/ / /

· írta

„Őszintén voltunk forradalmárok” Interjú Mátyássy Áronnal és Mátyássy Bencével Interjú

Dédapjuk volt Kacsóh Pongrác, dédanyjuk Eőry Kató. Kiskorukban a Balaton-felvidékre vonult önkéntes száműzetésbe a család, ahol hippitanyaként üzemelt a házuk. A suliban Sharon Stones néven zenekart, a rendszerváltáskor FSZP néven pártot alapítottak, amihez a szlogent Tim Burtontől kölcsönözték. Tapolcán falusinak, Pesten vidékinek, a Szent György-hegyen meg hippinek számítottak, így hamar megtanulták, milyen kívülállónak lenni, és ezt az érzékenységet felnőtt korukban is továbbvitték. Áron rendező lett, Bence színész. Kettejük nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint az Aranyélet, a Kontroll, vagy a János vitéz. A Mátyássy testvérekkel interjúztunk.

Felmenőtök volt Kacsóh Pongrác és Eőry Kató is, aki a 40-es években Ruttkai Évát bújtatta.

Mátyássy Áron: Eőry Kató a dédanyánk volt, de mi nem színésznőként gondoltunk rá, inkább egy letűnt kor szimbólumának láttuk. Karakán nő volt, aki lehet, hogy nem volt arisztokrata, de mindig úgy viselkedett. Egyedül nevelt fel két gyereket, a nagyapánkat és a testvérét, közben elvégezte a színészszakot és bekerült a Nemzetibe, ahonnan a háború után kirakták arra hivatkozva, hogy túlságosan „úri”.

Eőry Kató színésznő, aki a Világ Igaza címet is megkapta

Mátyássy Bence: A Színmű környékén lakott, ott bújtatta Ruttkai Évát ’44-ben. Kapott egy köszönőlevelet is tőle, amit a mai napig őriz a család. Én Dédiről írtam a szakdolgozatomat, így valamivel jobban megismertem. Modern nő volt a maga korában, több nyelven beszélt és filmezett. A 30-as évek elején bojkottálták Magyarországon az amerikai filmeket, aminek köszönhetően pár év alatt felpörgött a magyar filmgyártás, és ő is sokat forgatott. Rajta kívül is voltak művészek a családban, például Eisemann Mihály, aki operetteket írt, a nagymamánk, Inámi Bolgár Judit, aki szobrász volt, és Kacsóh Pongrác, aki matematikatanárként dolgozott, és mellesleg zenét is szerzett: ő írta a János vitéz daljáték zenéjét. Azon a napon mutatták be 1904-ben, amikor arról szavaztak a parlamentben, hogy németül vagy magyarul hangozzanak el a vezényszavak a monarchia hadseregében. A szavazástól felhergelt képviselők átvonultak az előadásra, ami hozzájárulhatott a bemutató hangos sikeréhez. Az előadás több mint hatszázszor ment a Király Színházban, ahol bemutatták, számos országba eljutott, kottákat adtak ki hozzá, és komoly merchandisingot építettek köré. Kacsóh később is írt zenés műveket, de azok már közel sem lettek ilyen sikeresek. Otthon kevés szó esett róla, mert anyukám nem szerette az operettet, így csak néha hallgattuk a János vitézt, de amikor a címszerepet játszottam a Nemzeti Színházban, Alföldi Róbert rendezésében, a bemutató után megkaptam a szüleimtől Kacsóh saját kottafüzetét, ami a dalok korábbi, befejezetlen verzióit tartalmazza.

Édesapátok szobrász-, édesanyátok textilművész. Törvényszerű volt, hogy ezek után ti is művészpályára mentek?

Áron és Bence régen...

Áron: Apánk nem 8-tól 5-ig dolgozott, hanem szabadúszó volt, és ez talán ránk is hatott. Néha elment két-három hétre, majd akár hónapokig is otthon volt. Restaurálásokat, épületszobrászati munkákat végzett. Sok művész megfordult nálunk, afféle hippitanyaként üzemelt a családi ház, és láttuk, hogy van olyan, hogy valakinek a művészet a munkája.

Bence: A szüleink entellektüelek, több nyelven beszélnek, és nekünk is széles rálátásunk volt a dolgokra már gyerekkorunkban. Hiába laktunk vidéken, a családunk értelmiségi életet élt. Élhettek volna máshol is, de ők levonultak a Balatonhoz, mert ki akarták próbálni ezt a létformát: földet művelni, veteményt ültetni, fát metszeni, szőlőt szüretelni. Pár évig a Szent György-hegyen éltünk egy kis présházban víz és villany nélkül. Petróleumlámpával világítottunk, a vizet pedig Kisapáti faluból hordtuk föl, ahová később leköltöztünk, már komfortosabb körülmények közé.

Áron: Sokáig nem volt tévénk, úgyhogy diát vetítettek nekünk, és petróleumlámpánál olvastak meséket, mert sokszor villany sem volt. Rálátást adtak a világ meseirodalmára, a Nyugati utazástól kezdve az indiai és a magyar népmesékig mindent felolvastak nekünk. Amikor pedig már volt villany, bakelitlemezeket hallgattunk.

...és ma

Bence: Megvolt a János vitéz és a Toldi verslemez, meg Beethoven, Mozart, LGT, Fonográf, egy Black Sabbath és sok Beatles. Ha éppen nem volt áram, az elemes magnóból akkor is szólt valamilyen zene.

Áron: Hatodikos koromban szerettem meg a Beatlest, előtte három-négy évig klasszikusokat hallgattunk, és ugyanúgy őrjöngtünk rá, mint a Black Sabbathra. A házibulikban mindig Neoton Família szólt, a Lambada meg az Elnök úr, twistelj velünk, és ha beraktam a Twist and Shoutot, hirtelen kiürült a táncparkett. Aztán a 90-es évek elején jött a grunge forradalom, és RHCP-t, Guns N’ Rosest, Pearl Jamet, Soundgardent kezdtünk hallgatni. És zenéltünk is. Bence csellózott, Jónás, a másik testvérünk és én meg hegedültünk. Már Kisapátiban is zeneiskolába jártunk.

Nagy hatással volt rátok Sharon Stone… hát… művészete, hogy Sharon Stones névvel alapítottatok zenekart?

Áron: Viccesnek találtuk, hogy a Rolling Stonest mindenki csak Stonesnak hívta, és gondoltuk, akár Sharon Stones is lehetne. De az első koncertünket még Chippendale Boys néven adtuk.

A névhez alakítottátok a színpadi show-t is?

Bence: Nem. Szigorúan rövidgatyában, bakancsban, batikolt trikóban és hosszú hajjal léptünk fel. Ezt a zenekart már a budapesti Városmajori Gimnáziumban alapítottuk. Áron volt a szellemi vezér, ő írta a szövegeket és többnyire a dalokat is. Először a szülők agyára mentünk. Próbáltunk a dobosunknál a konyhában, vagy nálunk a nappaliban, később meg a gitárosunknál a garázsban. Játszottunk Pearl Jamet, Soundgardent, és Live-ot is, ami nagyon menő zenekarnak számított az iskolában. Mondjuk emellett Backstreet Boyst is hallgattunk.

Áron: A zenekart Bencéék kezdték el, de nagy kegyesen bevettek, mert kellett egy basszgitáros. Váltogattuk a hangszereket, néha ő gitározott, néha én. Hárman is énekeltünk, és két dobosunk volt. Egy kerületi versenyen a második fordulóig jutottunk, ahol igazi ősrocker fazonok mondták nekünk, hogy ez király volt. Akkoriban szűnt meg a zenekar, amikor felvettek a Színművészetire. Jött egy pillanat, ami után nem írtam több zenét és dalszöveget.

Hogyan éltétek meg, hogy a vadregényes vidékről, ahol áram sem volt és az erdő mellett játszottatok, felköltöztetek a fővárosba?

Bence: Korábban két-három hetente feljártunk a nagyszülőkhöz Budapestre, tehát ismertük az új közeget. Visszagondolva jó volt a tapolcai iskolánk, néptáncra jártunk, és a kulturális élet is pezsgett ott a 80-as évek végén, de Pesten sokkal jobban vártam a tanítást. Persze hiányoztak a barátaim, de megértettem, hogy miért kell ezt meglépnie a családnak.

Áron: Én Bencénél nehezebben éltem meg a költözést. Jó osztályom volt Tapolcán, és épp dúlt az első szerelem, amikor robbant a bomba, hogy megyünk Pestre. Árulásként éltem meg ezt a lenti közösséggel szemben, évekig nem mertem bemenni Tapolcára, mert úgy éreztem, nem tudnék a szemébe nézni a régi barátaimnak. De tanulságos volt vidéken élni, és megtapasztalni, hogy mindenhol kívülállónak számítunk. Tapolcán falusiak, Pesten vidékiek voltunk, és amikor leköltöztünk a Szent György-hegyre, a derékig érő hajjal, saruban és hosszú flanel lebernyegekben megjelenő barátaink sokkolták a tradicionális szőlőtermesztő bácsikat. Megtanultuk a kisebbség szemszögéből látni a dolgokat, és az én értékítéleteimet és a döntéseimet a mai napig meghatározza, hogy mindig a Ludas Matyival vagyok a többséggel szemben.

Érdekes volt az is, hogy a rendszerváltás körüli őrületet 12-13 éves fejjel, Tapolcán éltük meg. Miközben a tévéből és a család felől az jött, hogy megtörtént a változás, a mindennapi életben azt láttuk, hogy mindenki nagyon óvatos. Az énekteremben nézte az egész iskola a tévén, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, én meg azzal a lendülettel odamentem a táblához és leszedtem a vörös csillagos címert. Mire az énektanárnő, aki komoly ellenzéki volt, és azzal hackelte meg október 23-át, hogy úgy tett, mintha a valóban aznap lévő születésnapját ünnepelnék, visszakozott, hogy ne siessük még ezt el. Hosszabb folyamat volt, mire elhitték az emberek, hogy tényleg megváltozott valami, mi viszont őszintén voltunk forradalmárok, ahogy egy 8-10 éves kamasz azonosul a márciusi ifjakkal. FIDESZ- meg SZDSZ-logóval mászkáltunk a suliban, mert a szüleink az akkori ellenzéki körökkel szimpatizáltak. A minap találtam meg a régi kincses dobozomat, amiben simán megfért egymás mellett a graffitis FIDESZ-jelvény a hárommadaras SZDSZ-jelvénnyel és egy kisdobos övcsattal.

Bence: Még pártot is alapítottunk ’90-ben, a választások idején. FSZP volt a nevünk, Fiatalok Szabad Pártja. Akkor jött ki a Tim Burton-féle Batman, amiben azt mondja Jack Nicholson, hogy „Eckhart, gondoljon a jövőjére!” – majd lelövi Eckhartot. Innen jött a szlogenünk, hogy „Gondoljon a jövőjére, szavazzon az FSZP-re!”.

Gyerekként érzékeltetek valamit abból, hogy ellenzékiek voltak a szüleitek?

Áron: Mielőtt leköltöztünk vidékre, ’83-ban disszidáltunk, mert a szüleink nem akartak részt venni a magyar közéletben. Eladtak mindent, és elindultunk Svájcba úgy, hogy anyánk hat hónapos terhes volt Jónással. Arra számítottak, hogy nyugaton friss levegőt szívhatnak, de azzal szembesültek, hogy a nagybátyánk egy kis lukban él Párizsban, és a kinti magyaroknak keményen kell küzdeniük a megélhetésért. Végül nyaralás lett a disszidálásból, egy hónap után visszajöttünk. Ekkor költöztek le a szüleink vidékre, a belső emigrációt választva a külső helyett. Elszigetelten éltünk a Szent György-hegy oldalában, egy borospincében, és nem nagyon érzékeltük, mi történik Magyarországon, mert újság sem járt hozzánk.

Bence: Hallottunk olyan szavakat, hogy szamizdat, de nem tudtuk, mit jelentenek. Sok ilyen könyv volt a lakásban, például Hamvas Bélák gépelt papíron, de én elsősorban a feszültségre emlékszem ebből az időből. Több családdal együtt költöztünk le vidékre, és sokan közülük megrokkantak lelkileg. Folyamatos dohányfüstben éltünk, és bár víz nem volt a hegyen, bor mindig. Ha focizás közben megszomjaztam, természetes volt, hogy bort iszok és nem vizet.

Áron: A Szent György-hegy és a mellette lévő értelmiségi célpont, a Káli-medence hosszú távon ingerszegény környezet volt, és mivel mégiscsak a Balaton-felvidék, az emberek hamar rácsúsztak a borra. Pár év után azzal szembesült a hippi csapat, beleértve minket is, hogy nehéz itt megélni, mert a szőlőhöz nem értenek, és hiába gondolták, nem tudnak földművelőkké válni. Miután kivonultak vidékre, újragondolták ezt a lázadást, és szép lassan visszaszivárogtak Budapestre.

„Őszintén voltunk forradalmárok” – Interjú Mátyássy Áronnal és Mátyássy Bencével

Nagy élmény volt tizenévesen filmeket nézni, amikor végre lett tévétek?

Áron: A nagyszüleinknél már láttunk filmeket, de a tévé nagy élmény volt. A szüleink azt mondták, a tévé rossz dolog, ezért elfogadtuk, hogy nekünk nincsen. Amikor lett, akkor is csak néha ülhettünk le elé, például vasárnap nézhettük a Disney-műsort és a Miért éppen Alaszka?-t. A meghatározó filmélményünk a normandiai partraszállásról szóló A leghosszabb nap volt, amit sokszor megnéztünk 13-14 éves korunkban.

Bence: A szüleink nagyon vallásosak, ezért olyan filmeket is meg kellett néznünk, mint a Napfivér, holdnővér, vagy A názáreti Jézus. Westerneket láttunk még sokat, A hét mesterlövészt, A hallgatag embert.

Áron: Nekem évekre szóló traumát okoztak a leprások és a keléseik a Ben Hurban. Utána a falhoz húzódva aludtam, mert tudtam, hogy alszik egy leprás az ágyam alatt, és néha felnyúl, de ha a fal mellett alszom, akkor nem ér el.

Bence: Nekem is volt egy hasonló élményem. Egy ismerősünknél videóztunk Tapolcán, amikor a videó még újdonság volt. Három kazetta közül választhattam: néptánc, pankráció és horrorfilm. A néptánc a könyökömön jött ki, a pankráció unalmas volt, úgyhogy betettük inkább a horrort. Nem kellett volna. A Rémálom az Elm utcában volt. Két perc után szóltam, hogy kapcsoljuk ki, de így se tudtam rendesen aludni két hétig. A mai napig előfordul, hogy felriadok, mert azt álmodom, hogy egy kikötőben kinéz rám egy ládából Freddy. Közös „horrorélményünk” volt még a Mikulás, amikor a családi ismerősök öltöztek be krampusznak és Mikulásnak. Előfordult, hogy úgy jöttek be, hogy szinte betörték az ablakot. Egyszer begyújtották a szalagot is, amivel a boroshordókat kénezték, és kénszagban érkeztek a krampuszok…

Áron: …meg fáklyával, latexruhában, gázálarccal a fejükön. Én a vaslépcsőt átkarolva vártam a Mikulást, annyira féltem. Szépen felépítették suspense-zel a jelenetet: a Mikulás kopogott, majd belépett egyedül, és mint egy jó horrorfilmben, a krampuszok benéztek a feje fölött. De amikor be akartak jönni, a Mikulás keresztet vetett rájuk és elrohantak.

Miért tartották fontosnak a szüleitek, hogy horrorfilmmé varázsolják a Mikulást?

Áron: Hogy mindkét pólust megmutassák. Hazugnak érezték volna, ha azt mondják, csak a Mikulás létezik.

„Őszintén voltunk forradalmárok” – Interjú Mátyássy Áronnal és Mátyássy Bencével (2)

Stimulálhatta a fantáziátokat, hogy elszigetelve éltetek vidéken?

Áron: Ez az egész fura gyerekkor stimulálta. A szüleink lazán kezelték a dolgokat, nem mondták, hogy találjunk magunknak valami értelmes munkát, de azt se, hogy aki nem művész, az nem ember. Láttuk tőlük, hogy az ember a művészetben is kifejezheti magát, és mi is írogattunk, zenéltünk, faragtunk, rajzoltunk. Engem a filmezés akkor kezdett igazán érdekelni, amikor gimnazistaként láttam a tévében az Európát Lars von Triertől. A végejelenet annyira feszült volt, hogy úgy éreztem, nem kapok levegőt. Revelációként hatott rám, hogy egy film ilyen zsigerileg tud hatni, de kalandos út vezetett odáig, mire filmrendező lettem. Amikor mi érettségiztünk, még az volt a híre a Színműnek, hogy mást is kell tanulni előtte, érettségivel nem vesznek fel, így keveredtem az ELTE-re filozófia-, majd filmszakra. Másod- vagy harmadévesen felvételiztem az SZFE-re, amikor már megtaláltam a helyem az egyetemen, ezért halál lazán csináltam végig a felvételit. Nem görcsöltem azon, hogy mit mondjak, csak azt akartam kommunikálni, hogy nagyon nyitott vagyok a filmezésre és a tanulásra. Én lepődtem meg a legjobban, hogy felvettek, de sorsszerűnek éltem meg a sikert.

Bence: Rám a szüleink mindig azt mondták, hogy színész leszek. Sokat hülyéskedtem, mindenkit utánoztam, és le tudtam kötni az emberek figyelmét. Gimnáziumban felmerült, hogy a Színművészetire menjek, de úgy gondoltam, úgyse vesznek fel. A gimnáziumi rajztanárom mondogatta, hogy próbáljam meg, ezért elmentem a színjátszó csoportba, egy évig jártam beszédtanárhoz is, majd elmentem a felvételire – és harmadszorra felvettek. Nem volt sok kedvem odamenni, mert úgy hallottam, csak elrontják az embert, de utólag nagyon örülök, hogy oda jártam.

Áron: Én arra emlékszem, hogy miután láttuk a Rómeó és Júliát színházban, egyszer a kertben játszottunk, és elkezdett vérezni Bence orra. Ő viszont nem szaladt be a szüleinkhez, inkább lefeküdt a kertben, és hagyta, hogy folyjon a vére. Kis tócsa gyűlt mellé, mire kijött anyánk, de Bence még egy kis monológot is elmondott a Rómeó és Júliából.

Bence: Én erre nem emlékszem. Csak arra, hogy fura élmény volt az előadás. Tízéves lehettem, és nagyon megmaradt bennem, hogy az erkélyjelenet után ott állt meztelenül Rómeó és Júlia.

Áron: És utána rögtön színész akartál lenni! (nevet)

Bence: Érdekes, de erősebbek a filmes élményeim, mint a színháziak. Azok közül is a hollywoodi filmek tetszettek igazán. A Farkasokkal táncoló meg A tolvajok fejedelme, és az akciófilmek, a Halálos fegyver vagy a Die Hard. De mindig is mindenevő filmrajongó voltam. Nálam békében megfér egymás mellett Chaplin és Ace Ventura, az Amarcord és a Trópusi vihar. Sikerélményem is több volt filmforgatáson, talán mert ott kisebb gesztusokkal kell játszani, és állítólag jól lehet fényképezni az arcomat. Ha kiskoromban elképzeltem, hogy színész leszek, akció- és kalandfilmekben akartam hős lenni. Csak hát ehhez rossz helyre születtem.

„Őszintén voltunk forradalmárok” – Interjú Mátyássy Áronnal és Mátyássy Bencével (3)

Innen jött az ötlet, hogy a HoppART Társulattal színpadra állítsátok a Die Hardot?

Bence: Nagyon régi tervem volt, már az Új Színházban is meg akartam csinálni, ahol stúdiósként tanultam. Még az is felmerült, hogy Áronék csinálnak belőle egy darabot a Kamara Színházban.

Áron: Gigor Attilával „lenyúltuk” az ötletet. Pofátlan, anarchista koncepciót írtunk hozzá, hogy le a színházzal és éljen a popkultúra, mert eleget néztük már nagy rendezők kis alkotásait. Bertók Lajos lett volna McClane, de amikor meghalt, befuccsolt az ügy, és Bencéék megcsinálták az előadást a diplomamunkájukként.

Bence: Szedett-vedett módon készült, de nagyon sikeres lett. Először próbáltuk vérkomolyan elmondani a filmszinkronból átírt szöveget, mert gondoltuk, megcsináljuk „Sztanyiból”, de nem működött. Úgyhogy elnagyoltuk, poénra vettük, és úgy már jó lett. Akkor éreztem először, hogy ezt az előadást mi csináltuk meg nulláról, csapatként, saját ötletből.

Megmaradt bennetek ez az anarchista, „éljen a popkultúra” attitűd?

Áron: Az álszent sznobizmussal volt bajunk, ami a kategorizálással predesztinálja bizonyos filmek és darabok sorsát. Azt akartuk, hogy más is legyen érvényes, ne csak a kánon, és ki lehessen mondani, hogy a legnagyobbak is csinálnak szart – elég csak megnézni a G.I. Jane-t. Ez a lázadó attitűd valószínűleg a gyerekkorunkból fakad, amikor azt tapasztaltuk, hogy kívülállók vagyunk, és a többség mást gondol, mint a szüleink. A magunk módján mindig is próbáltunk lázadni a bekérgesedő dolgok ellen. Ehhez kellett némi idő is, mert a gimnázium és egyetem alatt még általában sznob az ember, és miközben az identitását keresve azonosul bizonyos értékekkel, másokat leszól. Bence hamarabb kezdett lázadni, és miközben a Sharon Stonesban játszotta a grunge zenét, levágatta a haját, feszülős pólókban kezdett járni, és azt kérdezte, miért nem játszunk Backstreet Boyst. Ő az a fajta lázadó, akit az alter szubkultúra kanonizálása is idegesített: hogy mindenki zenekaros pólóban és kötött pulóverben jár, és ezt úgy éli meg, hogy milyen különleges, holott ugyanúgy néz ki, mint mindenki más a gimiben.

A másik dolog, ami még nagy hatással volt rám, amikor az Utolsó időkre azt mondta Amerikában egy idős újságíró, hogy azért tetszett neki, mert szórakoztató volt, de elgondolkodtató is egyben. Sokkal jobb szempont a közönségfilm/művészfilm felosztásnál, hogy mennyire szórakoztató és mennyire elgondolkodtató egy film, mert ezek nem egymást kizáró kategóriák. Lady Gaga klipjei számomra például 90 %-ban szórakoztatóak és 10 %-ban elgondolkodtatóak, és ahogy öregszem, én is merek egyre inkább teret engedni a szórakoztatásnak.

Bence: Bennem is megmaradt ez a lázadás. Noha elismerek minden színházi és filmes irányzatot, de a művészi szakbarbárságtól viszolygok. Mára kikristályosodott bennem, hogy a szórakoztatás érdekel. Hogy mi a művészet, azt majd az idő eldönti.

Bánod, hogy a Kontroll után nem árasztottak el filmszerepekkel?

Bence: Elárasztottak, de nem vállalhattam el a filmeket, mert az egyetemről nem engedtek külsős munkákra az első két évben. Nem bánom, hogy így alakult, mert a Kontrollról a mai napig beszélnek az emberek. Lehet, hogy valaki egész életében filmezik, mégsem kap ilyen emlékezetes szerepet. Jó volt forgatni a Kontrollt és izgalmas, mert én csináltam a kaszkadőrjeleneteket. Igaz, hogy részleges izomszakadás lett a combomban, egyszer pedig a matrac mellé estem a metróban, ami elég fájdalmas volt, de olyan adrenalinfröccsöt azóta sem éreztem. Másnap nem tudtam felkelni, mert kockáknak éreztem az izmaimat, de jó érzés volt, hogy sikerült a felvétel. És jólesett az is, hogy Madarász Isti elhívott a Hurokba, és egy pillanatra szerepeltem benne Gyalogkakukként.

Milyen szorosan követitek egymás munkáit?

Áron: A főiskola alatt Bence összes előadását megnéztem, de mióta gyerekek vannak, ritkán jutunk el színházba. Náluk három van, nálunk kettő, úgyhogy már a családi összejöveteleken sem csak szakmázni szoktunk. Az elmúlt tíz évben fel kellett nőnünk, és úgy érzem, ma már mindketten jobban rálátunk a szakmára. Tudjuk kívülről szemlélni a dolgokat, és már nincs meg az igény, hogy rendezőként vagy színészként pengézzünk a másik előtt. Korábban sem felvágni akartunk, csak nagy hévvel beszélgettünk szakmai kérdésekről, mintha nem lenne fontosabb dolog a világon annál, hogy mi most megvalósítjuk magunkat.

Bence: Én egész gyerekkoromban az Áron után mentem. Ő volt a jó tanuló, ő volt az, aki zenét írt, aki színdarabot rendezett. Tőle informálódtam a világ dolgairól. Kérdezgettem azt is, hogy mit olvasott, ő meg elmesélte. Ismerem a világirodalom nagy részét, de én magam csak a töredékét olvastam. Amikor kirepültünk a családi fészekből, egy magánéleti dolog miatt eltávolodtam a szüleimtől, ami nem baj, mert egyszer el kell, aztán Áronnal is messzebb kerültünk egymástól, ami szintén nem baj, mert nem lehet a másikra számítani mindenben. Fontos volt rájönnünk, hogy különbözőek vagyunk, nem gondoljuk ugyanazt mindenről, és hogy nem kell feltétlenül megfelelnünk a másiknak.

Fotók: Czirják Pál

Áron: Akkor nyugodott meg a viszonyunk, amikor ráébredtünk, hogy mi nem a Coen testvérek vagyunk, és nem kell együtt csinálnunk mindent azért, mert ugyanabban a szakmában dolgozunk. Minden munka kiadja, hogy kivel kell csinálni. Tök jó volt, hogy a Digic Pictures nevű cégnél, ahol Gigor Attilával mocap felvételeket készítünk számítógépes játékok átvezető videóihoz, elhívtuk Bencét egy forgatásra, és nagyon bevált. Akciójelenetekhez kellett felvételeket csinálni, és én tudtam, hogy Bence régóta erről álmodik, mert már kiskorában is azt gyakorolta, hogyan kell „McClane-fejet” vágni. Itt elsüthette a jellegzetes akciófilmes gesztusokat, ráadásul az a nagypofájú karakter is nagyon illett hozzá, akit játszott.

Bence: Én mindig is akciófilmeket forgattam volna a legszívesebben, amikben nem beszélni, hanem ütni és nézni kell sokat. De színházban eddig senki nem kért tőlem ilyen badass karaktert. Szerepálmom nincs, ötleteim viszont több is, milyen karakterek eljátszásával tudnék fejlődni. Engem 36 évesen, háromgyerekes apaként is huszonéves szerepekre hívnak, úgyhogy már nagyon várom, hogy elmúljak 40, és összeérjen a külsőm a belsőmmel. Addig is újabban a produceri munkák felé mozdultam el. Próbálok kitalálni filmeket, amiket más írna és rendezne meg, én meg játszanék bennük. Ennek egyik első lépéseként nemrég forgattunk egy kisjátékfilmet, amiben co-producerként és színészként vettem részt. A címe Válaszfal. Valamint előkészítési stádiumban van a saját ötletemen alapuló Kávé munkacímű nagyjátékfilm, amiben szintén producer vagyok. Ezeket nem együtt csináljuk, de természetesen ki szoktam kérni a bátyám véleményét is a projektekről. De van olyan tervem is, amit Áronnal közösen szeretnék majd létrehozni. Egy zenés film a János Vitéz daljátékból, aminek a zenéjét ugye a dédapánk írta. Már évek óta bombázom Áront az ötlettel. Egyszer csak beadja a derekát.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , cikk