Északon köztudottan nem létezik olyan dráma, ami ne bontakozhatna ki csupán egy kellőképp ínycsiklandóra elkészített tőkehal, néhány üvegnyi bársonyos bor és négy, látszólag tökéletes házastársi viszonyban élő középkorú értelmiségi társaságában.
Ilyen film a Jelenetek két házasságból is, egy giccsektől lecsupaszított, teljesen egyszerű dráma. Két házaspár, négy teljesen hétköznapi ember története, kiknek legnagyobb szépséghibája az, hogy embernek születtek. Ezért olyan elkerülhetetlen dolgok történnek velük, mint például hogy megbotlanak gondolataikban, tetteikben, kapcsolataikban – egyszóval az életben.
Lars (Mikael Persbrandt) és Susanna (Lena Endre) húsz éve házasok, ugyanúgy, mint legjobb barátaik, Ulf (Jakob Eklund) és Ann (Maria Lundqvist). Mindannyian boldogok, hisz sikeresek az életben, szeretik egymást, minden rendben van. Mi is kellene ennél több? Látszólag valóban minden rendben van, egészen addig a pillanatig, amikor egy közös vacsora során terítékre nem kerül egy házasságtörő férfi története. A téma (és a férfi) kitárgyalása során mind a négyüket hatalmába keríti egy hirtelen löketként érkező személyes krízis, ami a film hátralevő részére minden stabilitást megbolygat szereplőinkben. Larsra és Annra, úgy tűnik, húszévi házasélet után tör rá a rettegett „viszketegség”, amit szerelem gyanánt együtt szeretnének kivakarni egymásból. Lars még soha nem érzett ilyen boldogságot, Ann is teljesen megfeledkezett az életét végigkísérő frusztráló frigiditásról. Úgy érzik, megérdemelnek még egy-egy esélyt, ha már eddigi életük ennyire jelentéktelennek bizonyult. De vajon titokban kellene tartani? Vagy fel kellene vállalni? Érdemes egyáltalán feladni eddigi életüket? Mi lesz Susannával és Ulffal? Meg még ide lehet képzelni milliónyi hasonló kérdést, a válasz úgyis mindig egyformán bizonytalan…
Most írhatnám, hogy mennyire nagyszerű és egyedi történet ez, de nem fogom. Hiszen pontosan ez a lényeg benne: akár rólunk is szólhatna. A svédek igazából ebben a műfajban a legjobbak. Néha már-már túl egyszerűnek, túl életszagúnak tűnik, gyakran azt a benyomást kelti, hogy nem is egy filmet nézünk. Többször is az volt az érzésem, hogy ez most nem fikció – mert bizonyos szempontból valóban nem az. Ám a forgatókönyvírók szerencsére úgy intézték, hogy ne feledkezzünk el arról, hogy mégiscsak egy filmet nézünk. Bizony, ebben a filmben a férfiak bátran és önkéntesen mernek sírni. (Na ugye, hogy mégis fikció?)
Mivel a központi téma az ember és az (elfojtott) emberi érzések megnyilvánulása, az arcok rendkívül nagy szerepet kapnak. Ritkán látni ennyi arcközelit egy filmben. Tekintetünk majdnem pórusaik mélyére hatolhat, nincs az az érzés, amit el tudnának rejteni a mohó néző szeme elől. Nyilvánvalóan nem is akarják elrejteni, hiszen hosszú, statikus képekből épül fel az egész film, háttérbe szorul a mindenség, csak az arcokon van a lényeg. Hát létezik jobb díszlet, mint a szem, a száj meg minden apró kis arcvonás?
Simon Staho filmje – az eredetiség hiányának ellenére – igen erős lábakon áll. Alacsony költségvetésből, csupán négy szereplővel és két helyszínnel képes olyan drámai hangulatot teremteni, ami másnak gigászi összegekből, súlyos nevekkel és színészi osztagokkal, lélegzetelállító helyszínekkel sem sikerül. Mindent összevetve, kellemes kis film, noha helyenként zavarónak tartottam túlzottan őszinte realizmusát. Pedig ilyen egy valódi, türelmetlenül megoldásra váró válsághelyzet: őszinte és zavaró.
Végül meg kell említenem a cím magyar fordításának problematikáját, ami önmagában nem lenne olyan rossz, de vészesen összetéveszthető Bergman egyik alapműve, a Jelenetek egy házasságból címével. Azért ezt talán mégsem kellett volna. Hiába a hasonló cím, és hiába a néhány kísértetiesen hasonló jelenet (két pár vacsorázik), a filmet úgysem emeli éppen bergmani magasságokba, sajnos.
