A meglepetés mindig onnan jön…

65. Velencei Filmfesztivál, 2008. augusztus 27–szeptember 6.

„Ilyen gyenge programot már rég nem láttam.” „Mit csinálunk itt tíz napig?” „Ez az utóbbi évek leggyengébb fesztiválja!” „Nincs itt senki érdekes.” „Interjú?… Ugyan már! Kivel?” Ilyen és hasonló megjegyzések zengtek lépten-nyomon a Lidón.

A legtöbb kollégát nyilvánvalóan a nevesebb rendezők és a sztárok hiánya bosszantotta, mert a filmösszeállítások színvonala semmivel sem múlta alul az előző években megszokott szintet. Az viszont igaz, hogy kevesebb volt az ismertebb név a rendezők közt, de ettől még a filmekre nem lehetett panasz.

A szembeötlő változás annak köszönhető, hogy az újabb négy évre meghosszabbított mandátumú művészeti igazgató Marco Müller és csapata idén úgy döntött, inkább az újításokra és a kisebb, elsősorban független produkciókra helyezi a hangsúlyt. A nagyobb költségvetéssel készült, stúdiófilmek, melyeknek köszönhetően a Velencei Mostra mindig is az egyik legcsillogóbb médiaesemény volt, idén elmaradtak a programból, illetve jóval kevesebb volt belőlük, mint az előző években. A rangosabb hollywoodi rendezők és sztárok maroknyi csapata pedig úgy látszik nem volt elég a sajtónak.

Akik viszont inkább a filmekre voltak kíváncsiak, azok nem csalódhattak, mert a 20 filmből összeállított versenyprogram széles spektrumot ölelt fel, és ha vegyesre is sikerült a válogatás, számos meglepetést hozott. Ki gondolta volna, hogy két japán animációs film is versenyez majd az Aranyoroszlánért egy algériai, vagy egy etióp drámával? Azt sem gondoltuk volna, hogy a távol-keleti filmeket a versenyprogramban a japánok képviselik, és annak ellenére, hogy a stúdiófilmekből kevesebbet láttunk, a versenyben 5 amerikai produkció szerepelt.

A fesztivál híres arról, hogy jobban szeret európai vagy ázsiai alkotásokat díjazni. Idén az Aranyoroszlánt Darren Aronofsky The Wrestler című filmje nyerte el, míg a fesztiválnapilap összesített sikerlistája szerint a közönség és a kritikusok Hayao Miyazaki filmjét imádták. A Gake no ue no Ponyo (Ponyo on the Cliff by the Sea) című film gyerekmese egy kislánnyá változó, csodálatos képességekkel és hatalmas szívvel megáldott aranyhalról. Bármennyire kedves is a történet, meglepett volna, ha valóban megnyeri a fődíjat, annál is inkább, mert már maga az is meglepő, hogy animáció szerepel a versenyprogramban, arról nem is beszélve, hogy Miyazaki korábbi animációival ellentétben, itt tényleg mesefilmről van szó.

A másik animációs film, a The Sky Crawlers Mamoru Oshii rendezésében már korántsem mese. Felnőtteknek szóló történet gyerekszereplőkkel, nagyon is felnőttes belső világgal, mely kísértetiesen hasonlít a mi világunkra. Annak ellenére, hogy sohasem rajongtam különösebben az animációs filmekért, mindkettőt elismerésre méltóan megírt és megrajzolt történetnek tartom, melyek elejétől a végéig lekötik az embert.

Jonathan Demme-et is elkapta a „videóhullám”, ami ez esetben jól illett Jenny Lumet forgatókönyvötletéből készült filmhez. A Rachel Getting Married európai emberektől igencsak távol eső világot, az amerikai esküvők ceremóniáinak világát jeleníti meg. Számunkra egyszerre nevetséges és szánalmas az amerikai esküvő kínosan precíz előkészületeit figyelni a baráti vacsorán körbe járó mikrofonba zokogott emlékekről már nem is beszélve. A kézikamerás megoldás mindezt intim, leleplező közelségbe hozza, ami szokatlanul új A bárányok hallgatnak rendezőjétől, de kétségtelenül arról tanúskodik, hogy Demme is halad a korral.

A The Burning Plain című film Guillermo Arriaga első rendezése. Arriaga jegyzi Alejandro González Iñárritu filmjeinek, a Korcs szerelmeknek, a 21 grammnak és a Bábelnek a forgatókönyvét is, ám együttműködésük a pletykák szerint csúfos véget ért, és Arriaga most külön utakon járva folytatja a tőle mára már megszokottnak tűnő cselekményszövést. A The Bruning Plain igazán jól él a lehetőségeivel: a jó forgatókönyvvel, a tájakkal és a színészeivel, mégis mintha hiányozna egy hajszál ahhoz, hogy valóban akkorát szóljon, mint korábbi művei. Ráadásul a hasonló felépítés miatt elég jól megjósolható, miként kapcsolódik össze majd az itt is három szálon bonyolódó cselekmény, és mi lesz a történet csavarja.

Natalie Portman első rendezésének, a versenyen kívül bemutatott Eve című rövidfilmnek viszont meglehetősen konzervatív a képi világa és a történetvezetése is. Portman szereplői nem a korral haladnak, inkább korban járnak előttünk. A két színészlegenda, Lauren Bacall és Ben Gazzara felett igencsak eljárt már az idő, mégis jó őket együtt látni a vásznon. Az Eve említésre méltó sem lenne nélkülük, Bacall utolsó jelenetének köszönhetően viszont – a nap végén lemossa magáról a sminket és szembenéz velünk a tükörben – felejthetetlenül emberi. Natalie Portman filmjével kapcsolatban óhatatlanul is felmerül az emberben, hogy noha a téma elgondolkodtató, a forgatókönyv elég semmitmondó, az ismétlődő sorok pedig sokszor feleslegesek és üresen, súly nélkül röppennek el. Ha nem lenne Bacall és Gazzara kettőse és ha nem egy ekkora sztár, mint Portman rendezte volna, akkor a kutya sem lenne rá kíváncsi.

Sokan az első húsz percet sem várták meg Tariq Teguia algériai rendező filmjéből a Gabbalaból (Inland). Kétségtelen, hogy lassan indul és nehezen bontakozik ki a történet. Jó ideig nem is tudjuk, kit követ majd a kamera és mi fog ebből kisülni, ráadásul a 140 perces játékidő már a film megkezdése előtt is igencsak elbizonytalanította az embereket. Akik viszont ott maradtak és látták az utolsó, valóban döbbenetesen hatásosra sikeredett 40 percet, azok mind elismerő tapssal fogadták a filmet.

A Velencei Mostra közönségéről illik tudni, hogy soha nem rejti véka alá a véleményét. Az emberek sorra szálingóznak el a vetítésről, ha nem a kedvükre való a film és gyakori a „Búúúúúúúúúúú” is a film végén a nemtetszés kifejezésére, mint ahogy a taps és a bravózás is. Két évvel ezelőtt a közönség majd egymásnak esett. A füttyögő, „búúúúúúúúúúúú”-t, sőt amerikai propagandát kiabáló emberek hangját a tapsolók próbálták elnyomni és vice versa. A kis közjátékra Oliver Stone World Trade Center című filmjének bemutatóján került sor, és valami ilyesmit vártam most Kathryn Bigelow The Hurt Locker című filmje után is. A szakmai közönség azonban egyöntetű elismeréssel fogadta az Irakban szolgálatot teljesítő tűzszerészekről szóló filmet. Annak ellenére, hogy az iraki témából és az amerikai hősiességből már kezd mindenkinek elege lenni, a meglehetősen hosszúra sikeredett film, valóban az első perctől az utolsóig izgalmas marad. Bigelow rendezése aprólékos részletességgel mutatja be, milyen körülmények közt, állandó életveszélyben kell ezeknek a katonáknak szolgálatot teljesíteniük. Noha a főszereplő magányos cowboy image-e túl „cool” ahhoz, hogy igaz legyen, azért úgy látszik, még mindig kellenek a vakmerő hősök, akik a harctéren a legnehezebb helyzeteket is játszi könnyedséggel oldják meg, bár a civil életben teljesen elveszettnek érzik magukat. Az viszont rejtély számomra, hogy minek kellett Guy Pierce a film első két percében tragikus véget érő tűzszerészének a szerepére, és minek Ralph Finnes, egy szintén jelentéktelen szerepre, aki szintén alig húzza tovább, mint Pierce.

Sokan feldolgozták már James M. Cain A postás kétszer csenget című regényét. Christian Petzold Jerichow című filmje is hasonló alapfelállásból indul ki, és nem is tud sok újat hozzátenni. Egyedüli próbálkozása, hogy adott társadalmi problémákkal, a beilleszkedés nehézségeivel fűszerezi a dolgot. Eleve bukásra ítélt karakterekkel dolgozik, akik közül igazból senkiért sem fáj a szívünk.

Kellemes meglepetés volt Amir Naderi filmje, a Vegas: Based on a True Story, amit szintén sokan feladtak már az elején. Nem is csoda, hiszen videóra forgatott, semmitmondó, unalmas kis indie filmnek nézett ki. A videóra forgatott filmek rémesen mutatnak a nagy vetítővásznakon és rengeteget levesznek a mozitól jogosan elvárható esztétikai élményből. A vegasi csillogás helyett a kiábrándító amerikai valóságot kapjuk. A szerényebb körülmények között élő család mindenét odaadja, a mesés vagyon reményében.

Sokkal csillogóbb az olasz divatkirály Valentino világa, aki egyike a még élő és aktívan dolgozó, évtizedek óta a leghíresebb sztárokat öltöztető divatdiktátoroknak. Valentino-ról Matt Tyrnauer készített filmet. Drága dizájn- és divatparádénak tűnik, ám még viccnek is rossz Pappi Corsicato Il seme della discordia című filmje, ami úgy néz ki, mintha egy 60-as évekből a 90-es évekre átültetett Otto-katalógus lapjai peregnének előttünk a vásznon, olyan kerettörténettel, mely már egy évszázaddal ezelőtt is idejétmúlt lett volna. Lakberendezési vagy divatötleteken kívül mást nemigen kap az ember a filmtől, amin – számomra hihetetlen módon – az olasz közönség nagyon jókat derült. Engem még csak mosolyra sem ingerelt, mégis nézhetőbb volt, mint a többi olasz versenyfilm, amelyeken inkább csak sírni volt kedve az embernek.

Az idén erősre sikerült Orizzonti szekció is sok kellemes meglepetéssel szolgált. A Dikoe pole (Wild Field) megfilmesítéséért már a 90-es évek eleje óta folyt a verseny, míg végül Mikhail Kalatozishvilinek sikerült megszereznie a népszerű forgatókönyvíró páros, Pyotr Lutsik és Alexei Samoryadov írásának filmre viteli jogát. Rendezése szépen kivitelezett, jó kiválasztott színészekkel, de gyakran megbicsakló történetvezetéssel. Gerardo Naranjo Voy a Explotar (I’ll Explode) című kamaszfilmje üdítően energikus, a kamaszdüh és -szerelem minden bájával és súlyos következményeivel. A román filmek most sem okoztak csalódást, különösen Adrian Sitaru Pescuit sportiv (Hooked) című filmje, amelynek rázkódós, kézi kamerás felvételei eleinte zavaróan hatottak, de kétségtelenül jól illettek a szereplők egyébként is zaklatott lelkiállapotához és egymás iránt táplált ellentmondásos, pillanatról pillanatra változó érzelmeihez.

Aki tehát az idén a filmek miatt ment Velencébe, annak nem lehetett oka panaszra. Jó válogatással,és sok érdekességgel, újítással találkozhatott.

(A fényképek forrása az image.net.)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó