Atomtámadás ellen nem véd

Alex Gibney: Zero Days

A Zero Days Gibney eddigi legfontosabb és legerősebb filmje, melytől tehetetlen porszemnek érzi magát a kisember.        

Fogalmunk sincs semmiről. Assange, Manning és Snowden erre már rég rávilágított. Nem tudjuk, hogy a kis tyúkszaros életünk legapróbb rezdüléseit is láthatja, elemezheti és befolyásolhatja bárki, aki akarja, akinek megvannak ahhoz a megfelelő eszközei. Lövésünk sincs arról, hogy az igazság igazság-e egyáltalán, épp ezért inkább ásunk egy gödröt a homokba, beledugjuk a fejünket, és elhisszük, hogy nem eshet bajunk. Máskülönben megőrülnénk. Alex Gibney tavalyi, Zero Days című dokumentumfilmjét nézve pedig pontosan ezt érezheti az egyszeri ember. Gibney a kiberháborút, annak első precedenseit, lehetőségeit, okait és hatását egy 2010-ben felfedezett számítógép-vírus terjedésén keresztül vizsgálja, a tőle ismert és elvárt alapossággal és analitikus kritikával.

A Stuxnet vírus minden idők legprofibban megírt, a szó szoros értelmében életveszélyes malware démonaként találta célba Irán nukleáris programját, több évre visszavetve annak fejlődését. A Stuxnetet az Egyesült Államok és Izrael közösen, kimondottan ezzel a céllal készítette, még George W. Bush elnöksége alatt. A dúsított urán(iumo)t gyártó iráni erőmű 19 ezer urán-centrifugájából több mint kétezret vágott tönkre a kiberféreg, mielőtt annak egy mutálódott alfaja el nem szabadult a világban, több százezer számítógépet és hálózatot és kütyüt és ki tudja mi mindent megfertőzve. Ha pedig ez a vírus megszáll bármilyen olyan szervert vagy készüléket, ami létfontosságú infrastrukturális szolgáltatásokért és aktivitásért felel a világ bármely pontján, az egyet jelenthet egy új kőkorszak beköszöntésével.

Annak ellenére, hogy Gibney alkotása bőséges és bámulatosan összetett tényanyagon alapul, mégis olyan hatást kelt, mintha a Dr. Strangelove humorérzékét elvesztett, szikár, rideg, nem kertelő, zabigyereke lenne. Ahogy a világ legjobb kibervírus-szakértői ijedelemmel vegyes áhítattal műremekként menesztik mennybe az atomreaktorokat egy kattintással szétbarmoló egyesekből és nullákból álló fegyvert, az egyszerre érdekfeszítő és félelmetes. Érdekfeszítő, mert Gibney a technokrata hablaty helyett érthetően, értelmesen és tisztán fogalmaz, látványosan – újrajátszott jelenetekkel, animációkkal és archív felvételekkel – szemléltet. Félelmetes, hiszen eddig csak fikciókba ágyazva látthattunk ilyen léptékű kiberháborús okfejtéseket. A Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed, a Terminátor, a Háborús játékok (WarGames) profetikus filmmé válnak. Noha Gibney néha hajhássza is ezt a félelemet (agyonismételt lufipukkanást atomrobbanással összemontázsolni nem épp finom gesztus), viszont a szörnyű valóságot úgy zanzásítja két kíméletlen órában, hogy utána egy politikai paranoia-thriller sem lehet már eléggé ijesztő. A Zero Days egy olyan zabolázatlan, hierarchia- és autoritásmentes geopolitikai kontextusba helyezi mindennapjainkat, melyben az Egyesült Államok már nem képes potens rendfenntartóként funkcionálni, melyben egy önmaga és nyomainak megsemmisítésére képes, azonnal terjedő (erre utal a cím), mutálódó-okosdó program egy salgótarjáni netkávézóból indítva is letarolhatja nemzetállamok áramellátást, nukleáris vezérlőprogramjait, kilőhet atomrakétákat, vagy helyben felrobbanthatja azokat.

Persze minderről hivatalosan senki nem mondhat semmit, ami egyfajta ambivalens humorforrásként is működik. A filmjeiben gyakran kamera mögül kiszóló Gibney kiakad a titkok egyre csak halmozódó szeméthegyének látványától, a visszatérő szerzői kommentár- és reflexió azonban a film „mondanivalóját” erősíti: azt, hogy odafent, a nagy testvérek, a világvezető politikusok és rezsimek és kormányok szart se árulnak el az életünket meghatározó alaktalan mechanizmusok működéséről. A Zero Days így Gibney korábbi, Amerika-kritikus filmjeinek sorába tökéletesen passzol, témájának léptéke, rettegést hozó lezáratlanságából eredő időtlennek tűnő aktualitása viszont a Taxi to the Dark Side, az Előttünk nincsenek titkok: A WikiLeaks története, és Enron-filmje fölé emelik.

A Stuxnet most is kint van, bárhol lehet, és mi nem tudunk semmit. Transzparencia nuku, nyista. Obama és Bush egykutya. Az életünk egy gombnyomástól függ. Hidegebb háborúban élünk, mint eddig bárki. A gombafelhőnél veszélyesebb, ha valaki örökre ránk kapcsolja a villanyt. Pandora szelencéje tárva-nyitva, nemzeközi kiberháborús egyezmények pedig nem léteznek. Bárki programozhat bármilyen sátánt. A Stuxnetnél ugyanakkor van veszélyesebb fegyvere az Államoknak (ez a Nitro Zeus), ezt a lehető legbenfentesebb hírszerzési és nemzetbiztonsági forrásból tudjuk meg, akit vagy akiket Gibney bámulatosan maszkol el filmjében (hasonlót láthattunk már tőle a Client 9-ban). A torz, kódokból alakot nyerő animált nő a maga nyers és pökhendi stílusában világít rá arra, hogy eddig csak azért nem csupálták digitálisan szét a bolygót, mert nem volt rá igény. Szép napot.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó