerre rokona és ellentéte a Mindenkinek. Mindkettő ismert, átélhető, hiteles társadalmi valóságábrázolást visz el a színpadias zárlat felé. A gyermekkórusnak nem hittük el, hogy képesek szervezetten, öntudatosan kiállni az igazukért, mert egyáltalán nem életszagú, tudjuk ezt mindnyájan, akik átvergődtünk a kelet-európai oktatáson. Nóra végső bosszújának színpadiassága önmagában természetellenes (megrendezésű), viszont tagadhatatlanul találunk ilyen kimenetelű történeteket sajtótermékek hasábjain, sajnos akár tízesével is. (nsze)

Fekete Tamás: Asszó

Az asszó a vívók használta műszó, a mérkőzés megnevezése – esetünkben egy testvérpár méri össze fizikai és erkölcsi erejét az edzőteremben és a hétköznapokban. Áron és Misi egymással tökeletes ellentétbe feszülő karakter: előbbi zárkózott, visszafogott, csendes alkat fekete szöghajjal, vélhetően zűrös családi hátteréből származó feszültségeit a versenysport kihívásaira összpontosítja; utóbbi laza, nyitott természet, lányos fürtökkel, aki a sportot sem veszi véresen komolyan.

Bármilyen paradox módon is hangzik: a Welcome-ban is bemutatkozott Vilmányi Benett, valamint Szabó Sipos Tamás külön-külön jól játszik, az ellentétek kémiája valamiért mégsem működik közöttük. Talán mert túl keveset tudunk meg a két srác hétköznapjairól, arról a zavaros családi háttérről, mégis túl hosszú és vontatott a történet, mire eljut a tetőpontig, s ami ekkor elhangzik, nem bír elég megdöbbentő erővel, hiszen kb. a film negyede óta nincs újdonságértéke, és a megoldás is elnagyolt marad. A sportfilm műfaja rövid formátumban is működőképes, ahogy azt a tavalyi fődíjas Betonzaj is bizonyította – az Asszó alkotóinak ezúttal nem sikerült tökéletesen, mindenesetre várjuk a következő filmjüket. (bk)

Tóth Luca: Superbia

Ha a film címét vesszük értelmezésünk origójának (büszkeség, latinul), akkor máris bevillan egy kép, a büszkeségtől dagadó mellkasé. Innen már csak egy ugrás, és megkapjuk a film vizuális tartalmát is: a mellek mellett emlők, csecsek, keblek, didik, bögyök, cicik, tőgyek, dudák és szügyek. Ezek és még egy pár, mindeddig ki nem talált szinonima. Történetre vagy koherens logikára támaszkodó értelmezésekkel nehéz dolgunk lesz, hiszen a film szürrealizmusa kevés kapaszkodót ad. Hacsak a sok csicsbe nem próbálunk kapaszkodni.

Így hát leginkább a film hangulatát lehet megpróbálni körülírni: atavisztikus, törzsi világ ez, ahol az amazonszerű nők kezei csökevényként fityegnek, mozgékony és túlfejlett végtagként dagadozó, puffadó, sőt kígyózó melleik viszont feleslegessé is tennék őket. Szinte olybá tűnik, hogy ezért tenyésztették őket. Ha bejönnek a képbe a férfiak is, akkor már egyértelmű, hogy mi mozgatja ezt a furcsa világot, ahol természetesen a tejnek is fontos szerepe van: a vonzalom, hogy ne mondjak szerelmet. Szerelem, ami nemcsak evolúciós, hanem szociális változást is hoz ebbe a fura „társadalomba”. Színes pszichedeliája miatt nem könnyű dió, de annál élvezetesebb animáció Tóth Luca filmje. Enyhén feminista munkának is felfoghatjuk, de mindenképp lehengerlő. (jbn)

Nicolai Berg Hansson, Erik Ivar Sæther: Glasshus

Kilóg ebből a sorból, ezt a filmet mégis meg kell nézni, s minden követ meg kell mozgatni ezért: az Üvegház a fesztivál abszolút nyertese, bár norvég alkotásként a nemzetközi versenyprogram díját vitte el. Feszesen szerkesztett és kegyetlen görbe tükör, párkapcsolati/családi dráma és vígjáték egyben. Az alig 11 perces kamaradrámában egy családi vacsoránál járunk, ahol éppen megtörténik a nagy bejelentés a gyerekeknek: az apa derűs-komolyan kifejti, hogy nem boldog, és különben is megismerkedett valakivel, szóval eldöntötte, hogy válni szeretne. Meglepetésünkre az anya kimondottan boldogan és már-már viccesen felszabadultan reagál, kifejtve, hogy egy ilyen döntés teljesen természetes egy ilyen korú férfinál.

A „beszéljük meg a problémákat” modern családi konfliktuskezelő jelszava itt önmaga paródiájá válik. Az egymástól elidegenedett szülők hajmeresztően abszurd társalgásán nem lehet nem nevetni, egyszerre döbbent és kétségbesett, fogszabályzós kamaszlányuk az egyetlen, aki némiképp normálisan bír viszonyulni a témához, kisfiuk pedig a földhözragadtan logikus megoldások hívének bizonyul. Kiváló színészi játék, találó kamerakezelés, remek humorérzék, egyetlen apró üresjárat vagy fölösleges félszó nélkül. (bk)