Rácz Viktória

/ / /

· írta

Nagy az Isten állatkertje

Ulrich Seidl: Safari / Szafari

Kritika

Az osztrák Ulrich Seidl újabb filmmel jelentkezett, amelyben ismét elég negatív képet fest az emberiségről. A Szafariban megismerjük azokat a felső középosztálybeli osztrákokat, akiknek kedvenc hobbija az egzotikus állatok levadászása. A művészi dokumentumfilm kifejezetten gyomorforgató – és nem csak azért, mert állatokat nyúznak meg a kamera előtt.

Michael Haneke (Szerelem, A zongoratanárnő) neve mellett még Ulrich Seidlt szokták kegyetlen osztrák rendezőként emlegetni. Főművének a Paradicsom-trilógia számít, melyekben egy család három női tagjának történetét ismerjük meg, egy-egy filmen keresztül. Előszeretettel készít játékfilmeket és dokumentumfilmeket is, stílusára leginkább a két műfaj keveredése jellemző. Nincs ez másként a legújabb filmjénél sem, ahol a vadászatot és a halott állat feldolgozását bemutató jeleneteknél kifejezetten objektív megfigyelőként működik a kamera, míg a szereplők interjúi során már művészi és groteszk képekkel alkot véleményt a rendező.

Ulrich Seidl: Safari / Szafari

Az, hogy ez a kegyetlen és semmiképp sem az állatvilág védelmében történő sportvadászat létezik, azóta nyilvánvaló, hogy 2015-ben egy Palmer nevű fogorvos megölte a Hwange Nemzeti Park kedvenc oroszlánját, Cecilt. Az akkori sajtóvisszhang, illetve a nemzetközi felháborodás hatására sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy mégis ki csinálna ilyet, és milyen indíttatásból. Erre keresi a választ Seidl is, filmjében több, a szafarin vadászó fehér középosztálybeli család szemszögéből ismerjük meg a szokatlan hobbi hátterét. Az első vadász egy nyugdíjas férj, aki az első, máris groteszk jelenetben naptejjel kenegeti meglehetősen elhízott feleségét. A házaspár – akik egyébként már szerepeltek Seidl A pince (Im Keller, 2014) című filmjében is – egy katalógusból olvassák fel, hogy egy-egy vadállatot (gnú, víziantilop, jávorantilop stb.) mennyi pénzért lehet lelőni. Az igazi főszereplő viszont egy négytagú család, ahol a szülők és a gyerekek is szenvedélyes vadászok. Ehhez képest viszont elképesztő dilettáns módon tudnak hülyeségeket beszélni az állatvilágról. Elhangzik a szokásos „ez az állatoknak megváltás” érv is, de az is végtelen felkészültségről árulkodik, hogy egyikük azért nem ölne nagymacskát, mert „úgy hallotta, kevés van belőlük.” Nem is azok a legvisszataszítóbb jelenetek, amelyekben lelövik az állatokat, hanem a tetem megtalálása utáni büszke gratulációk és a halott állattal való pózolós fotózkodások.

Ulrich Seidl: Safari / Szafari (2)

A Seidlre jellemző esztétikus, szimmetrikus, a karaktereket a kamerával szembeállító snittek ebben a filmben is megjelennek. A szereplőkkel készített interjúk (bár kérdést sosem hallunk, csak a szereplők beszélnek) minden esetben egy állati trófeákkal gondosan berendezett háttér előtt készülnek. Bár ezek a képek a maguk brutális valójában kifejezetten esztétikusnak számítanak, nem ússzuk meg gyomorforgató jelenet nélkül. Seidl a film előrehaladtával egyre jobban fokozza a szörnyűségeket, ugyanis nagyon jól tudja, hogy gyarló felszínes mivoltunk miatt bár sajnáljuk az gnú és az antilop halálát, igazán a legszebb állatok meggyilkolásán fogunk kiborulni. Végig kell néznünk egy zebranyúzást és egy zsiráf haláltusáját is. Természetesen a piszkos munkát – vagyis a lelőtt állatok feldolgozását – minden esetben az afrikai munkások végzik, akik a szegénységük miatt hajlandóak segíteni a fehérek úri mulatságainkat beteljesülésében.

Ulrich Seidl: Safari / Szafari (3)

Seidl egy ponton elvonatkoztat a vadászat témájától, és az alanyokat a feketékkel való viszonyukról beszélteti. Egyértelműen párhuzamot akar állítani a fehérek által levadászott afrikai állatok, és az afrikai nép kizsákmányolása között. Utóbbiak soha nem is szólalnak meg a filmben, csak dolgozni, enni és a kamerába nézni látjuk őket, ami szintén elnyomottságukat hangsúlyozza. A fehér hegemónia egyfajta kritikája ez – amely végülis megállja a helyét, csak a filmen belül nem igazán lehet hova tenni. A párhuzam azért nem igazán erős, mivel a fehér főszereplők távolról sem mondanak olyan felháborító dolgokat az afrikai őslakosokról, mint az egzotikus állatokról. Persze béna panaszkodásuk és magyarázkodó polkorrektségük is árulkodó („bármit mondok, már rasszistának számítok”), de mégis inkább azt érezhetjük, hogy ez a téma külön filmet érdemelne. A film végén a vadászatokat szervező üzletember hosszasan beszél arról, hogy hülye az, aki szerint a természetbe nem szabad beavatkozni, hiszen az emberiség száma folyamatosan nő, jön a túlnépesedés. Egy pillanatig azt hittem, arra a következtetésre fog jutni, hogy el kell kezdeni emberekre vadászni, de végül azzal zárta a mondanivalóját, hogy mivel az ember van a piramis csúcsán, így senkinek sem hiányoznánk, ha kihalnánk. „A világ valószínűleg sokkal jobb hely lenne emberek nélkül.” – közli a vadász. A film szereplőinek szájából nem sok értelmes mondat hangzik el, de ezen az egyen mindenképp érdemes elgondolkodni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Szafari (Safari)

Szafari (Safari)

Osztrák dokumentumfilm, 2016. Rendező: Ulrich Seidl.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film